A főzés művészet, az önmegvalósítás egy formája. Ezt üzeni a Babette lakomája, a Szemközti ablak és most ez a film is. Shayn, a zseniális – bár kissé agresszív – mesterszakács, Babette-hez hasonlóan, a leglepukkantabb helyen is képes művészit alkotni, ráadásul Babette-nél jóval kisebb anyagi befektetés árán.
Valószínűleg emiatt a párhuzam miatt is arra számítottam, hogy a Soul Kitchen munkásosztálybeli közönsége azonnal értékeli Shayn kreációit, és megtér a rántott hús-krumpli táborából a nemzetközi konyhaművészet rajongói közé. A film azonban van annyira realisztikus, hogy ez a meseszerű lépés nem történik meg. A régi törzsközönség elhagyja a Soul Kitchent (pár kivételtől eltekintve); jönnek viszont újak, elsősorban zenerajongók. A film azt sugallja, hogy aki a zeneművészettel kapcsolatban áll (legyen az musical vagy heavy metal), az nyitottabb a tányérján megjelenő művészi kreációkra is.
Mi a történet tanulsága? (Azon túl, hogy érdemes fizetni a TB-t, de ez egy másik szál.) Nem feltétlenül számíthatunk arra, hogy közvetlen környezetünk értékelni fogja azt, amit művészi vagy tudományos tehetségünkkel alkotunk. Mindenkinek van azonban olyan célközönsége, aki megérti őt és akinek tud valamit nyújtani. És lehet, hogy nem is kell sokat keresni őket; elég, ha nyitva áll az ajtónk és beengedjük őket, ha próbatermet keresnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése