Örömmel állapítom meg, hogy Sir David Attenborough olvassa a blogomat. 3 éve egy bejegyzésemben (David Attenborough: 60 éve a vadonban) kértem tőle erszényesnyestes dokut - és erre ebben a műsorban pont ezekről a cukiságokról készített riportot. (Persze az is lehet, hogy hasonló az ízlésünk állatok terén; emellett szól az, hogy a bárka 10 lakójából két másik, a tobzoska és a barlangi vak gőte is a kedvenceim közé tartozik.) Viszont ez a konkrét riport nemcsak a fókuszában levő állatka miatt érdekes, hanem mert továbbgondolva egy - legalábbis az általánosan hangoztatotthoz képest - egészen más természetvédelmi szemléletet tükröz.
Adva van tehát egy übercuki jószág, aki békésen ragadozgat Észak-Ausztráliában. Adva van továbbá egy invazív kétéltűfaj, az óriásvarangy, amely elszaporodott a nyestecske élőhelyén. Sir David tapintatosan nem említi azt a tényt, hogy ez a rondaság nem magától úszott át Texasból, hanem az ember telepítette be Ausztráliába a nádbogár ellen. Azóta egy csomó állatfajt veszélyeztet (sőt, kisgyerekeket is), kivéve a nádbogarat. Ugyanis a varangy bőre mérgező, és aki megeszi (vagy mondjuk megfogja és utána lenyalja az ujját, ahogy a bölcsisek szokták), az igen hamar jobblétre szenderül. Ezt szívták meg az erszényesnyestek is, akik a varangyfogyasztás miatt jutottak a kihalás szélére. Mint ilyenkor szokás, a természetvédők összefogdostak néhányat belőlük és rezervátumba zárták, hátha sikerül fogságban szaporítani vagy valami. Ekkor azonban az egyik csávó fura ötlettel állt elő: pavlovi módszerrel tanítsák meg a nyesteknek, hogy a varangy nem jó kaja. A varangy nem mérgező részeiből varangykolbászt csinálnak és beletesznek valami cuccot, amitől a nyestek kicsit szarul lesznek - nem nagyon, de épp annyira, hogy ne tudjanak mondjuk koncentrálni a meccsre. Egy idő után a nyestek rájönnek, hogy varangyszagú izéből nem jó enni, mert a végén még bukják az egész VB-t; ekkor szabadon engedik őket. A kísérlet működik, sőt egy vadon befogott nyestről kiderül, hogy egy általuk kiképzett nősténynek a lánya. A nyestcsaj tehát nemcsak életben maradt a vadonban, de még a gyerekének is nagyobb sikerrel adta tovább az egészséges táplálkozás alapelveit, mint sok emberi szülő.
A történetnek számomra a "ne együnk varangyot" mellett más tanulsága is van. A veszélyeztetett fajok megmentésére tett erőfeszítések legtöbbször az élőhely eredeti állapotban való megőrzésére, valamint a fogságban szaporításra koncentrálnak; a fogságban született állatkákat aztán vissza lehet engedni a megőrzött élőhelyre. Csakhogy gyakran lehetetlen eredeti állapotában megőrizni az élőhelyet. Az óriásvarangyot nem lehet kiirtani Ausztráliából (bár próbálkozások azért vannak), és a már kiirtott esőerdő helyére hiába telepítenek fákat, az eredmény sose lesz olyan, mint az eredeti. Nemcsak emberi, hanem természeti hatások is megváltoztathatják az élőhelyeket (pont ebben a filmben egy másik élőhelyet vulkáni hamu temetett be), ez pedig nem újkeletű jelenség, hanem évezredek óta zajlik. A természet nem stabil, hanem folyamatosan változik, és azok az élőlények maradnak meg hosszú távon, amelyek képesek alkalmazkodni a változáshoz. Nemcsak emberi beavatkozás hatására haltak ki állatok a földtörténet során (a dinókban pl. ártatlanok vagyunk). Annyi a különbség, hogy az emberi tevékenység hatására ezek a változások gyorsabban és nagyobb mértékűek lettek, az állatfajoknak is rugalmasabbaknak kell tehát lenniük. Van, akiknek ez semmi gondot nem okoz, az erszényesnyestek erszénytelen tesókáival például rendszeresen találkozhatunk városainkban, ahol a padlásokon tárolt limlom közt új játékokat találnak maguknak. Azonban a fajok nagy része nem ilyen laza, tehát a felgyorsult változások a biodiverzitás durva lecsökkenésével fenyegetnek. És itt jön be az erszényesnyesteknél alkalmazott módszer: nem egy mesterségesen változatlanul tartott környezetbe engedik vissza őket, hanem segítenek nekik megbirkózni a változással. Fogalmazhatunk úgy is, hogy ez egyfajta esélyegyenlőségi megközelítés.
Nyilván nem minden állatfajjal alkalmazható a nyestes módszer (pl. kétlem, hogy egy csigafaj ilyen szinten idomítható lenne). De azt gondolom, nagyon fontos alternatív megközelítés lehet, és hosszú távon talán hatásosabb is, mint a konzerválásra fókuszáló módszerek.
(Sir David, a kispandával még tartozik).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése