A leszbikus feminista identitás kérdéseit jól példázzák a korabeli leszbikus lapok olvasói levelei. Arlene talált például t, amelyben egy nő félve gyónja meg, hogy olykor fantáziál férfiakról. A válasz (egy másik olvasótól): ne szégyellje magát emiatt, ez csak a heteronormatív társadalom kondicionálásának eredménye, és egyáltalán nem jelenti azt, hogy „valódi” heteroszexuális vágyai lennének.
Persze minden elnyomott kisebbség igyekszik tűzzel-vassal védelmezni az identitását, még ha ez azt jelenti is, hogy saját tagjait kell korlátoznia (az európai muszlimok dogmatizmusa jó példa erre). A leszbikus feministák esetében az a fő érdekesség, hogy ők elméletben elutasították a merev homó/heteró felosztást, sőt sokan azt vallották, hogy bármelyik nőben megvan a leszbikusság csírája, amelyet tudatosan kifejleszthet, hogy ezáltal kiszabaduljon a patriarchális társadalom elnyomása alól. Valamiért visszafelé mégsem működött nekik a dolog: a férfiakkal kapcsolatos fantáziák nem a heteroszexualitás mindenkiben meglevő csírájának a jele, hanem csak valamiféle hamis tudat, amit beléjük neveltek.
A leszbikus feminizmus kora persze már lejárt, de a kettősség továbbra is megvan. Noha a legtöbb magyar meleg egyesület hivatalos szinten már nem kezeli mereven az identitáskategóriákat, az egyének szintjén továbbra is gyakori az „én így születtem”, „a genetika az oka” és hasonlóm érvelések. A közelmúltban egy meleg levlistán valaki hevesen kikelt egy olyan film ellen, amelynek cselekménye szerint egy 35 éves meleg férfi hirtelen beleszeret egy nőbe; szerinte ez a történet irreális, mert 35 évig nem „szunnyadhattak” az illető „heteró génjei” (bár ugyanezt heteróból melegbe való átváltás esetén a melegek többsége nem kérdőjelezné meg), és mert nem lehetett társadalmi nyomás abba az irányba, hogy ne élje meg nők iránti vágyait (pedig ha valaki a meleg közösségben talált otthonra, az igenis sokat kockáztat, hogyha annak íratlan szabályait megszegi). Az föl sem merült, hogy a szexualitás sokszínű és folyamatosan változhat, és hogy egyeseknek a partner bizonyos külső vagy belső tulajdonságai többet számítanak vonzalom szempontjából, mint a neme.
Szóval klassz, hogy egyre gyakrabban odatesszük a Q betűt az LMBT után, de jó lenne érteni azt is, mit jelent.
2012. július 24., kedd
2012. július 14., szombat
Rikard Wolff: Stazione Termini
***SPOILER***
Két férfi utazik vonattal délnek. Rómába tartanak, utolsó kísérlet gyanánt, hogy szerelmük egykor lobogó lángját újra felélesszék. Ám a kísérlet nem sikerül; egykori nászútjuk helyszínén rá kell döbbenniük, hogy végleg elmúlt a szenvedély. A dal végén suta búcsút intenek egymásnak a pályaudvaron, amely nevéhez híven a befejezést, esetükben a kapcsolat végét jelenti.
Próbálom elképzelni, milyen lehet, amikor egy igazán lángoló szenvedély kihuny és csak a közös gyász marad utána. Próbálom, de nem tudom, mert az igazán szenvedélyes szerelmeimből eddig vagy nem lett kapcsolat, vagy a másik szakított akkor, amikor én még javában lángoltam. Azt tudom, hogy a kisebb volumenű érzelem egy idő után átcsaphat megszokásba, amikor a másiknak jelentéktelen viselkedései is bosszantóak lesznek, amikor egész estéket ülünk a tévé előtt szótlanul, és amikor megkönnyebbülök az olyan napokon, amikor semmiképpen nem tudunk beiktatni egy találkozást. De van egy sejtésem, hogy egy igazi szenvedély elmúlása ennél sokkal több fájdalmat okoz. Ha majd megtörténik, hogyan tudjuk majd támogatni egymást a fájdalom kezelésében? Hogyan maradhat két ember jó barátságban ezek után? Van-e remény a szeretetre, miután átéltük és meggyászoltuk a szenvedély pusztulását?
Két férfi utazik vonattal délnek. Rómába tartanak, utolsó kísérlet gyanánt, hogy szerelmük egykor lobogó lángját újra felélesszék. Ám a kísérlet nem sikerül; egykori nászútjuk helyszínén rá kell döbbenniük, hogy végleg elmúlt a szenvedély. A dal végén suta búcsút intenek egymásnak a pályaudvaron, amely nevéhez híven a befejezést, esetükben a kapcsolat végét jelenti.
Próbálom elképzelni, milyen lehet, amikor egy igazán lángoló szenvedély kihuny és csak a közös gyász marad utána. Próbálom, de nem tudom, mert az igazán szenvedélyes szerelmeimből eddig vagy nem lett kapcsolat, vagy a másik szakított akkor, amikor én még javában lángoltam. Azt tudom, hogy a kisebb volumenű érzelem egy idő után átcsaphat megszokásba, amikor a másiknak jelentéktelen viselkedései is bosszantóak lesznek, amikor egész estéket ülünk a tévé előtt szótlanul, és amikor megkönnyebbülök az olyan napokon, amikor semmiképpen nem tudunk beiktatni egy találkozást. De van egy sejtésem, hogy egy igazi szenvedély elmúlása ennél sokkal több fájdalmat okoz. Ha majd megtörténik, hogyan tudjuk majd támogatni egymást a fájdalom kezelésében? Hogyan maradhat két ember jó barátságban ezek után? Van-e remény a szeretetre, miután átéltük és meggyászoltuk a szenvedély pusztulását?
2012. július 9., hétfő
Felhőszakadás
Stella és Dotty 31 éve együtt élnek, ám Dotty családjának ezt hivatalosan sosem jelentették be. Ezért amikor Dotty balesetet szenved, unokája joggal hiszi, hogy ő az egyetlen élő családtagja, és beteszi egy öregek otthonába. Stella persze gyorsan megszökteti és kitalálja a megoldást is: ha majd Kanadában összeházasodnak, mindenki látni fogja, hogy egymáshoz tartoznak és Dotty felől senki nem dönthet az ő megkérdezése nélkül.
A házassági papír jelen esetben tényleg csak az unoka szemének felnyitását szolgálná, hiszen az USA a más államokban kötött melegházasságot sem ismeri el. A film készítői nem akarták Dotty unokáját túl gonosznak beállítani, ezért úgy írták meg a forgatókönyvet, hogy ő nem tud a két öregasszony leszbikus kapcsolatáról (noha ez meg az értelmi képességeit kérdőjelezi meg). Bennem viszont az a kérdés merült fel: miért számít jelen esetben az, hogy van-e Dotty és Stella között szexuális kapcsolat? Ha valaki szimplán jó barátnőként lakik valakivel 31 évig, az miért minősül kevésbé közeli hozzátartozónak, mint a pár havonta odalátogató leszármazott? Napjainkban gyakran felmerül, hogy a család fogalmát rugalmasan kezeljük, és már nem mindig a vérrokonság határozza meg (gondoljunk csak az örökbefogadott vagy donorgyerekekre, vagy akár a szülők újraházasodása révén testvérekké váló és magukat annak is tekintő fiatalokra). Az évtizedeken át, tűzön-vízen át tartó barátság – mert vannak ilyenek – mégsem jutott még el addig, hogy a családdal azonos értékűnek tekintsék. Pedig, mint Kath Weston több mint 20 éve figyelmeztetett rá, a meleg közösségben gyakoriak az ilyen típusú családok. És ha meleg családformaként kizárólag a párkapcsolatok, illetve a nem-vérszerinti szülők elismertetésére koncentrálunk, hátrányba kerül egy csomó olyan családforma, amelyeket „pusztán” a szeretet fűz össze.
A házassági papír jelen esetben tényleg csak az unoka szemének felnyitását szolgálná, hiszen az USA a más államokban kötött melegházasságot sem ismeri el. A film készítői nem akarták Dotty unokáját túl gonosznak beállítani, ezért úgy írták meg a forgatókönyvet, hogy ő nem tud a két öregasszony leszbikus kapcsolatáról (noha ez meg az értelmi képességeit kérdőjelezi meg). Bennem viszont az a kérdés merült fel: miért számít jelen esetben az, hogy van-e Dotty és Stella között szexuális kapcsolat? Ha valaki szimplán jó barátnőként lakik valakivel 31 évig, az miért minősül kevésbé közeli hozzátartozónak, mint a pár havonta odalátogató leszármazott? Napjainkban gyakran felmerül, hogy a család fogalmát rugalmasan kezeljük, és már nem mindig a vérrokonság határozza meg (gondoljunk csak az örökbefogadott vagy donorgyerekekre, vagy akár a szülők újraházasodása révén testvérekké váló és magukat annak is tekintő fiatalokra). Az évtizedeken át, tűzön-vízen át tartó barátság – mert vannak ilyenek – mégsem jutott még el addig, hogy a családdal azonos értékűnek tekintsék. Pedig, mint Kath Weston több mint 20 éve figyelmeztetett rá, a meleg közösségben gyakoriak az ilyen típusú családok. És ha meleg családformaként kizárólag a párkapcsolatok, illetve a nem-vérszerinti szülők elismertetésére koncentrálunk, hátrányba kerül egy csomó olyan családforma, amelyeket „pusztán” a szeretet fűz össze.
2012. június 28., csütörtök
Doktor House: A külcsín
***SPOILER***
A tini szupermodell egyértelműen rákos, ám sehol sem találják a daganatot. A megoldás: ott volt, ahol nem keresték - a heréiben. Ugyanis Alex interszexuális (orvosilag ez a "pszeudohermafroditizmus", amit én kicsit degradálónak érzek - még csak nem is igazi), csak heréi felszálltak a hasüregbe, ezért nem derült ez ki korábban.
A dolog érdekessége, hogy amint ez kiderült, House rögtön fiúként kezd el Alexről beszélni. Pedig van neki női nemi szerve, mellei (nem szilikonból!), és nagyon határozott női identitása. Ám mintha egyetlen férfiszerv megléte rögtön férfivá változtatná, hasonlóan az apartheid idején alkalmazott amerikai rendszerhez, miszerint egyetlen fekete felmenő automatikusan négerré teszi az utódot.
House-on persze nem lepődünk meg, de a sorozat más epizódjaiban ilyenkor lép be Foreman vagy Cameron, hogy egy politikailag korrektebb megközelítést alkalmazzanak. Ezúttal nem ez történt. Úgy tűnik, a sorozat készítői - bár dicséretre méltó módon láthatóvá tesznek egy láthatatlan csoportot (erről ld. Orchideák c. bejegyzésemet) - nem voltak annyira nyitottak, hogy elfogadják: igenis lehet valaki egyszerre nő és férfi, vagy éppen egyik sem. Mindenképpen bináris rendszerben gondolkoznak a nemekről, ráadásul tisztán biológiai alapon, az illető identitásának figyelembe vétele nélkül.
Elkelne nekik egy képzés transz témában.
A tini szupermodell egyértelműen rákos, ám sehol sem találják a daganatot. A megoldás: ott volt, ahol nem keresték - a heréiben. Ugyanis Alex interszexuális (orvosilag ez a "pszeudohermafroditizmus", amit én kicsit degradálónak érzek - még csak nem is igazi), csak heréi felszálltak a hasüregbe, ezért nem derült ez ki korábban.
A dolog érdekessége, hogy amint ez kiderült, House rögtön fiúként kezd el Alexről beszélni. Pedig van neki női nemi szerve, mellei (nem szilikonból!), és nagyon határozott női identitása. Ám mintha egyetlen férfiszerv megléte rögtön férfivá változtatná, hasonlóan az apartheid idején alkalmazott amerikai rendszerhez, miszerint egyetlen fekete felmenő automatikusan négerré teszi az utódot.
House-on persze nem lepődünk meg, de a sorozat más epizódjaiban ilyenkor lép be Foreman vagy Cameron, hogy egy politikailag korrektebb megközelítést alkalmazzanak. Ezúttal nem ez történt. Úgy tűnik, a sorozat készítői - bár dicséretre méltó módon láthatóvá tesznek egy láthatatlan csoportot (erről ld. Orchideák c. bejegyzésemet) - nem voltak annyira nyitottak, hogy elfogadják: igenis lehet valaki egyszerre nő és férfi, vagy éppen egyik sem. Mindenképpen bináris rendszerben gondolkoznak a nemekről, ráadásul tisztán biológiai alapon, az illető identitásának figyelembe vétele nélkül.
Elkelne nekik egy képzés transz témában.
2012. június 25., hétfő
Lány a vízben
***SPOILER***
A philadelphiai apartmanház enyhén flúgos lakói összefognak, hogy segítsenek egy nargnak, vagyis vízi nimfának visszatérni saját világába anélkül, hogy a gonosz krant széttépné. A feladat annál is bonyolultabb, mert mindenkinek megvan a maga feladata, de senki sem tudja magáról, melyik feladat vár rá. Ebből egy csomó csetlés-botlás származik, hiszen emberek gyakran a nem megfelelő szerepet vállalják magukra, vagy éppen elbizonytalanodnak abban, képesek-e végrehajtani feladatukat. De végül mindenki megtalálja a funkcióját, és csak azt az egyetlen embert éri el a végzet, aki felfuvalkodottságában azt hitte, képes megszabni mások életcélját.
Ugyanis a sablonok, amelyekben az ostoba 13B lakó gondolkodik, nem mindig húzhatók rá a valóságra. Nem biztos, hogy a segítő "egylet" az a társaság, akik folyton együtt lógnak; lehet, hogy sose beszéltek még egymással. És az egész olyan, mint egy jó krimi: a végén verjük a fejünket a falba, hogyan nem láttuk a megoldást. Hát persze, hogy az kapta a gyógyító szerepét, aki több alkalommal is élete kockáztatásával mentette meg a lányt! Hiszen egész élete arról szólt és szól, hogy segítsen az embereken (meg adott esetben a nargokon is). Csak nem vettük észre, mert ő sem hitt magában eléggé, hogy észrevegye.
A mese tanulsága egyrészt az, hogy mindenkinek megvan a feladata, és mindenkinek magának kell azt megtalálnia; másoknak nem fog menni, mert csak a felszínt látják, a rejtett képességeket és személyes történeteket nem. A másik az a jelenet, amelyben a gyógyító eltünteti a lány súlyos, méreggel átitatott sebeit. Ezt azáltal tudja megtenni, hogy kimondja mindazt a fájdalmat, amelyet évek óta magába fojt. Könnyei hatására nemcsak a sebek hegednek be, de ő maga is meggyógyul. Nem véletlenül köszön el a nargtól így: "megmentetted az életemet".
Ajánlom ezt a filmet mindazoknak, akik bizonytalanok abban, megtalálták-e életük küldetését, és azoknak, akik nem merik vagy nem tudják feltárni fájdalmaikat, hogy a gyógyulás útjára léphessenek.
A philadelphiai apartmanház enyhén flúgos lakói összefognak, hogy segítsenek egy nargnak, vagyis vízi nimfának visszatérni saját világába anélkül, hogy a gonosz krant széttépné. A feladat annál is bonyolultabb, mert mindenkinek megvan a maga feladata, de senki sem tudja magáról, melyik feladat vár rá. Ebből egy csomó csetlés-botlás származik, hiszen emberek gyakran a nem megfelelő szerepet vállalják magukra, vagy éppen elbizonytalanodnak abban, képesek-e végrehajtani feladatukat. De végül mindenki megtalálja a funkcióját, és csak azt az egyetlen embert éri el a végzet, aki felfuvalkodottságában azt hitte, képes megszabni mások életcélját.
Ugyanis a sablonok, amelyekben az ostoba 13B lakó gondolkodik, nem mindig húzhatók rá a valóságra. Nem biztos, hogy a segítő "egylet" az a társaság, akik folyton együtt lógnak; lehet, hogy sose beszéltek még egymással. És az egész olyan, mint egy jó krimi: a végén verjük a fejünket a falba, hogyan nem láttuk a megoldást. Hát persze, hogy az kapta a gyógyító szerepét, aki több alkalommal is élete kockáztatásával mentette meg a lányt! Hiszen egész élete arról szólt és szól, hogy segítsen az embereken (meg adott esetben a nargokon is). Csak nem vettük észre, mert ő sem hitt magában eléggé, hogy észrevegye.
A mese tanulsága egyrészt az, hogy mindenkinek megvan a feladata, és mindenkinek magának kell azt megtalálnia; másoknak nem fog menni, mert csak a felszínt látják, a rejtett képességeket és személyes történeteket nem. A másik az a jelenet, amelyben a gyógyító eltünteti a lány súlyos, méreggel átitatott sebeit. Ezt azáltal tudja megtenni, hogy kimondja mindazt a fájdalmat, amelyet évek óta magába fojt. Könnyei hatására nemcsak a sebek hegednek be, de ő maga is meggyógyul. Nem véletlenül köszön el a nargtól így: "megmentetted az életemet".
Ajánlom ezt a filmet mindazoknak, akik bizonytalanok abban, megtalálták-e életük küldetését, és azoknak, akik nem merik vagy nem tudják feltárni fájdalmaikat, hogy a gyógyulás útjára léphessenek.
2012. június 22., péntek
Vakációs könyv
A kilencéves Ali nagyon nem tud mit kezdeni magával a vakáció idején. A gyerekek közt nincsenek barátai, legföljebb bántalmazói. Apja kiküldi az utcára rágógumit árulni, de nem elég talpraesett ehhez a munkához. Így csak lófrál a városban egyedül, és mérhetetlenül unatkozik; annyira, hogy még a családjában történő drámai események sem tudják kizökkenteni az álmos, egyhangú vakáció-feelingből.
Meg tudom érteni Alit: iskolás koromban én is utáltam a szünidőt. A gyerekfilmek többsége szerint ilyenkor a srácok együtt lógnak a többi gyerekkel a téren vagy a faluban, ahová leutaztak a nagyszülőkhöz, és mindenféle klassz dolgokat csinálnak. Csakhogy nekem nem voltak falusi rokonaim, a környékünkön pedig nem voltak játszóterek (mert nem nevezhető annak egy betonozott tér közepén álló egy darab hinta, amelyet sose használ senki). A társasházban nem voltak velünk egykorú gyerekek, akikkel játszhattunk volna. jórészt kertes házakból kialakított külváros családbarát ugyanis, de nem gyerekbarát, vagyis a gyereket bezárja családja körébe és nem teszi lehetővé a gyerekközösségek spontán kialakulását. Ha valaki nem alakított ki olyan szoros kapcsolatot az osztálytársaival, hogy az a nyári közös programokra is kiterjedjen (amihez persze az is kellett, hogy szóban forgó osztálytársak ne a balatoni nyaralójukban töltsék az egész vakációt), bizony egész nyárra egyedül maradt. A zsúfolt magyar strandok nem jelentenek nagy vonzerőt, így a kánikula napjait lefüggönyözött szobában, olvasással és bugyuta tévéműsorok nézésével töltöttem (effektíve rászoktam arra, hogy teniszközvetítéseket nézzek a tévében, mert azzal legalább eltelik a nap). Még egyetemi éveimben is volt néhány ilyen fülledt, lassú, unalmas szünidő, és nagyon örültem annak, amikor végre nyáron is dolgoztam. Ez nem a munkamánia tünete, de hónapokon keresztül marhaságokkal szöszmötölni a drága idő elvesztegetése. Nekem tökéletesen megfelel, hogy most nyáron is dolgozom – persze a jó hűvös szobában, jó sok hideg ásványvízzel a hűtőben.
Meg tudom érteni Alit: iskolás koromban én is utáltam a szünidőt. A gyerekfilmek többsége szerint ilyenkor a srácok együtt lógnak a többi gyerekkel a téren vagy a faluban, ahová leutaztak a nagyszülőkhöz, és mindenféle klassz dolgokat csinálnak. Csakhogy nekem nem voltak falusi rokonaim, a környékünkön pedig nem voltak játszóterek (mert nem nevezhető annak egy betonozott tér közepén álló egy darab hinta, amelyet sose használ senki). A társasházban nem voltak velünk egykorú gyerekek, akikkel játszhattunk volna. jórészt kertes házakból kialakított külváros családbarát ugyanis, de nem gyerekbarát, vagyis a gyereket bezárja családja körébe és nem teszi lehetővé a gyerekközösségek spontán kialakulását. Ha valaki nem alakított ki olyan szoros kapcsolatot az osztálytársaival, hogy az a nyári közös programokra is kiterjedjen (amihez persze az is kellett, hogy szóban forgó osztálytársak ne a balatoni nyaralójukban töltsék az egész vakációt), bizony egész nyárra egyedül maradt. A zsúfolt magyar strandok nem jelentenek nagy vonzerőt, így a kánikula napjait lefüggönyözött szobában, olvasással és bugyuta tévéműsorok nézésével töltöttem (effektíve rászoktam arra, hogy teniszközvetítéseket nézzek a tévében, mert azzal legalább eltelik a nap). Még egyetemi éveimben is volt néhány ilyen fülledt, lassú, unalmas szünidő, és nagyon örültem annak, amikor végre nyáron is dolgoztam. Ez nem a munkamánia tünete, de hónapokon keresztül marhaságokkal szöszmötölni a drága idő elvesztegetése. Nekem tökéletesen megfelel, hogy most nyáron is dolgozom – persze a jó hűvös szobában, jó sok hideg ásványvízzel a hűtőben.
2012. június 7., csütörtök
Joe Orton: Head to Toe
A főhős vándorlásai során elvetődik egy olyan városba is, amelynek lakói változtatják a nemüket. Férfinak születnek, és néhányan végig azok is maradnak, a többiek azonban életük folyamán többször átváltanak férfiból nővé és vissza.
Ez a jelenség bizonyos halaknál valóban létezik, de kifejezetten hasznosnak érezném, ha embereknél is kialakult volna. Garantáltan véget vetne a nemi alapú elnyomásnak, meg az olyan reakcióknak, amikor pl. férfiak lekicsinylőan nyilatkoznak a nőket súlyosan érintő olyan szituációkról, mint a szexuális zaklatástól való biztonság, a munkahelyi diszkrimináció vagy akár a nemi erőszak. Hiszen egészen más elképzelni a nők helyzetét (bármilyen empatikusan is), mint saját bőrünkön tapasztalni (erről ld. még az Akik megbánták c. bejegyzést); és ez persze igaz a férfiakra, a transzokra vagy a genderqueerekre is. Hiszen ahogyan én nemrég elakadtam egy internetes LMBT (!) kutatásban, mert a "partner neme" kérdésre csak férfit vagy nőt lehetett válaszolni, a tőlünk eltérő nemű emberek számtalan olyan hétköznapi helyzetben találják szemben magukat nehézségekkel, amelyeket mi maguktól értetődően kezelünk. A Joe Orton által elképzelt városnak kifejezetten meglennének az előnyei.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)