„Hű, de ciki, az én sütimet senki se veszi, csak azét a másikét!” „Juj, de boldog vagyok, a legnépszerűbb csaj beválogatott a csapatába!” „Bubba azt hiszi, ő a legmenőbb? Na majd én megmutatom! A barátnőim tudni fogják, hogy semmit se vegyenek tőle a bolhapiacon!” Nem, ezek a gondolatok nem általános iskolás kiscsajok fejében pörögnek, hanem az anyukákéban, akiknek felnőtt nő létére az a legfőbb gondjuk, hogy ki a legnépszerűbb, legtrendibb és legsikeresebb a pasiknál. Pedig ezek nem mind háziasszonyok, egy részüknek van kereső foglalkozása. Mégis, a puszta tény, hogy anyák, felülír minden mást. A társadalmi elvárás az, hogy egy gyerekes nő számára az anyaszerepnek kell a legfontosabbnak lennie, és bármi más (kereső munka, párkapcsolat, hobbi) mellékes és ennek alárendelt. Amint egyetlen gyereket is megszültek, többé nem szabadulnak ettől a szereptől: a kávéházi jelenetben a Rachel körül ülő idősebb nők is mind kizárólag gyerekeik és unokáik előremeneteléről beszélgetnek.
A könyv pedig nagyszerűen megmutatja, hogy mindennek milyen hatása van a nők énképére: mindegy, hogy valaki sikeres illusztrátor vagy egy tökéletes házasságban él, mégis az lesz a legfőbb gondja, hogy a Csapathoz tartozzon, mert ezzel igazolja, hogy ő tökéletes anya (hiszen a Csapat célja adományokat gyűjteni az iskolának), és mert a többi anyákból verbuválódott Csapat az egyetlen igazi referenciaközösség. A nemi szerepelvárás hatására tehát ezek az anyukák megrekednek a tinilány-szinten, és tovább erősítik azt a sztereotípiát, hogy a nőket csak a felszínes dolgok érdeklik. Pedig ha a társadalom nem tenne különbséget apák és anyák között a szerepek és elvárások tekintetében, lehetővé tenné ezeknek a nőknek is, hogy felnőjenek végre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése