Tari Annamária szerint már a családanyák sem a régiek. Régen könnyen föl lehetett őket ismerni dauerolt hajukról, kiskosztümjükről, kitaposott cipőjükről. Most meg itt van a MILF, az a harmincas-negyvenes nő, aki családanya létére még a fiatalabb férfiak számára is vonzó; a családanya-szerep mellett a nőszerepet is el tudja játszani.
Láthatóan az előadóban föl se merült, hogy egynél több módon is lehet nőnek lenni. Az a stílus, amit mondjuk az én édesanyám korosztálya követett, a 60-as években kifejezetten nőiesnek és szexinek számított. Persze mondjuk a 80-as évekre már túlhaladta a divat, de ők megmaradtak mellette, többek közt anyagi okokból. Merthogy akkoriban a mi régiónkban az emberek többsége nem engedhette meg magának, hogy évente lecserélje a ruhatárát; anyám 60-as éveket idéző ruhái (akárcsak az én 80-as éveket idéző darabjaim) nem retró cuccok voltak, hanem konkrétan abból a korból származtak. Gazdagabb országokban viszont már akkor is simán létezett a fiatalabb férfiakat vonzó elegáns és érett nő jelensége, gondoljunk csak a Szereti ön Brahmsot? c. regényre.
Tari Annamária nem az egyetlen, aki úgy beszél a szépségmítoszról, szépségideálokról és divat(ok)ról, mintha azoknak semmi gazdasági vonatkozása nem lenne. (Ami esetében azért is furcsa, mert célzott Naomi Wolf könyvére, viszont ha azt olvasta, rájöhetett volna, hogy van.) Például megállapította, hogy az egymást frissen megismert férfiak státusszimbólumokat csekkolnak (karóra, kocsi stb.), míg a nők azt, ki mennyire néz ki jól. Pedig egy nőnek a kinézete éppannyira státusszimbólum, mint egy férfinak a kocsija; nem mindenki engedheti meg magának a fitness-bérletet, a szoláriumot, a márkás kozmetikumokkal történő sminkelést, nemcsak anyagilag, de időben sem. Anyám korosztálya is jól akart kinézni, de nem volt ideje sminkelni, mert minden otthon töltött percét házimunkával töltötte. Ma már, a mosogatógépek, az ebéd-házhozszállítás, sőt egyes rétegekben a bejárónők korában már belefér az, hogy valaki másfél órát szépítkezzen a tükör előtt. Már ha a fentieket meg tudja fizetni; ha az ember az én környékemen élő családanyákat veszi alapul, azok ugyanúgy a 20-30 évvel ezelőtti stílust követik, mint a korábbi generációk.
Sokszor hallani azt a panaszt, hogy Magyarországon nincs középosztály. Pedig ha a diskurzusokat nézzük, úgy tűnik, mintha csak az lenne. A magyar sorozatokban jómódú orvosok, ügyvédek, vállalkozók családi bonyodalmait követjük, és a Pszinapszis előadásain is rendre elhangzottak olyan mondatok, mint „a 40-es éveire a férfi már karriert csinált és van egy menő autója”, „a menopauza a pasiknál úgy jelentkezik, hogy vesznek egy motort” vagy „a LinkedInt nem kell bemutatnom, mert nyilván ti is mind fent vagytok rajta”. A betanított munkás vagy éppen betanítatlan munkanélküli nem létezik, nem számít, és főleg nincs neme. A pszichológusok mintha nem vették volna észre, amiről pedig néhány szociológus szokott olykor írni: a nemi szerepek és a velük kapcsolatos elvárások nagyon erősen osztályfüggőek. Csak ha tényleg nem létezik vagy egyre szűkül a középosztály, nem problémás egy kicsit belőlük vonni le a következtetéseket?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése