Loretta a kedvenc szereplőm a filmben (köszönhető ez jórészt az őt alakító Eric Idle-nak). Noha a legelején még férfinéven szólítják, igen hamar coming outol: felfedi, hogy nőnek érzi magát, és elvárja, hogy innentől kezdve nőként tekintsenek rá. Meglepő módon a Júdea Népe Front (juj, remélem, jól írtam :-) ) pillanatok alatt alkalmazkodik az új helyzethez: nemcsak választott nevén szólítják Lorettát, hanem áttérnek a "fivérek" helyett a "testvérek" megszólításra és általánosságban véve is a gender-semleges nyelvezetre. Annyira nőnek tekintik Lorettát, hogy minden ülésen rábízzák a jegyzőkönyv-vezetést (tapasztalatom szerint ez még LMBTQ egyesületekben is tipikusan női feladat).
A szituációt mindössze az bonyolítja, hogy van a csoport vezetőségében egy cisz nő is, Judit. Ő láthatóan kevésbé befolyásos, mint Loretta, hiszen nem sikerült meghonosítania a gender-tudatos nyelvhasználatot. Sőt, amikor egy ízben Judit - teljes joggal - kiakad a vezetőség férfitagjaira, azok egy legyintéssel "feminista hiszti"-nek minősítik kirohanását, majd Lorettától kérnek bocsánatot.
A Monty Python-társulatot ugyan túlzás volna feministának minősíteni, de azt gondolom, itt létező jelenségen élcelődtek. Ha valakik egy transz embert még születési nemében ismertek meg, nehezen vonatkoztatnak el attól, még ha a felszínen nem is ezt közvetítik. Egy ismerősöm mesélt transzférfi barátjáról, akit ugyan a kollégák férfinevén szólítanak, valamiért kávézás után mégis mindig rá marad a mosogatás. Ugyanígy Loretta, bár most már nőnek vallja magát, megőrizte a csoporton belül azt a pozícióját, amit csak férfiként érhetett el. Ami olyan értelemben rossz hír Lorettának, hogy mégsem sikerült teljesen átminősülnie nővé. De még rosszabb hír a cisz nőknek, akiknek a szava sosem fog annyit érni, mint egy olyan emberé, aki férfinak született.
2014. február 22., szombat
Orhan Pamuk: A fehér kastély
A hodzsa segítséget kér olasz származású szolgájától: segítsen neki megismerni önmagát. A szolga feladatokat ad a hodzsának: írjon magáról, saját hibáiról, életéről, álmairól. A hodzsa megteszi ugyan, de folyamatosan lázadozik: összetépi az irományait vagy a szolgát kényszeríti, hogy ő is írjon, majd a leírtak alapján gúnyolódik rajta. Hatalmi harc folyik közöttük: a hodzsának szüksége van ugyan szolgája segítségére, ez azonban felborítja a kettejük között fennálló hierarchiát, amit ő ezután mindenféle módokon próbál visszaállítani.
A felállás igen ismerős, mint gondolom mindenkinek, aki valaha dolgozott magántanárként. Van-e jogom számonkérni a házi feladatot? Egyrészt van, hiszen a közmegegyezés alapján ez munkaköröm része, továbbá a diák érdekében történik. Viszont a diák fizet, tehát ő diktálja a feltételeket; ha ő köti az ebet a karóhoz, hogy nem ír házi feladatot, nincs jogom ezzel szembehelyezkedni, még ha tudom is, hogy ezzel a saját nyelvvizsgáját veszélyezteti. Ugyanez a hatalmi harc kialakulhat egy segítő kapcsolatban is: a megkereső úgy érzi, diktálhatja a feltételeket, még ha nem is fizet a szolgáltatásért, hiszen a segítő feladata az, hogy őt kiszolgálja. A segítő külső szemmel jobban látja, mire van a másiknak szüksége – például arra, hogy egy időre abbahagyja a terápiát, vagy más témákkal foglalkozzanak az ülések alatt, mint amit a kliens megajánl – de nem feltétlenül van abban a hatalmi pozícióban, hogy ezt érvényesítse is.
A regény narrátora a szolga, aki igencsak zokon veszi ura hatalmi játszmáit; egy ponton fel is emlegeti (persze nem gazdájának, csak az olvasónak), hogy a hodzsa szándékosan akarja őt megalázni, míg őt magát csak az őszinte segítő szándék vezérelte minden megnyilvánulásában. Ám ha az olvasó visszanéz, azt látja, hogy hősünk kifejezetten élvezte, hogy ő adhat feladatokat a gazdájának és bírálhatja az eredményt. Ugyanígy egy tanár vagy egy segítő is kiélheti magát abban, hogy végre egyszer ő irányíthatja a gyakran jobb anyagi vagy társadalmi helyzetben levő másikat, esetleg bosszút állhat rajta azokért az alkalmakért, amikor az élt vissza saját hatalmi helyzetével.
Megvalósítható-e egy egyenrangú kapcsolat tanár és tanítvány vagy segítő és kliens között? A feminista pedagógia a párbeszéden alapuló tanulás szókratészi mintáját teszi meg ideállá, de ez nem feltétlenül veszi figyelembe, hogy a tanár anyagilag függ tanítványától, a tanítvány pedig rá van szorulva tanára tudására. Nyilván bizonyos tantárgyaknál, főleg a humán és a társadalomtudományokban, fennáll a kölcsönös tanulás lehetősége, mert nem feltétlenül tárgyi tudás átadása a cél, hanem a gondolkodásra serkentés vagy a saját tapasztalatok értelmezése; ez azonban kevésbé áll fenn a közgazdaságtannál vagy az autóvezetésnél. Talán ha mindkét fél elismeri és tudja kezelni, hogy tanár és tanítvány, segítő és kliens kölcsönösen függnek egymástól, le tudják tenni a hatalmi játszmákat és együtt dolgozni a közös cél érdekében. Valahogy úgy, mint az a tábla, amit egy budafoki étterem előtt láttam: „Gyere be hozzánk, mert ha nem jössz, mindketten éhen halunk!”
A felállás igen ismerős, mint gondolom mindenkinek, aki valaha dolgozott magántanárként. Van-e jogom számonkérni a házi feladatot? Egyrészt van, hiszen a közmegegyezés alapján ez munkaköröm része, továbbá a diák érdekében történik. Viszont a diák fizet, tehát ő diktálja a feltételeket; ha ő köti az ebet a karóhoz, hogy nem ír házi feladatot, nincs jogom ezzel szembehelyezkedni, még ha tudom is, hogy ezzel a saját nyelvvizsgáját veszélyezteti. Ugyanez a hatalmi harc kialakulhat egy segítő kapcsolatban is: a megkereső úgy érzi, diktálhatja a feltételeket, még ha nem is fizet a szolgáltatásért, hiszen a segítő feladata az, hogy őt kiszolgálja. A segítő külső szemmel jobban látja, mire van a másiknak szüksége – például arra, hogy egy időre abbahagyja a terápiát, vagy más témákkal foglalkozzanak az ülések alatt, mint amit a kliens megajánl – de nem feltétlenül van abban a hatalmi pozícióban, hogy ezt érvényesítse is.
A regény narrátora a szolga, aki igencsak zokon veszi ura hatalmi játszmáit; egy ponton fel is emlegeti (persze nem gazdájának, csak az olvasónak), hogy a hodzsa szándékosan akarja őt megalázni, míg őt magát csak az őszinte segítő szándék vezérelte minden megnyilvánulásában. Ám ha az olvasó visszanéz, azt látja, hogy hősünk kifejezetten élvezte, hogy ő adhat feladatokat a gazdájának és bírálhatja az eredményt. Ugyanígy egy tanár vagy egy segítő is kiélheti magát abban, hogy végre egyszer ő irányíthatja a gyakran jobb anyagi vagy társadalmi helyzetben levő másikat, esetleg bosszút állhat rajta azokért az alkalmakért, amikor az élt vissza saját hatalmi helyzetével.
Megvalósítható-e egy egyenrangú kapcsolat tanár és tanítvány vagy segítő és kliens között? A feminista pedagógia a párbeszéden alapuló tanulás szókratészi mintáját teszi meg ideállá, de ez nem feltétlenül veszi figyelembe, hogy a tanár anyagilag függ tanítványától, a tanítvány pedig rá van szorulva tanára tudására. Nyilván bizonyos tantárgyaknál, főleg a humán és a társadalomtudományokban, fennáll a kölcsönös tanulás lehetősége, mert nem feltétlenül tárgyi tudás átadása a cél, hanem a gondolkodásra serkentés vagy a saját tapasztalatok értelmezése; ez azonban kevésbé áll fenn a közgazdaságtannál vagy az autóvezetésnél. Talán ha mindkét fél elismeri és tudja kezelni, hogy tanár és tanítvány, segítő és kliens kölcsönösen függnek egymástól, le tudják tenni a hatalmi játszmákat és együtt dolgozni a közös cél érdekében. Valahogy úgy, mint az a tábla, amit egy budafoki étterem előtt láttam: „Gyere be hozzánk, mert ha nem jössz, mindketten éhen halunk!”
2014. február 14., péntek
Mi történt Baby Jane-nel?
***SPOILER***
Ahhoz képest, hogy ez egy 1962-es film, meglepően jól ábrázolja a bántalmazás természetrajzát. Persze vannak kifogásolható elemei, például hogy a bántalmazó egyben elmebeteg – ami azt a közfelfogást erősítheti, hogy épelméjű emberek nem követnek el ilyet és nagyjából biztonságban vagyunk, ha felnőtt párunk vagy családtagunk nem szokta magát ötévesnek képzelni – de hát akkor még sehol sem volt a feminizmus második hulláma, amely elkezdte ezt a témát tudományosan is tanulmányozni. Ehhez képest egy az 50 éves film sok szempontból előbbre tart, mint pl. a mai magyar közbeszédek. Zseniálisan mutatja be például, hogyan függ össze egymással a verbális, pszichés és fizikai bántalmazás, és hogy nem feltétlenül a legdurvább a legrosszabb: konkrét verés (rugdosás) csak egyszer van a filmben, de ez kevésbé megrázó, mint a személyes szabadság folyamatos korlátozása. A bántalmazott elszigetelése klasszikus technika, amit persze Baby Jane-nek némileg könnyebb elérnie, mint sok más bántalmazónak. Merthogy az a másik közhiedelem, amivel a film szembemegy, hogy a bántalmazást/családon belüli erőszakot férfiak követik el, áldozatai pedig a „nőkésgyerekek” (és ez a tévhit még az aktivizmus szintjén is tartja magát, gondoljunk csak a témával leginkább foglalkozó magyarországi egyesület nevére). Csakhogy ebben a filmben egy nő, ráadásul egy áldozatánál fiatalabb nő bántalmaz egy másik nőt. A bántalmazás nem nemtől vagy életkortól függ, hanem attól, hogy melyik fél a kiszolgáltatott a másiknak. Baby Jane nővére fogyatékosságát használja fel arra, hogy a hatalmában tartsa (amire nagyban rásegít az angolszász építkezési kultúra: végig az járt a fejemben, hogy mindez nem történhetett volna meg, ha Blanche hálószobája a földszinten van). A magyar közbeszédben mély hallgatás övezi a fogyatékkal élők, idősek, anyagilag kiszolgáltatottak elleni erőszakot, pedig így pont a bántalmazás rendszerjellege nem válik láthatóvá.
Blanche meggyőződése, hogy húga csak azért hagyja életben, mert az ő pénzéből élnek, neki kell aláírnia a csekkeket. Mikor megtudja, hogy Baby Jane megtanulta hamisítani az ő aláírását, elkezd rettegni az életéért. Pedig Baby Jane-nek nemcsak a pénz miatt van rá szüksége. Egy bántalmazónak áldozat kell, különben nem tud bántalmazni, és hát Baby Jane környezetében nemigen van más, neki kiszolgáltatott személy. A bántalmazásra pedig pont azért van szüksége, hogy hatalmi pozícióban érezze magát. Hiszen minden tekintetben totális lúzer, és tiszta pillanataiban azért ennek tudatában is van. Blanche lehetővé teszi a számára, hogy úgy érezze: kontrollja van egy ember élete fölött.
Elgondolkoztam a film címén: miért „történt” valami Baby Jane-nel, amikor pedig ő aktívan csinál dolgokat? (Nyilván nem arra utalnak, hogy hogy lett a cuki kislányból bántalmazó alkoholista, mert kb. a film ötödik percében kiderül, hogy már kislánynak se volt olyan cuki.) De ha belegondolunk, csak illúzió, hogy Baby Jane maga irányítja a sorsát, bármennyire is próbálkozik. Szerez ugyan zongorakísérőt, de egyértelmű, hogy a tervezett fellépések sosem fognak megvalósulni. Sikerül majdnem teljesen elszigetelnie Blanche-ot, de ezáltal magát is; amint kitör a maga alkotta magányból, félnie kell, hogy Blanche segítséget hív. A legvégén pedig kiderül, hogy még a neki tulajdonított gyilkossági kísérletért se ő a felelős. A bántalmazás nem teszi a másikat teljesen a sajátunkká, legföljebb ennek az illúzióját kelti. Üzenem ezt így Valentin-napon mindenkinek, aki – bármilyen indítékból – korlátozással, lelki vagy fizikai erőszakkal szeretne magához kötni egy másik embert.
Ahhoz képest, hogy ez egy 1962-es film, meglepően jól ábrázolja a bántalmazás természetrajzát. Persze vannak kifogásolható elemei, például hogy a bántalmazó egyben elmebeteg – ami azt a közfelfogást erősítheti, hogy épelméjű emberek nem követnek el ilyet és nagyjából biztonságban vagyunk, ha felnőtt párunk vagy családtagunk nem szokta magát ötévesnek képzelni – de hát akkor még sehol sem volt a feminizmus második hulláma, amely elkezdte ezt a témát tudományosan is tanulmányozni. Ehhez képest egy az 50 éves film sok szempontból előbbre tart, mint pl. a mai magyar közbeszédek. Zseniálisan mutatja be például, hogyan függ össze egymással a verbális, pszichés és fizikai bántalmazás, és hogy nem feltétlenül a legdurvább a legrosszabb: konkrét verés (rugdosás) csak egyszer van a filmben, de ez kevésbé megrázó, mint a személyes szabadság folyamatos korlátozása. A bántalmazott elszigetelése klasszikus technika, amit persze Baby Jane-nek némileg könnyebb elérnie, mint sok más bántalmazónak. Merthogy az a másik közhiedelem, amivel a film szembemegy, hogy a bántalmazást/családon belüli erőszakot férfiak követik el, áldozatai pedig a „nőkésgyerekek” (és ez a tévhit még az aktivizmus szintjén is tartja magát, gondoljunk csak a témával leginkább foglalkozó magyarországi egyesület nevére). Csakhogy ebben a filmben egy nő, ráadásul egy áldozatánál fiatalabb nő bántalmaz egy másik nőt. A bántalmazás nem nemtől vagy életkortól függ, hanem attól, hogy melyik fél a kiszolgáltatott a másiknak. Baby Jane nővére fogyatékosságát használja fel arra, hogy a hatalmában tartsa (amire nagyban rásegít az angolszász építkezési kultúra: végig az járt a fejemben, hogy mindez nem történhetett volna meg, ha Blanche hálószobája a földszinten van). A magyar közbeszédben mély hallgatás övezi a fogyatékkal élők, idősek, anyagilag kiszolgáltatottak elleni erőszakot, pedig így pont a bántalmazás rendszerjellege nem válik láthatóvá.
Blanche meggyőződése, hogy húga csak azért hagyja életben, mert az ő pénzéből élnek, neki kell aláírnia a csekkeket. Mikor megtudja, hogy Baby Jane megtanulta hamisítani az ő aláírását, elkezd rettegni az életéért. Pedig Baby Jane-nek nemcsak a pénz miatt van rá szüksége. Egy bántalmazónak áldozat kell, különben nem tud bántalmazni, és hát Baby Jane környezetében nemigen van más, neki kiszolgáltatott személy. A bántalmazásra pedig pont azért van szüksége, hogy hatalmi pozícióban érezze magát. Hiszen minden tekintetben totális lúzer, és tiszta pillanataiban azért ennek tudatában is van. Blanche lehetővé teszi a számára, hogy úgy érezze: kontrollja van egy ember élete fölött.
Elgondolkoztam a film címén: miért „történt” valami Baby Jane-nel, amikor pedig ő aktívan csinál dolgokat? (Nyilván nem arra utalnak, hogy hogy lett a cuki kislányból bántalmazó alkoholista, mert kb. a film ötödik percében kiderül, hogy már kislánynak se volt olyan cuki.) De ha belegondolunk, csak illúzió, hogy Baby Jane maga irányítja a sorsát, bármennyire is próbálkozik. Szerez ugyan zongorakísérőt, de egyértelmű, hogy a tervezett fellépések sosem fognak megvalósulni. Sikerül majdnem teljesen elszigetelnie Blanche-ot, de ezáltal magát is; amint kitör a maga alkotta magányból, félnie kell, hogy Blanche segítséget hív. A legvégén pedig kiderül, hogy még a neki tulajdonított gyilkossági kísérletért se ő a felelős. A bántalmazás nem teszi a másikat teljesen a sajátunkká, legföljebb ennek az illúzióját kelti. Üzenem ezt így Valentin-napon mindenkinek, aki – bármilyen indítékból – korlátozással, lelki vagy fizikai erőszakkal szeretne magához kötni egy másik embert.
2014. január 28., kedd
Augusztus Oklahomában
***SPOILER!***
A három lánytestvér egyike egy este bevallja nővéreinek, hogy szerelmes elsőfokú unokatestvérébe. A tesók nyelnek egyet, de aztán liberális attitűdjük kerekedik felül, és a "remélem, nem terveztek gyereket!" kitétel mellett áldásukat adják a dologra. Egyikük még az unokatesó anyját is próbálja győzködni, hogy ma már nem szabad ilyen maradinak lenni és elítélni az ilyen kapcsolatokat. Változik azonban a leányzó fekvése (szó szerint), amikor kiderül, hogy Ivy és Kicsi Charles közelebbi rokonok, mint hitték: Kicsi Charles anyjának viszonya volt saját sógorával, vagyis Ivy apjával. Ezen a ponton mindenki, az eddig liberális nővért is beleértve, rögtön akcióba lép, hogy ezt a viszonyt megakadályozza.
A tudtukon kívül vérfertőző testvérek esete kulturális toposz, magyar változatban pl. Pintér Béla is feldolgozta. Érdekes módon, noha - a filmben és Pintér Bélánál is - féltestvérekről van szó, ez a tény nem említődik, mindig a "saját testvérével kavar!" gondolatától borzadnak el a szemlélők. A másik érdekesség (ez már konkrétan a filmben), hogy az unokatestvér-szerelem még az elfogadhatóság határain belül van legalábbis a fiatalabb generáció számára, de a féltestvér-szerelmet már ők se tudják megemészteni. Pedig a gyakran felhozott biológiai indok - a beltenyésztés degeneráló hatása - egyrészt nem áll fenn, ha a párnak (mint itt) nem lehet gyereke, másrészt a közhiedelemmel ellentétben amúgy is csak több generáció családon belüli házasodás után jelentkezik.
Gayle Rubin a "Thinking Sex" című tanulmányban azt írja, hogy a szexuális tevékenységek három csoportra oszthatók: a társadalmilag elfogadottak, a társadalmilag elítéltek, és a határesetek. Ezek a kategóriák mindig megvannak, csak épp a köztük levő határvonalak mozdulnak el: a házasságon kívüli viszony régen az elítélt kategória volt, ma már elfogadott, a promiszkuitás régen szintén elítélt, ma (közegtől függően) inkább határeset. Úgy tűnik, az incesztus tematikájában is mozog a határvonal, bár nem feltétlenül csak egy irányba: régen elszigetelt falvakban nem volt ritka az unokatestvérek házassága, ma sokkal inkább megbotránkozunk rajta (a filmbéli Barbara tehát tévedésben van, mikor azt gondolja, hogy ennek tekintetében is a liberalizálódás felé haladunk). A szülő-gyerek incesztus minden kultúrában tabu, de például bizonyos korokban és társadalmi rétegekben - például az ókori Egyiptomban - testvérek is házasodhattak. Szeretünk magunkra olyan társadalomként gondolni, amely liberálisabb a megelőzőeknél és jobban szem előtt tartja az egyén és a párok boldogságát, ám pont a testvérek és unokatestvérek szerelmének példája bizonyítja, hogy ez nem mindenben van így. Kérdés, vajon elmozdul-e egyszer és ha ige, milyen irányban az a bizonyos választóvonal az incesztus témájában.
A három lánytestvér egyike egy este bevallja nővéreinek, hogy szerelmes elsőfokú unokatestvérébe. A tesók nyelnek egyet, de aztán liberális attitűdjük kerekedik felül, és a "remélem, nem terveztek gyereket!" kitétel mellett áldásukat adják a dologra. Egyikük még az unokatesó anyját is próbálja győzködni, hogy ma már nem szabad ilyen maradinak lenni és elítélni az ilyen kapcsolatokat. Változik azonban a leányzó fekvése (szó szerint), amikor kiderül, hogy Ivy és Kicsi Charles közelebbi rokonok, mint hitték: Kicsi Charles anyjának viszonya volt saját sógorával, vagyis Ivy apjával. Ezen a ponton mindenki, az eddig liberális nővért is beleértve, rögtön akcióba lép, hogy ezt a viszonyt megakadályozza.
A tudtukon kívül vérfertőző testvérek esete kulturális toposz, magyar változatban pl. Pintér Béla is feldolgozta. Érdekes módon, noha - a filmben és Pintér Bélánál is - féltestvérekről van szó, ez a tény nem említődik, mindig a "saját testvérével kavar!" gondolatától borzadnak el a szemlélők. A másik érdekesség (ez már konkrétan a filmben), hogy az unokatestvér-szerelem még az elfogadhatóság határain belül van legalábbis a fiatalabb generáció számára, de a féltestvér-szerelmet már ők se tudják megemészteni. Pedig a gyakran felhozott biológiai indok - a beltenyésztés degeneráló hatása - egyrészt nem áll fenn, ha a párnak (mint itt) nem lehet gyereke, másrészt a közhiedelemmel ellentétben amúgy is csak több generáció családon belüli házasodás után jelentkezik.
Gayle Rubin a "Thinking Sex" című tanulmányban azt írja, hogy a szexuális tevékenységek három csoportra oszthatók: a társadalmilag elfogadottak, a társadalmilag elítéltek, és a határesetek. Ezek a kategóriák mindig megvannak, csak épp a köztük levő határvonalak mozdulnak el: a házasságon kívüli viszony régen az elítélt kategória volt, ma már elfogadott, a promiszkuitás régen szintén elítélt, ma (közegtől függően) inkább határeset. Úgy tűnik, az incesztus tematikájában is mozog a határvonal, bár nem feltétlenül csak egy irányba: régen elszigetelt falvakban nem volt ritka az unokatestvérek házassága, ma sokkal inkább megbotránkozunk rajta (a filmbéli Barbara tehát tévedésben van, mikor azt gondolja, hogy ennek tekintetében is a liberalizálódás felé haladunk). A szülő-gyerek incesztus minden kultúrában tabu, de például bizonyos korokban és társadalmi rétegekben - például az ókori Egyiptomban - testvérek is házasodhattak. Szeretünk magunkra olyan társadalomként gondolni, amely liberálisabb a megelőzőeknél és jobban szem előtt tartja az egyén és a párok boldogságát, ám pont a testvérek és unokatestvérek szerelmének példája bizonyítja, hogy ez nem mindenben van így. Kérdés, vajon elmozdul-e egyszer és ha ige, milyen irányban az a bizonyos választóvonal az incesztus témájában.
2014. január 25., szombat
On the spot: Maldív-szigetek
***SPOILER***
Már az is tiszteletet érdemel, hogy kedvenc riporter-párosom nem maradt meg a luxushotelek világában, hanem elindul felderíteni a Maldív-szigetek másik arcát. Amit találnak, az a modern kori rabszolgaság durva formája. Ami azonban igazán tetszett, hogy az epizód végén S. Takács András felteszi a 200 forintos kérdést egy emberjogi szervezet képviselőjének: mit tehet az átlagturista ez ellen a kizsákmányolás ellen? És csodák csodája, a választékos angolsággal beszélő maldív lánynak van válasza: csak olyan szállodába menjünk, amelyről biztosan tudjuk, hogy legálisan foglalkoztatja és rendesen megfizeti személyzetét. Ilyen egyszerű.
Ismerek olyan embert, aki nem néz dokukat vagy csak a hepi fajtából (Jamie Olivier meg satöbbi), merthogy épp elég szar dolgot lát maga körül, nem akar még a tévében is ilyesmivel szembesülni. Ennél csak egy fokkal jobb az, aki egyfajta horrorfilmként csámcsog a látott szörnyűségeken. Sokan vannak azonban, akik ugyan a társadalmi tudatosság jegyében nézik a beszámolókat az emberi szenvedésekről és kiszolgáltatottságról, mégsem gondolják, hogy bármit tehetnének ezzel kapcsolatban. Az újságírók tehetnek a világ jobbításáért azzal, hogy bemutatják ezeket a dolgokat, a kormányok meg a nemzetközi szervezetek felléphetnek ellenük, de mi egyének semmit sem tehetünk. Ugyanez a mentalitás tart vissza embereket a szelektív hulladékgyűjtéstől is, merthogy mi az én szemetem ahhoz a rengeteg hulladékhoz képest, amit nagy cégek/gyárak/szállodák termelnek? Pedig a csepp a tengerben egyáltalán nem lebecsülendő. Egyrészt sok egyén összehangolt akciói (pl. adott szállodaláncok bojkottja) igenis hatással lehet például a bangladesi vendégmunkások helyzetére. Másrészt az ilyen pici lépések nekünk magunknak is fontosak, hogy érezhessük: tettünk valamit a világ jobbá tételéért. Persze csak nagyon keveset, de hát nem egyedül kell megváltanunk. Elvégre több milliárdan élünk itt a Földön.
2014. január 4., szombat
Még egy év
***SPOILER***
Tom és Gerry (a poén szándékos), a középkorú londoni házaspár felkarolja Gerry titkárnőjét, Maryt, aki korához képest túl sok sminket és túl rövid szoknyákat használ, kicsit sokat fecseg, még többet iszik, és folyamatosan kudarcot vall a pasiknál. A házaspár rendszeresen meghívja őt vacsorázni és a nyári baráti grillpartikra is. Mindez azonban véget ér, mikor fiuk, Joe, bemutatja menyasszonyát; Mary reakciójából számukra is egyértelművé válik,amit a néző már régen tud, hogy Mary évek óta keményen hajt Joe-ra. Gerry és Tom mélységesen csalódik, és többé nem hívják meg Mary-t.
A házaspár csalódásának oka az a felfogás, amely szerint a szexualitás valami mocskos dolog, szemben a barátság erkölcsi magasságaival. Noha lehet, hogy Mary irántuk való érzéseit nem annyira barátságnak, mint inkább hálának értelmezik, még ez is magasabb rendű annál az erkölcstelenségnél, hogy Mary szexuálisan érdeklődik felnőtt fiuk iránt, és nem valószínű, hogy csak a korkülönbség miatt (Mary pontos életkorát nem tudjuk, de max egy tízessel idősebb Joe-nál). Ahogyan én is mélységesen felháborodtam, amikor kiderült, hogy egy jóbarátom kizárólag párkeresési szándékkal hozta létre azt a meleg közösséget, amely pedig sok fiatalnak (köztük nekem is) a belépőt jelentette a meleg életbe és életre szóló barátságokat is hozott. Valahányszor kiderült egy barátról, hogy szexuális vonzalmat is érez irántam, csalódást éreztem, mintha ez az információ meghazudtolná barátságának tisztaságát. Pedig a szerelmet is tiszta érzésnek tekinti a kultúránk - amíg az érzelem dominál benne a szexualitás helyett. Időbe telt elfogadnom, hogy azért, mert valaki testileg is érdeklődik irántam, még ugyanúgy szeret.
Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy Gerryék helyében továbbra is barátkoznék Maryvel; valószínűleg el sem kezdtem volna. Csak nem egészen világos számomra, miért nagyobb vétség a barátság eszméje ellen, ha valaki beleszeret a barátnője fiába, mint ha lelki szemetesládának és piaforrásnak használja, akihez a legváratlanabb időpontokban is hívás nélkül becsönget. Benneteket melyik zavarna jobban, és elgondolkodtatok-e már, hogy miért?
Tom és Gerry (a poén szándékos), a középkorú londoni házaspár felkarolja Gerry titkárnőjét, Maryt, aki korához képest túl sok sminket és túl rövid szoknyákat használ, kicsit sokat fecseg, még többet iszik, és folyamatosan kudarcot vall a pasiknál. A házaspár rendszeresen meghívja őt vacsorázni és a nyári baráti grillpartikra is. Mindez azonban véget ér, mikor fiuk, Joe, bemutatja menyasszonyát; Mary reakciójából számukra is egyértelművé válik,amit a néző már régen tud, hogy Mary évek óta keményen hajt Joe-ra. Gerry és Tom mélységesen csalódik, és többé nem hívják meg Mary-t.
A házaspár csalódásának oka az a felfogás, amely szerint a szexualitás valami mocskos dolog, szemben a barátság erkölcsi magasságaival. Noha lehet, hogy Mary irántuk való érzéseit nem annyira barátságnak, mint inkább hálának értelmezik, még ez is magasabb rendű annál az erkölcstelenségnél, hogy Mary szexuálisan érdeklődik felnőtt fiuk iránt, és nem valószínű, hogy csak a korkülönbség miatt (Mary pontos életkorát nem tudjuk, de max egy tízessel idősebb Joe-nál). Ahogyan én is mélységesen felháborodtam, amikor kiderült, hogy egy jóbarátom kizárólag párkeresési szándékkal hozta létre azt a meleg közösséget, amely pedig sok fiatalnak (köztük nekem is) a belépőt jelentette a meleg életbe és életre szóló barátságokat is hozott. Valahányszor kiderült egy barátról, hogy szexuális vonzalmat is érez irántam, csalódást éreztem, mintha ez az információ meghazudtolná barátságának tisztaságát. Pedig a szerelmet is tiszta érzésnek tekinti a kultúránk - amíg az érzelem dominál benne a szexualitás helyett. Időbe telt elfogadnom, hogy azért, mert valaki testileg is érdeklődik irántam, még ugyanúgy szeret.
Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy Gerryék helyében továbbra is barátkoznék Maryvel; valószínűleg el sem kezdtem volna. Csak nem egészen világos számomra, miért nagyobb vétség a barátság eszméje ellen, ha valaki beleszeret a barátnője fiába, mint ha lelki szemetesládának és piaforrásnak használja, akihez a legváratlanabb időpontokban is hívás nélkül becsönget. Benneteket melyik zavarna jobban, és elgondolkodtatok-e már, hogy miért?
2014. január 2., csütörtök
Négy lábbal a földön
A filmből kiderül, hogy a miskolci állatmenhelynek kapcsolata van egy hasonló német egyesülettel. Évente több mint száz kutyát visznek ki Németországba, akik ott találnak befogadóra, köztük olyan fogyatékkal élő vagy speciális kezelést igénylő (pl. cukorbeteg) állatok, akiknek itthon évekig sikertelenül kerestek örökbefogadót.
Az első kérdés, ami bennem fölmerült, hogy a németek miért Magyarországról fogadnak örökbe kutyát. Lehet, hogy az ottani menhelyeken nincs elég állat (ahogy például a norvégok azért fogadnak örökbe afrikai gyerekeket, mert Norvégiában alig vannak az árvaházakban)? Lehet, hogy ott senki sem veri ki, hagyja ott az út mellett vagy bántalmazza súlyosan megunt háziállatát? Lehet, hogy mindenki ivartalaníttatja az állatát, ha nem kíván szaporulatot, a megszületett kiskutyáknak pedig egytől egyig keres gazdát? Ez annyira ideális világnak tűnik, hogy szinte hihetetlen.
Persze az is lehet, hogy a németek jótékonyságból választják a magyarországi kutyákat, mert tudják, hogy itt sokkal kevesebb esélyük lenne. Ez is párhuzamba állítható a gyerekek nemzetközi örökbefogadásával, amivel persze sok probléma is van (ld.egy korábbi posztomat), de azért sok esetben valódi humanitárius cselekedetnek minősíthető. Ahogyan az is, amikor valaki szándékosan sérült vagy beteg gyereket vagy állatot választ magának. Magyarországon a gyereket örökbefogadókra sem jellemző ez a szemlélet; ezt tanúsítja, hogy az intézetek tele vannak fogyatékkal élő és roma gyerekekkel, miközben a leendő örökbefogadók panaszkodnak, hogy milyen kevés a gyerek és mennyit kell várni rá – na persze, ha ők ép fehér csecsemőt akarnak. Kutyák esetében még ez sem áll fenn, mert a menhelyek tele vannak fiatal, egészséges, sőt fajtiszta kutyákkal, így a sérülteket még azzal az érvvel se választják, hogy épet örökbefogadni túl kicsi az esély vagy nagy a várakozási idő.
Amikor skandináv, holland vagy nyugat-európai szülők egy harmadik világbeli gyereket fogadnak örökbe, a globális igazságtalanságokon próbálnak „csepp a tengerben” módszerrel segíteni: egy kenyai árvaházban élő kislány vagy egy ukrán AIDS-árva nem fog helyben örökbefogadóra találni, hiszen a lakosság nagy része saját gyerekeit is alig tudja felnevelni. Magyarország azonban nem Afrika és nem Ukrajna (bármennyire is ilyen képet próbálnak festeni róla sokan), egy kutya örökbefogadásához pedig nincs szükség olyan anyagi körülményekre, amelyek előfeltételei a gyerek külső örökbefogadásának. Arról nem is beszélve, hogy pont ezek miatt a szigorú követelmények miatt, ha valaki megkapja az alkalmasságit, megvannak az anyagi lehetőségei egy fogyatékkal élő gyerek felnevelésére is. Igazából a mentalitással van probléma: a fogyatékkal élő gyerek vagy kutya nem egy olyan lénynek számít, akinek több törődésre és segítségre van szüksége a teljes élethez, hanem selejtnek, akivel nem lehet mit kezdeni. Így kerülnek a sérült magyar kutyák Németországba (és a sérült magyar gyerekek is valószínűleg csak azért nem, mert keleti határainkon túl sokkal több és sokkal súlyosabban sérült gyerek vár örökbefogadásra). De nem várhatjuk a humanitárius nyugatiaktól, hogy teljes egészében megoldják a magyarországi problémát. Nekünk magunknak kell változtatnunk a hozzáállásunkon mind az állatokhoz, mind a fogyatékossághoz általában.
Az első kérdés, ami bennem fölmerült, hogy a németek miért Magyarországról fogadnak örökbe kutyát. Lehet, hogy az ottani menhelyeken nincs elég állat (ahogy például a norvégok azért fogadnak örökbe afrikai gyerekeket, mert Norvégiában alig vannak az árvaházakban)? Lehet, hogy ott senki sem veri ki, hagyja ott az út mellett vagy bántalmazza súlyosan megunt háziállatát? Lehet, hogy mindenki ivartalaníttatja az állatát, ha nem kíván szaporulatot, a megszületett kiskutyáknak pedig egytől egyig keres gazdát? Ez annyira ideális világnak tűnik, hogy szinte hihetetlen.
Persze az is lehet, hogy a németek jótékonyságból választják a magyarországi kutyákat, mert tudják, hogy itt sokkal kevesebb esélyük lenne. Ez is párhuzamba állítható a gyerekek nemzetközi örökbefogadásával, amivel persze sok probléma is van (ld.egy korábbi posztomat), de azért sok esetben valódi humanitárius cselekedetnek minősíthető. Ahogyan az is, amikor valaki szándékosan sérült vagy beteg gyereket vagy állatot választ magának. Magyarországon a gyereket örökbefogadókra sem jellemző ez a szemlélet; ezt tanúsítja, hogy az intézetek tele vannak fogyatékkal élő és roma gyerekekkel, miközben a leendő örökbefogadók panaszkodnak, hogy milyen kevés a gyerek és mennyit kell várni rá – na persze, ha ők ép fehér csecsemőt akarnak. Kutyák esetében még ez sem áll fenn, mert a menhelyek tele vannak fiatal, egészséges, sőt fajtiszta kutyákkal, így a sérülteket még azzal az érvvel se választják, hogy épet örökbefogadni túl kicsi az esély vagy nagy a várakozási idő.
Amikor skandináv, holland vagy nyugat-európai szülők egy harmadik világbeli gyereket fogadnak örökbe, a globális igazságtalanságokon próbálnak „csepp a tengerben” módszerrel segíteni: egy kenyai árvaházban élő kislány vagy egy ukrán AIDS-árva nem fog helyben örökbefogadóra találni, hiszen a lakosság nagy része saját gyerekeit is alig tudja felnevelni. Magyarország azonban nem Afrika és nem Ukrajna (bármennyire is ilyen képet próbálnak festeni róla sokan), egy kutya örökbefogadásához pedig nincs szükség olyan anyagi körülményekre, amelyek előfeltételei a gyerek külső örökbefogadásának. Arról nem is beszélve, hogy pont ezek miatt a szigorú követelmények miatt, ha valaki megkapja az alkalmasságit, megvannak az anyagi lehetőségei egy fogyatékkal élő gyerek felnevelésére is. Igazából a mentalitással van probléma: a fogyatékkal élő gyerek vagy kutya nem egy olyan lénynek számít, akinek több törődésre és segítségre van szüksége a teljes élethez, hanem selejtnek, akivel nem lehet mit kezdeni. Így kerülnek a sérült magyar kutyák Németországba (és a sérült magyar gyerekek is valószínűleg csak azért nem, mert keleti határainkon túl sokkal több és sokkal súlyosabban sérült gyerek vár örökbefogadásra). De nem várhatjuk a humanitárius nyugatiaktól, hogy teljes egészében megoldják a magyarországi problémát. Nekünk magunknak kell változtatnunk a hozzáállásunkon mind az állatokhoz, mind a fogyatékossághoz általában.
(A kép a film Facebook-oldaláról származik)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)