https://meduzatekintete.wordpress.com/2023/06/29/cukorbeteg-coming-out/
Rédai Dorottya, akinek a neve leginkább a Meseország mindenkié kapcsán került be a köztudatba, a blogjában arról ír, hogy cukorbetegként előbújni nagyon hasonló élmény, mint leszbikusként. Egyrészt egyik sem látszik az emberen, eleve ezért van szükség a coming outra, amit egy afroamerikai vagy végtaghiányos ember az esetek nagy részében (bár nem mindig) megspórol magának. Másrészt a cukorbeteg coming outnál is jellemzően olyan reakciók érkeznek, amelyek a másik fél információhiányáról, rosszabb esetben empátiahiányáról tanúskodnak. (Dóri nem említi, de betegséggel való coming outnál is érkezhet ellenséges vagy a létjogosultságot megkérdőjelező reakció, miszerint "ez csak egy hiszti" vagy "persze, manapság mindenkinek ez van, most ez a divat". Reméljük, azért nem említi, mert ilyennel nem találkozott.) A frissen coming outolt ember, aki tulajdonképpen csak meg akarta magyarázni, miért nem eszik somlóit vagy miért nem beszél soha a barátjáról, hirtelen élőkönyv-szerepben találja magát, akinek kiselőadást kell tartania a saját életéről, pedig nem feltétlenül vágyik rá.
Nyilván az ideális az lenne, ha a az átlagembereknek elég információja volna a cukorbetegekről/leszbikusokról, ezért egy coming out hatására nem kérdeznének hülyeségeket. Vagy ha lenne bennük annyi empátia, hogy rájöjjenek: a sajnálkozástól vagy szörnyülködéstől a másik nem fogja jobban érezni magát. De hát ha valaki bejelent neked valamit, arra illik reagálni, és Magyarországon az embereknek fogalmuk sincs, mit lehetne. Amikor embereket interjúztam az előbújásukról, látványos különbség jelentkezett azoknál, akik külföldi vagy külföldön élő családtagnak coming outoltak: ezek az emberek kétségbeesés vagy buta kérdések helyett megerősítették az LMBT+ fiatalt, hogy elfogadják őt, esetleg megkérdezték, szüksége van-e valamilyen segítségre. És utóbbi esetben a ciszheteró családtag elég tájékozott volt ahhoz, hogy rögtön megemlítsen olyan LMBT+ szervezeteket, ahová a fiatal fordulhat. Magyarországon még azok sem feltétlenül tájékozottak az ilyenekben, akiknél van érintett a családban, akiknél pedig nincs vagy nem tudnak róla, nem veszik a fáradságot megszerezni a nem könnyen (és a homofóbtörvény óta még nehezebben) elérhető információt.
Az LMBT+ mozgalmak a 70-es évek óta nagy hangsúlyt fektetnek a coming outra mint az LMBT+ emberek megismertetésének és elfogadtatásának eszközére. Nem ritkán nyomást is érzünk a közösség felől, hogy vállaljuk magunkat a családunkban vagy a munkahelyen, nem beszélve az olyan helyzetekről, amikor majdnem kikerülhetetlen a coming out, mert a másik faggatózik és nem adja fel. Abba viszont ritkán gondolunk bele - és a nyomásgyakorló közösség sem feltétlenül készít fel rá - hogy a coming outtal nemcsak az esetleges homofóbia, hanem a tudatlanságot tükröző kérdések és a magánéletünkben való vájkálás céltáblájává válunk. Bár a közösségi nyomásról a cukorbetegeket illetően nem tudok nyilatkozni, esetükben is az történik, hogy egy amúgy teljesen magánügynek minősülő dolgot kell kiteregetniük olyanok előtt, akikkel egyébként nem is biztos, hogy szeretnének beszélgetni róla. És dicséretes dolog persze, ha valaki bevállalja, hogy edukálja a környezetét, de mielőtt ezt elvárásként közvetítenénk mások felé, érdemes felkészíteni őket rá, hogy milyen reakciókra számíthatnak még elfogadó emberek felől is.
(Igen, az illusztráció egy habostorta. Ha már kitaláltam egy poént, lehúzok még pár bőrt róla. A kép a receptkirályról van.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése