A Durrell család

***SPOILER***

Gyerekkorom óta imádom Gerald Durrell Korfu-trilógiáját (még az első angoltanárom ajánlotta nekem azzal a kitétellel, hogy ne a BKV-n olvassam, mert az embert jellemzően hülyének szokták nézni, ha ül egyedül a metrón és sírva röhög). Ezért kb. minden feldolgozását megnézem, ami utamba kerül, beleértve ezt a sorozatot is. Én mindig a karakterekre vagyok rákattanva, és a családtagok figuráit itt is roppantul élvezem. Oké, a mama némileg fiatalabb és nőiesebb, Spiró gálánsabb, Margó jelentősen okosabb és Leslie kevésbé bumburnyák, mint a könyvekben, de azért emlékeztetnek előképeikre, Larryt és Gerryt pedig kifejezetten jól eltalálták. A sztorik azonban teljesen mások. Eddig nem találkoztam kedvenceimmel: amikor Larry vadászni megy, belesüllyed a mocsárba, majd részegen felgyújtja a házat; amikor Leslie és Gerry bemesélik a vendégeknek, hogy kísértet van a padláson, majd felpakolnak oda egy csomó ébresztőórát éjfélre beállítva; vagy amikor a család csónakkirándulásra megy, és a tengeribetegségre hajlamosakat az első hajó mögé kötött másodikba ültetik, megjósolható eredménnyel. Az állatvédő hölgy látogatása Leslie verébmészárlásának közepén megtörténik ugyan, de a döglött verebek nem a teájába és a lekvárba esnek, pedig az aztán igazán filmszerű jelenet. Még inkább fájlalom, hogy míg a könyvek fő humorforrása a családnál sorra megforduló, hibbantnál hibbantabb vendégek, a filmváltozatban ők alig kerülnek elő. Ehelyett a cselekmény főleg a családtagok szerelmi élete körül bonyolódik, néhány egyéb klisével (mint anyagi nehézségek vagy szülő-gyerek konfliktus) megspékelve.

Persze Gerald Durrell maga is beismerte, hogy nem szigorúan a tényekhez ragaszkodó műveket írt, tehát a sorozatkészítőket igazságtalan lenne azzal vádolni, hogy elferdítik a valóságot. De rájöttem: tinédzserként részben azért imádtam annyira a Durrell-könyveket, mert üdítő változatosságot jelentettek az amúgy minden mást átitató heteroszexuális cselekményekhez képest. Bár Margo sorra zúg bele pasikba első látásra, a könyvek nagyrészt nélkülözik a populáris kultúrára jellemző szerelmi bonyodalmakat (még a Férjhez adjuk a mamát című kisregényből is hiányoznak a romantikus klisék). Egy olyan kultúrában, ahol a csapból is (heteroszexuális) szerelem folyik, hasznos szembesülni azzal, hogy teljesen más témákban is írható szórakoztató történet. Ráadásul a könyvekben több nem-heteró mellékszereplő is színesíti a képet. Nem úgy a sorozatban, ahol a három idősebb testvér és a mama majdnem állandó jelleggel vonzódnak valakihez, és minden epizódra jut legalább egy szerelmi bonyodalom, viszont mindez heteró keretben történik. Egyetlen kivételként a mama udvarlójáról kiderül, hogy addig jobbára a fiúkhoz vonzódott – és bár esküdözik, hogy a mama iránti érzelmei őszinték, homoszexuális múltja elég ahhoz, hogy sztornózzák az esküvőt és az egész kapcsolatot. A család (amelynek egyes tagjai még a homoszexualitás jelenségéről is csak ekkor értesülnek) teljesen elutasítja a szexuális fluiditás lehetőségét. Szegény jó biszex Lawrence Durrell, mázli, hogy ezt nem érte meg.

Gerald Durrell Korfu-regényei a 30-as években játszódnak és az 50-es 60-as években íródtak. Erre az időszakra általában úgy gondolunk, mint amikor a saját nemükhöz vonzódó emberek rejtőzködve, törvény által üldöztetve és folyamatos önmarcangolás közepette éltek, ahogy Sven is a filmváltozatban. A könyvek ellenben egy olyan világot mutatnak be, amely nem kezeli mereven a kategóriákat és nyitott mindenféle másságra. Nyilván a regénybeli Korfu és azon belül a bohém Durrell család vendégszerető otthona egy idealizált közeg. Ugyanakkor elgondolkodtató, hogy a napjaink elvben LMBTQ-barát és felvilágosult Angliájában készült film sokkal erősebben közvetíti a heteroszexualitást mint normát és patologizálja a homoszexualitást, mint egy, a szodómia büntetendősége idején íródott regényciklus. A merev identitáskategóriák nemcsak azt eredményezik, hogy a regények szexuálisan sokkal fluidabb szereplőit egyik vagy másik dobozba sorolják, de mintha a rendező szükségét érezné az általa nem LMBTQ-nak vélt szereplők (ami az ő nézőpontja, mert én pl. a könyvbéli Leslie-t és a mamát is abszolút aszexnek gondolom) heteroszexualitásának bizonygatását. A mai kultúra tehát nemcsak sokkal szexualizáltabb, mint az, amiben Gerald Durrell a regényeit írta, hanem részben emiatt a heteroszexualitást is sokkal erősebben sulykolja.