Jules Verne: A rejtelmes sziget

Ez volt az egyik első könyv, amit életemben elolvastam, általános iskola 1. osztály utáni nyáron. Ezen elég sokan meglepődtek, részben a hossza miatt, részben pedig mert nem minősült gyerekkönyvnek. Na de én azért olvastam, hogy más világokat, más emberek életét ismerjem meg, ezért nem különösebben érdekeltek a gyerekekről szóló könyvek; azt tudtam, milyen gyereknek lenni, mert magam is az voltam, de azt nem tudtam, milyen egy lakatlan szigeten rekedni évekre, mert földrajzi okokból Magyarországon ez ritkán esik meg az emberrel.

Én az eredeti, rövidítetlen változatot olvastam (kb. 600 oldal), amiben szép rézkarcok voltak, ezt a kiadást:

 Ugyanakkor megjelent a mű több ifjúsági kiadásban is, ezek színesebbek és feltételezem, rövidebbek is.

Úgy vélem, Verne célközönsége a felnőttek voltak, hiszen (a Kétévi vakáció kivételével) könyveiben vagy egyáltalán nem szerepelnek gyerekek, vagy nagyon sztereotipizáltan, mint például César Cascabel angyali szőke hajú kislánya. A Rejtelmes sziget nagyrészt nem gyerekek számára is érdekes kalandokról szól, hanem tudományos kísérletekről, illetve a mindennapok folyásáról a szigeten. Épp ezek a tudományos részletek valószínűleg sok gyerek számára érdektelenné teszik (lehet, hogy az ifjúsági kiadásból egy részüket ki is hagyták), bár másokat lehet, hogy pont ez vitt a tudományos érdeklődés felé. Összességében, noha szexuális értelemben "felnőtt" tartalom nincs benne (nem meglepő módon, hiszen minden szereplője férfi, és Verne nagyon vigyáz, hogy a homoszexualitásnak még az árnyéka se vetüljön rájuk), alapvetően a gyerekek számára kevésbé szórakoztató, mint Verne számos más regénye.

Normális körülmények között persze a kutyát se érdekelné, hogy hivatalosan ifjúsági könyvnek minősül-e a Rejtelmes sziget. Csakhogy az Alexandra Könyváruház újabban annyira retteg attól, hogy kiskorú olvasói a fejlődésükre káros tartalmakkal találkozhatnak, hogy bevezette: nem is tartózkodhatnak a könyvesboltban az ifjúsági részlegen kívül. Ez persze vet fel technikai problémákat a vevő szempontjából, például hogy mit csináljon az a szülő, aki nem ifjúsági könyvet kíván vásárolni, ugyanakkor jobb szereti gyermekét maga mellett tudni egy nagy könyváruházban. (Egy ismerősöm annak idején elkövette azt a hibát, hogy féléves gyereke sétáltatása során próbált cigit venni. A dohányboltos közölte, hogy hagyja kint a babakocsit - egy közbiztonságáról nem híres budapesti környéken - mert kiskorúak az üzletbe nem léphetnek be, és nem hatotta meg az az érv, hogy szóban forgó gyerek még egyáltalán nem is tud lépni.) De a könyvesboltos is törheti a fejét, hogy hova tegye a Rejtelmes szigetet: a felnőtt vagy a gyermekrészlegbe? És mi legyen azokkal a Shakespeare-drámákkal, Jókai-regényekkel stb. amelyek egyértelműen felnőtteknek íródtak, viszont kötelező olvasmányok az iskolában? Vagy ezeket most már levették a kötelezők listájáról? Amiből van külön ifjúsági kiadás, annál megoldható, hogy a gyerekrészlegen az szerepel, a felnőttrészlegen meg a másik, de mi van, ha elfogy a Rejtelmes sziget ifjúsági kiadása? Áthozhat-e a könyvesboltos egy példányt a felnőtt részlegről a 16 éves Pistikének, vagy már az is szabályszegésnek minősül?

Nyilván az egész megközelítés totálisan hibás. Nincs felnőtt- és gyerekirodalom, irodalom van; ha valahol, Magyarországon ezt tényleg kellene tudni, hiszen a szocializmus idején számos költőnk és írónk azért írt gyerekeknek, mert rebellis gondolatai miatt csak az ilyen műveit adták ki. Jogos, hogy nem minden való gyerekeknek (például az elvileg gyerekek számára készült rajzfilmsorozatok egy részétől nekem felnőttként is rémálmaim vannak), és ezt lehet jelezni valahogy a szülő felé, hogy könnyebben eldönthesse, megfelelőnek tartja-e kisfia vagy kislánya számára. Az imdb.com filmes adatbázisban pl. különféle címkékkel látnak el filmeket, pl. "erőszak", "explicit szexuális tartalom", de akár "homofób sértés", elvégre egy gondos szülő a meleg gyerekét pont ettől akarhatja megvédeni. Ami semmiképp sem jó megoldás, az a gyerekek eltiltása a világirodalom jelentős részétől - nem beszélve a nem szépirodalmi művekről; nem hiszem, hogy a gyerekosztályon is külön elhelyezik a számítógépes programozásba bevezető könyveket, pedig pontosan tudjuk, hogy jónéhány gyerek már tizenévesen szeretne és tud is programokat írni. Ha a gyerekek olvasmányait az akár tágan, akár szűken értelmezett ifjúsági irodalomra korlátozzuk, annak empátiájuk, érdeklődési körük és látókörük fejlődése látja kárát. Persze lehet, hogy épp ez a cél: olyan emberek kinevelése, akinek nincsenek ambícióik, nem tudnak semmit a világról és képtelenek beleélni magukat egy másik ember helyzetébe.

Senki sem menekülhet, avagy a falábú náci esete

 

Az 1944-es film központi figurája a kisvárosi némettanár Wilhelm Grimm, aki az első világháborúban elveszíti a lábát és megismerkedik a náci eszmékkel. Korábbi menyasszonyát, Marját az első nem zavarja, a második annál inkább, és emiatt végül szakít is a férfival. Grimm azonban egészen a film végéig meggyőződésesen állítja: Marja azért dobta őt, mert nem akar egy nyomorékkal járni.

Pszichológiailag elég hiteles, hogy egy náci gondolkodású ember - akinek a szemében a zsidók állatok, a lengyelek egytől egyig falusi idióták, a nők meg leginkább szexuális tárgyak - másokról is előítéleteket feltételez. Ugyanakkor a falábára való hivatkozás jó ürügy is, hiszen aki emiatt utasít el egy férfit, azt egyszerűen felszínesnek és előítéletesnek bélyegezheti, és nem kell belegondolnia saját személyiségének problémáiba. Ez a módszer bármilyen kisebbség tagjainak jól jöhet. Ismertem olyan transznemű középiskolai tanárt, aki meg volt róla győződve, hogy kirúgása transzfób diszkrimináció volt - pedig autoriter személyisége egyértelműen nem illett ahhoz az alternatív iskolához, ahol tanított, és az általa elmesélt konfliktusok nagy része ebből származott. Míg azonban korábban csak a ténylegesen kisebbségbe tartozó emberek használták (olykor) ezt az eszközt, a mai polarizálódott magyar társadalomban mindenkinek rendelkezésére áll. Gyakran látom, hogy ha egy hithű fideszes a kormánypropagandát szajkózza és valaki rámutat állításai valótlanságára vagy sértő voltára, ő rögtön arra jut: a másik "diszkriminálja" őt, amiért ellentétes politikai táborhoz tartozik. Ez praktikus módja annak, hogy ne kelljen elgondolkoznia saját nézetein, ahogy Wilhelm is elengedi a füle mellett Marja érvelését, hogy lengyelként nem szeretne egy lengyeleket lenéző ember felesége lenni. Ha abból indulunk ki, hogy a másik kizárólag előítéletből cselekszik, megmaradhatunk abban a hitünkben, hogy amúgy tökéletesek vagyunk, csak történetesen kisebbségi csoporthoz tartozunk valamilyen szempontból. Pedig az ostobaság vagy az ellenszenves személyiség a kisebbség és a többség köreiben egyaránt jelen van. Van az a frappáns mondás, hogy attól, mert paranoid vagy, még simán lehet, hogy követnek; attól, mert egy előítéletekkel övezett csoport tagja vagy, még simán lehet, hogy valóban hülyeségeket beszélsz.

Esti mese az összes lázadó transz lányról

 

Eléggé borítékolható volt, hogy az Esti mesék lázadó lányoknak c. könyv is fólia alá fog kerülni. Hiszen a mai magyar kormány semmit sem akar kevésbé, mint olyan lányokat, akik lázadnak a hagyományos nemi szerepek vagy ne adj' isten a rendszer ellen. De a konkrét indok az volt, hogy a kötetben szerepel egy történet egy transz kislányról. Az orosz kiadásból ezt egyszerűen kihagyták (viszont így fólia nélkül árulható a könyv), a magyar esetben viszont jó ürügy volt arra, hogy az egész könyvet megbélyegezzék és így biztosítsák, hogy a következő generáció lányai szervilisen alávessék magukat a nemi szerepeknek és a kiteljesedést abban éljék meg, hogy minél több gyereket szülnek, miközben ezek oktatását és egészségügyi ellátását sem ők, sem az állam nem tudja biztosítani.

A könyv betiltásával kapcsolatos online vitákban azonban a könyvet amúgy pártolók között is elhangzottak olyan vélemények, hogy a transz témát mégse kellett volna belevenni, hiszen az tök ellentmondásos, gondoljunk csak bele ilyen kérdésekbe, mint a versenysport meg a pubertásblokkolók. Amiben ugye az az érdekes, hogy a könyvbéli mese főszereplője természetesen nem versenysportoló, és pubertásblokkolókat sem szed; tranzíciója kizárólag szociális szinten zajlik, vagyis megkéri környezetét, hogy mostantól lányként kezeljék. Ez pont egy jó illusztráció lenne arra, hogy a jobboldal által keltett morális pánikkal szemben a gyerekek tranzíciója egyáltalán nem feltétlenül jár bármiféle orvosi beavatkozással. Csakhogy ahogyan a kisebbség közszférában megjelenő tagjaitól hajlamosak vagyunk elvárni, hogy a kisebbség általunk fontosnak tartott értékeit és jellemzőit mind maradéktalanul megjelenítsék (erről itt írtam: https://mmreflexiok.blogspot.com/2020/07/ame-panzh-roma-reprezentacio.html), ugyanígy a kisebbséggel kapcsolatos bármely résztémáról automatikusan az emberek eszébe jut minden olyan kérdés, ami a kisebbséget illetően megjelenik a közbeszédben. Feminista élő könyvként sokszor szembesültem azzal, hogy miközben a nők elleni erőszak rendszerszintű voltát magyarázom, az olvasó közbeszól: jó-jó, de mégiscsak túlzás, hogy egy férfit szexistának bélyegezzenek, ha előreenged egy nőt az ajtóban. Az antropológia szakdolgozatomat a leszbikusok nemi önkifejezéséről írtam, ehhez képest az államvizsgán azt a kérdést kaptam, hogy hasonlítsam össze az ókori görög homoszexualitást a modernnel; nem tudok róla, hogy Szapphó Martens-bakancsban és szivárványos kitűzővel rohangált volna, de hát ha homoszexualitás, akkor a témához tartozik. Nyilván nem kizárt persze, hogy a vizsgabizottságnak nem jutott eszébe jobb kérdés, ahogy lehet, hogy olvasóim vagy a transz témában kommentelők is valójában csak kerestek valamit, amivel megindokolhatják alapvetően előítéletes hozzászólásukat. Akinek ciki beismerni, hogy vagy erőszakpárti, vagy az erőszak témájában egyetért egy feministával, gyorsan előkeres egy kellően ellentmondásos témát, amivel démonizálhatja őket. Nyilván rendszerszinten kapcsolódik egymáshoz a nők elleni erőszak és a hétköznapi szexizmusok, ahogy a szociális tranzíció és a pubertásblokkolók kérdése is, de tudnunk kéne külön-külön is kezelni őket anélkül, hogy az egyik téma tárgyalásánál folyamatosan beúszna a másik és elterelné a vitát. A fekete-fehér gondolkodás azért is probléma, mert adott ügyekben támogatókat veszíthetünk el, ha kizárólag totalitásában vagyunk hajlandók egy témát kezelni; egyes transzneműek szerint a drag queenek a közösségük részei, mások elutasítják őket, és mindkét oldal szemében általában véve is transzfób vagy, ha a másik oldallal értesz egyet. Másrészt pont a többségi gondolkodás (a mese esetében a ciszszexizmus) egyik megjelenési formája, hogy a transzok emlegetésekor rögtön előkerül az összes velük kapcsolatos ellentmondásos téma, miközben mondjuk a Csipkerózsikán senki sem kéri számon, hogy miért nem foglalkozik mondjuk a fogamzásgátlással vagy a menstruációs egészséggel (pedig érdekes kérdés, hogy a száz év álom alatt menstruált-e és ha igen, hogy oldotta meg...). A ciszszexizmus (és ide behelyettesíthető persze az ableizmus, a heteroszexizmus meg egy csomó más gondolkodási séma) lebontásában fontos lépés lenne, hogy ne egy masszának tekintsük a kisebbséget, és ne csak tagjait legyünk képesek külön-külön kezelni, hanem a vele kapcsolatos diskurzusokat is.

A Facebook polarizálta a társadalmat?

 https://qubit.hu/2023/08/07/ugy-tunik-hogy-a-facebook-helyrehozhatatlan-tarsadalmi-karokat-okozott?fbclid=IwAR24g3zTDLGVC36GBwDQGnN8eGhb4zzXR2FJL6mfNuGiLYXM2cpRYC8Pa70

Ez a Qbit-cikk elég sötét képet fest a közösségi médiáról (meglepő módon a Facebookra koncentrálva, noha más közösségi oldalakkal kapcsolatban is merült fel bőven kritika: az Instagramot az irreális szépségideálok nyomatása és az ennek következtében kialakuló testképzavarok miatt támadják, a Snapchatet meg azért, mert az eltűnő üzenetek sokkal alkalmasabbá teszik a cyberbullyingra, mint a többi médiumot). Természetesen én is kritikusan viszonyulok az algoritmusokhoz, az álhírekhez és azokhoz az esetekhez, amikor Zuckerbergék anyagi haszon reményében gyakorlatilag kísérleteztek a felhasználókon. Ugyanakkor fenntartásokkal kezelném azt a bekezdést, amely szerint a Facebook volt az oka a társadalom polarizálódásának (a kutatások az amerikai társadalomról szólnak, de a magyarról is lenne mit mondani amúgy).

A cikk azt állítja, hogy régen a véleménykülönbségek nem vontak végérvényesen falat emberek közé, mert azok ismerték egymást személyesen, nemcsak egy-egy név és profilkép voltak egymás számára. Ez a megállapítás mintha elfelejtené, hogy ma is vagyunk sokan, akik személyesen ismerjük egymást, és ekkor már kevésbé könnyen utasítjuk el a másikat. Amikor valakit egy-egy közösségi médián megjelent posztja alapján megítélünk, az ugyanaz az előítéletes működés, mint amikor a szexuális irányultsága vagy bőrszíne miatt nem akarunk vele közelebbi kapcsolatba kerülni. Nem vagyok biztos benne, hogy az átlagembernek ma kevesebb személyes ismerőse van, mint régen, inkább csak hozzáadódtak ehhez a gyakran felszínesebb, egy-egy érdeklődés mentén kialakult online ismeretségek.

A másik feltételezés, ami nem állja meg a helyét, hogy régen és/vagy a személyes kapcsolatokban sokkal több oldaláról ismertük/ismerjük a másikat. Régen is bőven jártak az emberek olyan közösségekbe, amelyeket egyetlen közös vonás tartott össze (fényképszakkör, kosárcsapat, bibliakör); egyáltalán nem automatikus, hogy ilyenkor szóba kerülnek más témák is. A felhozott példában, ha Sanyi és Kornél együtt jár Fradi-meccsre, simán lehet, hogy nem is ismerik egymás pártpolitikai elköteleződését,mert a meccsen/szurkolói közösségben ez nem derül ki; nekem volt olyan tanítványom, akivel kapcsolatban egy ponton kiderült, hogy kevésbé rasszista, mint fradista haverjai, és azok rögtön megszakították vele az évtizedes barátságot - minden közösségi média nélkül. Szerintem annyi változott, hogy a Facebookon az ismerőseink minden aktivitását látjuk (kivéve, ha ők maguk nagyon ügyelnek rá, hogy ne így legyen), ezért olyan oldalukról is megismerjük őket, amit másképp nem feltétlenül láttunk volna. Tehát szerintem nem az emberi természetet változtatta meg a Facebook, csak hozzásegített minket, hogy jobban megismerjük egymást. Az, hogy ezzel a mélyebb megismeréssel mit kezdünk - hogy megtanuljuk elfogadni a tőlünk eltérő véleményeket is, vagy egyre több embert utasítunk el különböző okok miatt - már rajtunk múlik.

A medúza tekintete - a cukorbeteg coming out se habostorta

 https://meduzatekintete.wordpress.com/2023/06/29/cukorbeteg-coming-out/

Rédai Dorottya, akinek a neve leginkább a Meseország mindenkié kapcsán került be a köztudatba, a blogjában arról ír, hogy cukorbetegként előbújni nagyon hasonló élmény, mint leszbikusként. Egyrészt egyik sem látszik az emberen, eleve ezért van szükség a coming outra, amit egy afroamerikai vagy végtaghiányos ember az esetek nagy részében (bár nem mindig) megspórol magának. Másrészt a cukorbeteg coming outnál is jellemzően olyan reakciók érkeznek, amelyek a másik fél információhiányáról, rosszabb esetben empátiahiányáról tanúskodnak. (Dóri nem említi, de betegséggel való coming outnál is érkezhet ellenséges vagy a létjogosultságot megkérdőjelező reakció, miszerint "ez csak egy hiszti" vagy "persze, manapság mindenkinek ez van, most ez a divat". Reméljük, azért nem említi, mert ilyennel nem találkozott.) A frissen coming outolt ember, aki tulajdonképpen csak meg akarta magyarázni, miért nem eszik somlóit vagy miért nem beszél soha a barátjáról, hirtelen élőkönyv-szerepben találja magát, akinek kiselőadást kell tartania a saját életéről, pedig nem feltétlenül vágyik rá.

Nyilván az ideális az lenne, ha a az átlagembereknek elég információja volna a cukorbetegekről/leszbikusokról, ezért egy coming out hatására nem kérdeznének hülyeségeket. Vagy ha lenne bennük annyi empátia, hogy rájöjjenek: a sajnálkozástól vagy szörnyülködéstől a másik nem fogja jobban érezni magát. De hát ha valaki bejelent neked valamit, arra illik reagálni, és Magyarországon az embereknek fogalmuk sincs, mit lehetne. Amikor embereket interjúztam az előbújásukról, látványos különbség jelentkezett azoknál, akik külföldi vagy külföldön élő családtagnak coming outoltak: ezek az emberek kétségbeesés vagy buta kérdések helyett megerősítették az LMBT+ fiatalt, hogy elfogadják őt, esetleg megkérdezték, szüksége van-e valamilyen segítségre. És utóbbi esetben a ciszheteró családtag elég tájékozott volt ahhoz, hogy rögtön megemlítsen olyan LMBT+ szervezeteket, ahová a fiatal fordulhat. Magyarországon még azok sem feltétlenül tájékozottak az ilyenekben, akiknél van érintett a családban, akiknél pedig nincs vagy nem tudnak róla, nem veszik a fáradságot megszerezni a nem könnyen (és a homofóbtörvény óta még nehezebben) elérhető információt.

Az LMBT+ mozgalmak a 70-es évek óta nagy hangsúlyt fektetnek a coming outra mint az LMBT+ emberek megismertetésének és elfogadtatásának eszközére. Nem ritkán nyomást is érzünk a közösség felől, hogy vállaljuk magunkat a családunkban vagy a munkahelyen, nem beszélve az olyan helyzetekről, amikor majdnem kikerülhetetlen a coming out, mert a másik faggatózik és nem adja fel. Abba viszont ritkán gondolunk bele - és a nyomásgyakorló közösség sem feltétlenül készít fel rá - hogy a coming outtal nemcsak az esetleges homofóbia, hanem a tudatlanságot tükröző kérdések és a magánéletünkben való vájkálás céltáblájává válunk. Bár a közösségi nyomásról a cukorbetegeket illetően nem tudok nyilatkozni, esetükben is az történik, hogy egy amúgy teljesen magánügynek minősülő dolgot kell kiteregetniük olyanok előtt, akikkel egyébként nem is biztos, hogy szeretnének beszélgetni róla. És dicséretes dolog persze, ha valaki bevállalja, hogy edukálja a környezetét, de mielőtt ezt elvárásként közvetítenénk mások felé, érdemes felkészíteni őket rá, hogy milyen reakciókra számíthatnak még elfogadó emberek felől is.

(Igen, az illusztráció egy  habostorta. Ha már kitaláltam egy poént, lehúzok még pár bőrt róla. A kép a receptkirályról van.)

Piszkos Fred és a VOX

***SPOILER*** 

A Piszkos Fred, a kapitány címszereplője mindig kavargat valamit, és szerencse, ha csak a málnaszőrt. Az öreg tengerész akkora közutálatnak örvend, hogy amikor bejelenti, hogy mélységesen gyűlöli a Vadsuhanc becenevű srácot, az egész szingapúri alvilág rögtön a fiú pártját fogja és segíteni kezdik, ami nélkül valószínűleg nem maradna életben ebben a közegben.

A legutóbbi spanyol választásokon nagyot bukott a VOX, a szélsőjobboldali párt. Ez bizonyára nagy csalódás Orbán Viktornak, aki nyilvánosan drukkolt nekik és támogatásukról biztosította őket. Bennem fölmerült, hogy egyes spanyol választók esetleg azért álltak el attól a tervüktől, hogy a VOX-ra voksolnak, mert Orbán Viktor barátaival nem akarnak barátkozni. A magyar kormányfő ugyanis rendkívül népszerűtlen Spanyolországban (is), ahol egyrészt tele van az emberek hócipője az uniós folyamatok kerékkötőiből, másrészt a lakosság széles körben oszt olyan nézeteket, mint hogy az ukrán háborúban Oroszország az agresszor vagy hogy a nőknek azonos jogokat és lehetőségeket kell biztosítani a férfiakkal. És a tájékozottabbak azt is látják, hogy Orbán Viktor ezekkel láthatóan nem ért egyet. 

Nem biztos persze, hogy a spanyol választók mind tudtak Orbán VOX iránti rajongásáról. Biztos voltak, akik azért nem szavaztak a szélsőjobbra, mert Magyarország példáján látták, mit tesz egy országgal az ilyen vezetés. Mert akármennyire is nyomatja (főleg országon belül) a FIDESZ, hogy Magyarország Európa élvonalába tartozik, akik találkoznak magyarokkal (és a spanyolok azért sokan igen, hiszen ide járnak a magyarok nyaralni) és/vagy követik a neten a nem magyar forrásból származó tudósításokat, pontosan tudják, hogy nem így van. Tönkrevert oktatást, lepusztuló egészségügyet és a demokrácia hiányát pedig az a választópolgár sem akarja, aki amúgy pártolná a bevándorlás vagy a melegjogok korlátozását.

Persze jelentős különbség Piszkos Fred és Orbán Viktor között, hogy az előbbi tudatában van saját népszerűtlenségének, és mint a könyv végén kiderül, ezt használta fel stratégiailag, valójában védelmezte az általa látszólag gyűlölt zöldfülű srácot. Orbán Viktor viszont nem szándékosan rontja a szélsőjobb esélyeit más európai országokban. De persze ettől még sikerül neki, és ennek tulajdonképpen örülhetünk.

Agymenők - Amy és a cserkészek

 A sorozat egyik epizódjában a szereplők arról beszélgetnek, kit mi vitt tudományos pályára. Amy (Mayim Bialik, itt a wikipédiás képe látható) elmondja, hogy biológia iránti érdeklődése akkor kezdődött, mikor anyukája nem engedte belépni a cserkészekhez, "mert nem akarta, hogy az utcasarkon sütit áruljak, mint egy kurva". Amy rögtön kivett egy bioszkönyvet a könyvtárból, hogy megnézze, mi az a kurva - és végül zseniális agykutató lett.

Ahogyan annó Amy a kurvákról, a most felnövő gyerekek az LMBT+ emberekről nem tudhatnak majd meg semmit "engedélyezett" forrásokból, hiszen még a könyvesboltban sem nézhetnek bele a lefóliázott kötetekbe. Amy története megmutat pár lehetséges kimenetelt: a gyerekeknek sokkal izgalmasabb lesz, amit tiltanak tőlük, így mindent megtesznek, hogy információhoz jussanak; akik pedig hozzájutnak ehhez az információhoz, sokkal többet fognak tudni a világról és bizonyos értelemben felkészültebbek lesznek, esetünkben nem a kutatói karrierre, hanem az azonos nemű (vagy bármilyen) párkapcsolatokra. Ahogy Amy annak köszönhette karrierjét, hogy kitört az anyja által állított szigorú korlátok közül, sok mai fiatal talán annak fogja köszönni a boldogságát, hogy utánanézett annak, amiről nem kapott információt.

Persze sajnos nem ez az egyetlen lehetséges forgatókönyv. Mint egy korábbi bejegyzésben kifejtettem (https://mmreflexiok.blogspot.com/2021/08/the-truth-about-gay-animals.html), azok a gyerekek, akik nem Amy módjára könyvtárban, hanem az interneten néznek utána a szexnek és a homoszexualitásnak (vagy a könyvtárban valami homofób kötet akad a kezükbe), egészen más képet kaphatnak róla. Önmagában a tabusítás is megnyomorítja azokat a gyerekeket, akik a meleg szereplőket felvonultató meséktől nyilván nem melegekké, viszont nyitottabb emberekké váltak volna, és egészséges módon, szorongás nélkül viszonyultak volna a szexualitáshoz és a párkapcsolatokhoz.

Indult egy weboldal, amely kifejezetten a mostantól lefóliázott könyveket sorolja fel, hogy a szülők (és gyerekek) megtalálhassák őket. Ez nagyszerű reklám és egyet is értek vele, mégis lenne egy kérésem mindazokhoz, akik a posztomat olvassák. Ne vásárolják meg ezeket a könyveket (sőt, ha belefér, más könyvet se) azokban a könyvesboltokban, amelyek lefóliázzák vagy akár törlik kínálatukból az LMBT+ szereplőket felvonultató könyveket. Ez nemcsak a szimbolikus elhatárolódás miatt fontos, hanem azért is, hogy megfosszuk a profittól a homofób rendszer kiszolgálóit. Rendeljétek meg a könyveket egyenesen a kiadótól: támogassátok azokat az intézményeket és szervezeteket, akik voltak elég bátrak szembemenni a mai magyar politika fővonalával.