Ha egy ötéves kisfiú egész életét ugyanabban a szobában töltötte, az jelenti számára az egész világot. Hiába lát dolgokat a tévében, meggyőződése, hogy az nem valóság. Valóságos traumát jelent számára, mikor felfogja, hogy a Szobán kívül is létezik egy másik valóság, és nem is biztos benne, hogy meg akarja tapasztalni – pedig az jelenthetné számára a szabadságot.
Jacket apja zárta be ebbe a szobába (bár nem érdemli meg ezt a nevet), sokan viszont magunkat zárjuk be hasonló szobákba. Azok, akik nem olvasnak híreket vagy dokumentumfilmeket, mert nem érdekli őket, mi történik a világban. Azok, akik valódi emberek problémáit nem hallgatják meg, viszont felkavarja őket, ha kedvenc szappanoperájukban valamelyik szereplőt bánat éri. Azok, akik legföljebb saját családjuknak hajlandóak segíteni, idegeneknek nem. Vagy az a meleg férfi, aki a közelmúltban közölte: nem szeretne beszélgetést hallani a feminizmusról, mert nem érinti személyesen a téma. Attól függetlenül, hogy szerintem ebben nagyon téved (mint már több bejegyzésemben kifejtettem, a homofóbia és a nőgyűlölet szorosan összefügg), ezzel gyakorlatilag azt mondja, hogy nem tekinti magát a világ részének, nem kívánja elhagyni a Szobát.
Az ilyen beszűkült mentalitásnak az egyik következménye az empátia hiánya: emberek hatalmas tragédiát csinálnak abból, hogy nem árulják a kedvenc csokijukat a boltban, miközben az ország más részein gyerekek éheznek. Persze erre jogos ellenvetés, hogy nem hordozhatja mindenki a világ összes nyomorát, de legalább perspektívába helyezheti a saját problémáit. Ami azonban még nagyobb baj, hogy ha nem vagyunk nyitottak mások problémáira, nem fogjuk megérteni az összefüggéseket és csak kis változásokat fogunk elérni anélkül, hogy a rendszerszintű igazságtalanságok megváltoznának. A nő, aki nem megy tüntetni a nők elleni erőszak ellen, nem érti, hogy ez ugyanannak az intézményesített szexizmusnak a megnyilvánulása, mint amikor őneki trágárságokat szólnak be az utcán. A pedagógusok nem érnek el semmit azzal, ha csak munkakörülményeiken akarnak javítani: azt kell átlátniuk, hogy ez csak része egy diktatúra stratégiájának, amely az emberek ostobaságban tartásával próbálja biztosítani saját jövőjét. És innentől a nők elleni erőszak nem a bántalmazott nők, az oktatás helyzete nem a pedagógusok ügye. Csak annyi kell, hogy megértsük: a Szobán kívüli világ valóságos, kiléphetünk oda és tehetünk azért, hogy jobb legyen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése