Szeresd apádat

***SPOILER***
Az immár Nobel-díjas író és gyerekei kölcsönösen szenvednek a kapcsolatuktól. Léo, az író képtelen megbocsátani fiának, amiért kiskorában tönkretette egyik kéziratát, mostani írói válságáért pedig lányát okolja, aki akkora lúzer, hogy az ihletét is elveszíti miatta. A lány attól szenved, hogy apja teljesen rátelepszik az életére és annak minden elemét irányítani akarja, a fiú viszont a ridegségtől, amivel apja azóta is bünteti. Az a nem ritka helyzet alakul tehát ki, hogy a két szülő-gyerek kapcsolatban mindkét fél úgy érzi, a másik megfojtja őt. A néző persze gondolhatja azt, hogy egy szülőnek valamennyire fel kell adnia az önmegvalósításból gyerekei boldogulása érdekében, illetve el kell tudnia engedni már felnőtt gyerekeit, de tökmindegy, kivel tudunk jobban empatizálni: az eredmény ugyanaz.

A film vége a látszólag legkevésbé rózsaszín happy endet hozza: a mindenki által halottnak hitt Léo eltűnik a balfenéken, gyerekei immár önállóan folytathatják életüket. Léot egy sarkvidéki tájban látjuk viszont, ahol kicsi kunyhóban él; az utolsó jelenetben egy lappnak vagy inuitnak látszó kisfiú nyit be az ajtón. A film narratív hagyományai alapján feltételezhetjük, hogy a kisfiú Léo fia. És ezen a ponton kezd érdekessé válni a történet. Mert feltételezhetjük-e, hogy Léo tanult a korábbiakból és ezt a kisfiút minden testi és lelki erőszak nélkül neveli majd föl? A szeretetteli mosoly még nem jelent semmit, ugyanígy mosolygott a gyerekkori flashbackek egy részében a másik kettőre. És igaz, hogy az írást, ami akkoriban prioritást élvezett a szülőséggel szemben, vélhetően abbahagyta, de ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy az önmegvalósítás minden formájáról letett. Lehet, hogy kitalálja, hogy megöli a nagy jegesmedvét vagy ő jut el leggyorsabban kutyaszánon az akármelyik városba. Az emberek a legidiótább célokat is képesek komolyan venni, és ez érthető is, hiszen mindenki szeretné, hogy életének legyen valami értelme. Csak nem mindegy, hogy erre a célra rámennek az emberi kapcsolataink, vagy össze tudjuk kombinálni a kettőt és a másikra kellően odafigyelve, kölcsönösen támogatjuk egymás törekvéseit.