2016. március 8., kedd

Barbara Kingsolver: Animal dreams

***SPOILER***

A festői arizonai kisváros vizét folyamatosan mérgezi a hegyoldalban működő bánya. Mikor a városka lakói tiltakozást nyújtanak be, a bányatársaság úgy dönt, hogy gátat épít a folyóra és eltereli. Ezáltal Grace lakói valóban nem kapnak majd mérgezett vizet: semmilyen vizet se kapnak, és túlélésük veszélybe kerül. A város asszonyai tanácskozni kezdenek, mit tehetnének. Felmerül a gát felrobbantása, de végül egy békésebb megoldás mellett döntenek. Nagy mennyiségben kezdik gyártani a városka speciális kézműves termékét, a pávatollal díszített ajándékkosárkákat, és ezeket a nagyvárosban adományokért cserébe osztogatják, ezáltal felhíva a figyelmet szomorú helyzetükre. Az akció nem várt sikerrel jár: az esetet felkapja a média, egy jószándékú műkereskedő pedig mentőötlettel áll elő: ha sikerülne Grace városát kézműipara miatt a nemzeti kulturális örökség részévé minősíttetni, a bánya nem merné megkockáztatni azt a felháborodást, amivel egy ilyen hely elpusztítása járna. Grace lakói tehát békés eszközökkel győznek. Igaz, nem borítják fel a kapitalista rendszert, amely a környezetet csak a profit (jelen esetben a turizmusból származó bevétel) érdekében hajlandó megvédeni, de sikerül azt saját javukra fordítaniuk.

Ismerek egy feministát, aki egyáltalán nem hajlandó a kompromisszumra. Vadul támad minden olyan feminista tevékenységet, amely nem veszi figyelembe a hátrányos helyzetű nők érdekeit és nem kérdőjelezi meg a kapitalizmust mint rendszert; ezekkel még stratégiai szövetséget sem hajlandó kötni és egyenesen károsnak tartja őket a női egyenjogúság ügye számára. Arra azonban még ő se jött rá, hogyan lehetne megdönteni a kapitalizmust, ezért aztán a vitázáson kívül nem csinál semmit.

Természetesen én sem gondolom szerencsésnek, ha a feminista mozgalom mint olyan semmi figyelmet nem szentel a színesbőrű vagy leszbikus nőknek, ahogyan a 70-es években Amerikában tette. Azonban nem várhatjuk, hogy mindenki mindennel foglalkozzon egyszerre, és ezáltal lesznek olyan emberek vagy csoportok, akik bizonyos fajta nőket kevésbé szólítanak meg (pl. a munkahelyi diszkriminációra fókuszáló aktivizmus jellemzően nem érinti a nyugdíjasokat). Több értelme van szövetségeket kötni, amelyekben minden érdekcsoport megjelenik, mint olyan programot kidolgozni, ami tényleg mindenkit egyformán képvisel, hiszen – ahogy professzorom, Francisca de Haan mondta habilitációs előadásában (na jó, nem ilyen szavakkal, de ez volt a lényeg) – akármennyire igyekszünk is inkluzívak lenni, tuti jön majd egy újabb csoport reklamálni, hogy őket kifelejtettük. Egy ilyen szövetségben nyilvánvalóan lesznek olyanok is, akik nem kritizálják a rendszert mint olyat, csak bizonyos aspektusait. Ők nem fognak gátakat robbantgatni, inkább olyan módszereket találnak ki, amikkel a jelenlegi rendszeren belül tehetünk lépéseket a női egyenjogúság felé. Azonban, hogy visszatérjünk Grace analógiájára, a gát felrobbantása csak egy újabb gát építéséhez vezetne, a bányatársaságot nem szüntetné meg (és ha netán mégis, jönne a helyébe egy újabb bányatársaság), ráadásul terroristákká minősítené a helyi lakosokat, akik így vajmi kevés támogatót találnának az ügyüknek. A kapitalizmus megdöntése, ha egyáltalán megvalósítható így alulról, nagyon messze van (és ugye az se mindegy, mi jönne helyette, bár a rendszerváltás utáni generáció erre ritkán szokott reflektálni). Grace lakóinak most kell a víz; a magyar nőknek (és mindenki másnak is) most van szüksége a feminizmusra. Értük többet teszünk, ha a mostani helyzet javításán dolgozunk, belülről bomlasztva a patriarchális rendszert, és olyan üzeneteket közvetítünk, amikkel sokan tudnak azonosulni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése