Damon Galgut: The Promise

 ***SPOILER***

A 80-as években egy haldokló dél-afrikai asszony megígérteti férjével, hogy hűséges szolgájának, Saloménak adja azt a házat, amiben az fiával lakik. A beszélgetésnek egyetlen tanúja van: legkisebb lányuk, Amor, aki az örökség elosztásakor fel is hozza ezt az ígéretet. A család természetesen hallani sem akar róla, és Amornak szó szerint meg kell várnia, míg az egész család kihal, hogy évtizedekkel később teljesíthesse édesanyja ígéretét.

Persze a 80-as években Dél-Afrikában egy fekete nem birtokolhatott volna házat, vagyis az ígéret ott és akkor nem volt megvalósítható. Az apartheid megszűnése azonban eltörölte ezt az akadályt, a családtagok mégsem tettek lépéseket. Ugyanis az intézményesített rasszizmus eltűnése nem jelenti azt, hogy az emberek gondolkodása is egy csapásra megváltozott. A család tagjai számára (Amor kivételével) a fekete szolga továbbra is láthatatlan, többségük a nevét se tudja, és amikor például kétségbeesve próbálják kideríteni Amor telefonszámát, őt meg se kérdezik, pedig egyedül ő tudja. Salome láthatatlan, és ha egyáltalán észreveszik, akkor sem tekintenek rá teljes értékű emberként, ahogy más feketékre sem. Amor az egyetlen kivétel, aki a történet elején még gyerek, utána pedig elég fiatalon elkerül Londonba, egy másképpen gondolkozó közegbe. Látszólag a többiekben is történik változás, Astrid második férje például egy jól menő fekete vállalkozó - ám egyértelmű, hogy érdekből ment hozzá, és továbbra is feketékben és fehérekben gondolkodik, noha némileg eltérő értékeket társít hozzájuk ("sose hitte volna, hogy egy feketével ilyen jó lehet a szex"). Aki ott maradt a dél-afrikai közegben, az sosem tud teljesen megszabadulni ettől a bináris gondolkodástól.

A mentalitás nemcsak akkor marad meg, akár észrevétlenül is, ha azt korábban intézményes gyakorlatok szankcionálták. Magyarországon soha nem volt apartheid, mégis, akár értelmiségi közegben is beivódtak különböző előítéletek a roma emberekkel szemben. Persze nemcsak az előítéletek, hanem más mentalitásbeli jelenségek szintjén is megjelenik ez - aki benne él a közegben, az észre sem veszi, a külföldi vagy külföldön élt/élő embernek tűnik csak fel, akinek ezek nem automatikusak. Erre jó példa, milyen reakciók jöttek, amikor a Facebookon kritizáltam azt a magyar szokást, hogy igyekszünk mindenen spórolni, akár "trükközés", kisebb csalás vagy hazugság árán is (pl. kicsempésszük a svédasztaltól az ebédre valót, bliccelünk a buszon stb.). Egy felháborodott kommentelő azt állította, hogy ezek csak a szocializmusban voltak jellemzőek; ekkor felhoztam példának a pár éve Prágában megtapasztalt esetet, amikor jól öltözött, értelmiséginek tűnő fiatalemberek azt hazudták egy templomban, hogy imádkozni mennek, hogy megspórolhassák a kb. 3 eurós belépődíjat. A kommentelő válasza: "kötött egy üzletet istennel, na és?" Vagyis nem is érzékelte, hogy a problémám gyökere nem az, hogy fizessünk-e belépti díjat egy működő templomba, hanem az, hogy ezt kamuzással kerülték el. Fel se tűnt neki, hogy ennek a viselkedésnek a tolerálásával (ami egy skandinávot mélyen megdöbbentett volna) ugyanazt a mentalitást mutatja, amit az általa lefikázott 80-as évekbeli magyar turisták. Lehet a jelenség gyökerét a szocializmusban vagy az apartheidben keresni, ám a mentalitás túléli a rendszerváltásokat, és ha nem próbáljuk aktívan megváltoztatni, meg is marad. Emiatt vannak most durva problémák Dél-Afrikában, és állítom, hogy a magyar gazdaság és politika jelenlegi helyzetében is szerepet játszik az "én jöjjek ki jól belőle, a szabály/a másik érdeke nem számít" jellegű mentalitás.

A férfi, aki kockára tette a házasságát egy cicáért

 https://welovecatsandkittens.com/cat-videos/guy-risks-his-marriage-for-a-stray-3-legged-cat/?fbclid=IwAR08cG9s29DtWEUS1wYBYcyJSJnJcst8DNergN5uf-Kx27LJS1ZWWy7GSiM

Megható történet: Mike látott egy képet egy háromlábú cicáról, akire altatás várt, mert a menhelyen már nem volt elég hely. Mike nyolc órát vezetett, hogy elhozza Zorrót, egyelőre ideiglenes befogadóként, de mindenképpen meg akarta tartani. Csakhogy a párja kijelentette: nem lesz harmadik macska. A cikk végén levő videóból azonban úgy tűnik, kezdi ő is megkedvelni Zorrót, így Mike-nak nem kell választania kettőjük között.

A cikkben csak egy utalást találunk arra, hogy Mike párja férfi, a videóban viszont egyértelműen "férjem"-ként hivatkozik rá, sőt látjuk is. Ehhez képest se az eredeti honlapon, se a Facebookon nem jelentek meg homofób hangok; a kommentek két fő iránya a "maga egy jó ember, áldja meg az Isten" és az "én is bármikor a macskámat választanám a férjem helyett". Lehet, hogy néhányaknak nem esett le, hogy meleg párról van szó, mert egy-két megjegyzés Mike "feleségét" említi, ezeket valaki más mindig helyesbíti, hogy Mike-nak férje van, de ennyi. Sehol semmi mocskolódás, buzizás vagy akár jóindulatú győzködés Mike felé, hogy legyen inkább heteró, hiszen a homoszexualitás bűn.

Attól tartok, egy hasonló magyar hírnél a kommentek egy része homofób fröcsögést tartalmazna, és egy idő után kommentháború alakulna ki a homofóbok és a Mike-ot védők között, amelynek során a cica témája teljesen elsikkad. Lehet, hogy a hír amerikai olvasói között is voltak homofóbok, csak ezt nem fejezték ki. Egyrészt azért, mert arrafelé a gyűlöletbeszéd nemcsak törvényileg tilos, hanem társadalmilag is tabu. Elképzelhető, hogy a hagyományosan gondolkozó déli nénikék teázás közben sopánkodnak, hogy jaj, ezek a melegek is mindenhol ott vannak, de van annyi eszük, hogy ezt nem írják meg Facebook-kommentbe. Az viszont, ha az állam vezetőinek a szájából is ömlik a gyűlöletbeszéd, legitimálja azt és más homofóbok sem fogják vissza magukat. A másik, hogy eleve nem arra használják a közösségi oldalakat és a híroldalak komment szekcióját, hogy elégedetlenkedjenek, szemben a magyarországi gyakorlattal. Van olyan magyar ismerősöm, aki szó szerint mindennap posztol a Facebookra valamit, amin fel van háborodva - rendszerint triviális dolgokat: hogy egy kerékpáros szabálytalanul közlekedett, valaki a pékségben deka helyett grammban kérte a pogácsát, a polgármesteri hivatal madarakról posztol ahelyett, hogy a város problémáival foglalkozna. Értem én, hogy stresszes napjainkban az élet (máshol is, bár nem mindig ugyanezekből az okokból), de a stresszoldásnak vannak jól bevált olyan módjai, amelyektől tényleg megnyugszik az ember és nem csak hergeli magát tovább, és nem mellesleg nem bánt meg másokat (a kerékpárosokat, a polgármestert vagy bárkit, aki ezeket védelmébe veszi). Szóval szerintem Magyarországon nemcsak a homofóbia és a mindennapi stressz a több (bár ezeket a jelenlegi politikai rendszer jelentősen megdobja), hanem a kommunikációs deficit is.

Ideteszek még egy képet Zorróról, mert olyan aranyos (a képek a linkelt cikkből származnak).

A létszámhiányos béketüntetés

 

Május 8-án, az Európa-napon a MEASZ (Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége) tüntetést szervezett az ukrán háború ellen. Mint a képen is látható (amely a MEASZ honlapjáról származik, antifasiszta.hu) igen kevesen vettek részt rajta. Amikor az egyik résztvevő ezen szomorkodott egy Facebook-posztban, jöttek a kommentek, hogy az embereknek jobb dolga is van vasárnap délután, meg a "tüntikékkel" amúgy sem lehet elérni semmit.

Az első érvvel kapcsolatban már sokszor írtam, mennyire problémás, ha az emberek nem látnak túl a közvetlen életükön, és a kényelmüket helyezik előtérbe mondjuk a környezetvédelemmel szemben (pl. https://mmreflexiok.blogspot.com/2022/02/david-attenborough-egy-elet-bolygonkon.html). A második érvet szintén sokszor hallani, hiszen Magyarországon sokaknak tapasztalata, hogy a tüntetések hatására nem mond le a kormány, nem vonnak vissza törvényeket vagy intézkedéseket. Mellesleg annak idején a netadóval kapcsolatban ez megtörtént, tehát lehet, hogy csak kritikus tömeg kell hozzá, ami pont azért nincs meg, mert az emberek "úgysincs értelme" alapon állnak hozzá. De oké, fogadjuk el érvnek, hogy mostanra megszilárdult a diktatúra és akármekkora tömeg nyomására sem hallgatnának a politikusok. Érdemes így elmenni tüntetni?

Azt gondolom, hogy igen. A tüntetés ugyanis nemcsak azoknak szól, akik a parlamentben ülnek, hanem mindenkinek. Magyarországon a többségi médiában kevéssé mondhatja el a véleményét az, aki nem ért egyet a kormánnyal (még a választások előtt is csak 5-5 percben). Viszont ha egy nyilvános helyen egy csapat ember kiáll az üzeneteivel, a véletlenül arra járók is értesülhetnek arról, hogy van, aki másképp gondolkozik, vagy akár arról, hogy létezik egy probléma (az utóbbi pl. a nők elleni erőszak témájú tüntetéseknél releváns). Nem azok felé kommunikálunk, akik nem hallgatnak meg, hanem azok felé, akikben van még elegendő nyitottság, hogy meghalljanak egy eddig ismeretlen nézőpontot, és adott esetben magukévá tegyék. Egy úgyszólván ellenzéki média nélküli országban ez lehet a módja annak, hogy létrejöjjön az a kritikus tömeg, ami miatt a netadó kapcsán annó a kormány berezelt és visszakozott, vagy akár ami megdöntheti a kormányt a következő választásokon. 

Asli Zengin: Gendering Extralegality - a transz láthatóság csapdája

Törökországban, ahol Asli a kutatását végezte, a transzok nagyon is láthatóak, de ez még nem oldja meg a problémáikat. Ugyanis pont a fokozott láthatóság (Asli szavával hipervizibilitás) miatt a rendőrök is könnyebben kiszúrják őket és packáznak velük, ahol tudnak; mindig találnak valami kifacsart érvelést, hogy adott transz nő mivel sértette meg a törvényt. A transzok egy része odáig jutott, hogy már az utcára is alig mer kimenni.

Az, hogy a láthatóság elfogadáshoz vezet, az LMBT+ mozgalmak klasszikus tézise, amit általában Gordon Allport kontaktus-hipotézisére szokás visszavezetni. Csakhogy Allport egyáltalán nem azt mondta, hogy a kisebbség láthatósága csökkenteni fogja a vele szembeni előítéleteket. Egy konkrét helyzetet vázolt fel, ami a kisebbségi csoport elfogadását elősegíti: ha a többség és a kisebbség tagjai egyenrangú helyzetben közös tevékenységet végeznek, lehetőleg azonos célért. Tehát egy munkahelyi teamben való együttműködés, egy tanulócsoport vagy egy élőkönyvtár- jellegű szituáció valóban csökkentheti az előítéleteket. Az viszont nem feltétlenül, ha egy celeb coming outol transzként (előítéletes rajongója őt esetleg kivételként elfogadja, de a transzokat általában nem fogja), vagy ha - mint a Transvanilla legújabb kampányában - termékekre ráírják, hogy egy transz ember készítette őket. 

Az már eleve érdekes kérdés, hogy egy magyar kampányban miért angol szöveg szerepel a címkén - ez inkább elidegenítőül hat, és megerősíthet embereket abban a meggyőződésükben, hogy az LMBT+ téma afféle "nyugati hóbort". De ha ettől elvonatkoztatunk is: mi a célja ennek a kampánynak? Mert azt gondolom, a legtöbb ember számára nem meglepetés, hogy Magyarországon is élnek és dolgoznak transz emberek, a legkülönfélébb szakmákban. (A Melegség és Megismerés program indulásakor, 2000-ben volt egy ilyen kérdésünk a diákokhoz, hogy milyen szakmában dolgoznak szerintük meleg, leszbikus és transz emberek. Kb. a 3. óra után felhagytunk ezzel a kérdéssel, mert már akkor tudta minden 14 éves, hogy mindenfajta foglalkozásban jelen vannak az LMBT+ emberek.) Ha pedig a kontaktus-hipotézisből indulunk ki, ez a fajta kampány nem felel meg azoknak a feltételeknek, amelyek esetén ténylegesen csökkenhet az előítélet. A képen látható sört csapolt Boldizsárról mindössze annyit tudunk meg, hogy "mindennap bebizonyítja, transznemű pultosként ő is ugyanolyan hasznos és teljes értékű tagja társadalmunknak, mint bárki más." Ez még annál is kevesebb, mint amit a kézműves termékeken egyénítés céljából közölni szoktak, hogy a vásárló közelebb érezze magához a termelőt ("Gipsz Jakabné vagyok, harminc éve méhészkedem a Kisalföldön"). Boldizsár a transzneműségére redukálódik, semmi olyat nem tudunk meg róla, amitől emberivé válna számunkra. Az viszont nem kizárt, hogy a kocsma azon látogatói, akik eddig nem tudtak Boldizsár transzneműségéről, most megtudják (ez azért elég ritka név, ha tényleg így hívják). Vagyis a kampány azt valóban elérte, hogy Boldizsárt és a többi szereplőt potenciálisan veszélybe sodorja.

A transz (és LMB+) láthatóság kétélű fegyver. Egyfelől fontos, hogy legyenek olyan transz emberek, akik nyilvánosságra hozzák a történetüket és így segítenek a cisz embereknek megérteni, milyen nehézségeken mennek keresztül. A személyes coming outok és az élőkönyvtárak sokat segíthetnek abban, hogy őszinte beszélgetéssel eloszlassák a tévhiteket. De ha minden empátiakeltő stratégia nélkül, pusztán felhívjuk a figyelmet a transz emberek létezésére, kockáztatjuk, hogy a transzfóbok célpontjaivá váljanak - legyenek azok a neonácik, a rendőrség vagy éppen az állam. Magyarországon olyan gyűlöletkampány folyik a transz emberek ellen, hogy ezzel szemben rámutatni arra, hogy a sörödet felszolgáló ember potenciálisan transz, messze nem elegendő.

Gwendoline Delbos-Corfield meglepődik

 https://hvg.hu/eurologus/20220405_europai_parlament_jogallamisag_valasztasok?fbclid=IwAR3BYkQZxQOowbVXvH2704qNUXToBzNrsv649LWhYs-vVdzG9JsrwKUAuYY

Gwendoline, akárcsak egy csomó nemzetközi szervezet, a választásokat megfigyelni utazott Magyarországra a múlt hétvégén. Sokak szerint nagy bukta, hogy ennek ellenére a FIDESZ nyert, hiszen bebizonyosodott: eddigi győzelmei sem a szavazatokkal való manipulációnak köszönhetők (bár a Romániában talált megégett levélszavazatok árnyalják a képet). Annyiból azonban nem baj, hogy itt voltak, hogy végre testközelből tapasztalhatták meg a magyar valóságot. Amire részben jogos válasz, hogy miért nem ismerték meg eddig - csakhogy a politika és a nemzetközi jog egészen más szinten zajlik. Jellemzően politikusokkal találkoznak tárgyalásokon, konferenciákon vagy kerekasztal-beszélgetéseken, és sűrű programjuk során ritkán adódik lehetőség elmenni mondjuk egy tiszántúli falusi italboltba és beszélgetni az emberekkel arról, ők hogy élik meg a mindennapokat. A kormány pedig nekik is hazudik, akárcsak az állampolgároknak, és erősen cenzúrázza, milyen információk mennek ki az országról a külföld felé. 

Amikor a 2010-es évek közepén először indított a magyar kormány rágalomhadjáratot a civilek ellen, az EU ezért felelős biztosa eljött Magyarországra és szervezett egy villásreggelit érintett civil szervezetek képviselőivel. Mondjuk az időpont már eleve a tájékozatlanságát mutatta: feltételezte, hogy (akárcsak Nyugaton) a magyar civil szervezetekben főállású alkalmazottak dolgoznak, nem pedig olyanok, akik munka után, szabad idejükben önkéntesen aktivistáskodnak. Én is így kerültem be a résztvevők közé, mivel az egyik szervezetből, amelynek tagja voltam, csak én dolgoztam rugalmas időbeosztásban. Az EU-s biztos meghallgatta a történetet a civilek szemszögéből, de nem is feltétlenül azon lepődött meg legjobban, hanem azon, ahogy lelepleződtek a kormány hazugságai: például hogy a magyar munkanélküliségi rátába beleszámolják azokat is, akik külföldön élnek és dolgoznak. Ez nyilván eszükbe se jutott, hiszen hivatalosan nem így kéne lennie. Ahogy hivatalosan nem szabadna ennyire lekorlátozni az ellenzék médiajelenlétét vagy egy érvénytelen népszavazás eredményeit felhasználni, ahogy Gwendolin is rámutatott.

Szóval amit a nemzetközi szervezeteknek tenniük kéne: először is elmenni a terepre és a magyar valóságot testközelből, nem pedig hivatalos beszámolókból és a politikusok hazugságaiból ismerni meg. Majd ezután kitalálni, mit lehet tenni azzal, ha valaki nem tartja be a játékszabályokat. Mert az EU, az EBESZ és számos más szervezet arra alapozza működését, hogy tagállamai demokratikusan működnek, ezért lepődnek meg és maradnak eszköztelenek akkor, ha valamelyik nem ezt teszi. De Magyarország kapcsán lassan már semmin se kéne meglepődniük.

Vay Blanka saját ketrece, avagy meglepetések a coming out körül

***SPOILER*** 

Vay Blanka könyvének első fele kicsit olyan, mint az ilyen nyálas amcsi sztorik: miután felismerte transzneműségét és elkezdett coming outolni, mindenki jól fogadta, mindenki támogató volt, és én meg már kezdtem kiakadni, hogy ez már megint egy "vállald magad nyugodtan, senki sem fog elutasítani" típusú könyv - amiket azért utálok, mert hamis reményeket kelthetnek, ugyanis semmi garancia nincs arra, hogy adott olvasót senki se fogja elutasítani. Különösen, ha történetesen nincs abban a szerencsés helyzetben, hogy felnőtt, önálló egzisztenciája van, Európa legnyitottabb városában él és olyan ritkán látogat haza, hogy magyarországi ismerősei és családtagjai nem engedhetik meg maguknak, hogy elutasítóak legyenek, különben félő, hogy sose látják többé. De aztán az utolsó pár fejezetben megváltozik a kép. Kiderül: egy csomó barát és rokon a coming outra kedvesen, bátorítóan reagált ugyan, de amikor Blanka elkezd full transzként élni és pláne nyilvános szerepet vállalni, meglehetősen sokan elfordulnak tőle. Ő meg áll és nem érti, hogy hiszen ezek az emberek pont hogy támogatták, hogy ide eljusson.

Mivel annak idején elég sok LMBTQ (bár többségében LMB) emberrel beszélgettem a család előtti coming outról, azt hiszem, vannak lehetséges válaszaim Blankának és bárki másnak, aki hasonló problémákkal szembesül. Az első magyarázat az, hogy amikor kimondod: "transz (/meleg/nem-bináris stb.) vagyok", a másik fél nem tudja fél perc alatt átgondolni, mivel is jár ez - jó eséllyel te se tudtad, amikor ráébredtél. A magyarországi ciszheterók közül nagyon sokan nincsenek képben azzal, hogy léteznek LMBTQ szubkultúrák, vagy hogy a transz orvosi átmenet nemcsak műtétekből áll, hanem pl. hormonkezelésből, amely hatással lehet az ember személyiségére is (Blanka ír erről is). De még amit tudnak - hogy pl. azonos nemű párok szoktak olykor együtt élni vagy transz nők gyakran sminkelik magukat - annak a hatásaiba se gondolnak mélyebben bele a coming out pillanatában. Az a bejelentés, hogy "transz vagyok", az átlag családtag számára mindössze annyit tesz, hogy testvére/gyereke/stb. kinyilvánította, hogy egy stigmatizált csoporthoz tartozik. Jellemző, hogy a legtöbb szülő félelmei pont olyasmik, hogy akkor most bántani fogják a gyerekét vagy esetleg őt magát fogják elítélni. Az attól való félelem azonban, hogy rossz szülőnek fogják tartani, a legtöbb esetben nem olyan erős, hogy emiatt ellökje magától valaki a saját gyerekét - főleg, mert akkor meg pláne rossz szülőnek tartják majd. Csak idővel, ahogy az LMB gyereknek azonos nemű párkapcsolata lesz vagy a transz gyerek elindul az átmenet útján, tudatosodik a szülőben, hogy ez nagyon nemcsak a stigmáról szól. Ha például leszbikus lánya a párja biológiai gyerekét neveli, át kell értékelnie saját helyzetét (nagyszülője ő ennek a gyereknek?), egy transz átmenet esetén pedig a gyerekével való egész viszonyt, hiszen a szülők többsége másként kommunikál egy lánygyerekkel, mint egy fiúval. Ez utóbbi szempont a barátoknál is megjelenik: a legjobb barinődnek elmondasz olyan dolgokat, amit egy férfinak sohase, és ebbe bizony bezavar, ha a legjobb barinő egy ponton közli, hogy ő valójában férfi. Emberi kapcsolatainkat durván nagy mértékben befolyásolja a másik fél neme, és azt a lépést, hogy teljesen új alapokra helyezd a kapcsolatodat valakivel, aki eközben ugyanaz az ember, nem mindenkinek sikerül megugrania.

A másik probléma a nyilvános szerepléssel van. Magyarországon erősen tartja magát az az elképzelés, hogy a szexuális irányultság és a nemi identitás magánügy; elfogadjuk, de nem kell róla beszélni. Beszélgettem olyan anyukákkal, akik abszolút melegbarátnak, sőt allynak tekintették magukat, nyíltan kiálltak a homofób megjegyzésekkel szemben a környezetükben - ugyanakkor vadul próbálták lebeszélni a fiukat, hogy "buzis" cuccokat hordjon vagy a lányukat, hogy a netes kommentjeiben vállalja a leszbikusságát. Úgy vélték, a nyilvános coming out csak egyfajta kamaszos lázadás, mint mondjuk a punkos külső. Nem voltak képben azzal, hogy az LMBTQ aktivizmusban a coming out egy fontos politikai eszköz a figyelemfelhívásra és a problémák tudatosítására - ahogy az aktivizmushoz semmilyen módon nem kapcsolódó meleg és leszbikus interjúalanyaim se voltak ezzel képben, és ugyanúgy a "nem kell ezt annyira hirdetni" álláspontot vallották. Mindez egy amerikai vagy svéd családnak nem lenne kérdés, de Magyarországon az LMBTQ aktivizmus (mármint a valódi, nem az, amivel a kormány fenyeget) alig látható, és így az eszközei sem ismertek.

Szóval a rossz hír, hogy csak mert első körben valaki jól fogadta a coming outot, még nem biztos, hogy végig támogató lesz. De szerencsére ellenpéldák is akadnak: ha egy szülőt csak az tartott vissza az elfogadástól, hogy őróla mit fognak gondolni, és később szembesül azzal, hogy mások ezt nem fogják tudni, amíg ő maga vagy a gyereke el nem mondja, gyakran átfordul és teljesen támogató lesz.

Erkel: Bánk bán - Tiborc panasza

 https://www.youtube.com/watch?v=eptiOPtSyuo&ab_channel=70Tamas

Ez a duett a zsarnoksággal szembeni ellenállás klasszikusa. Tiborc ki van akadva azon, hogy a merániak hatalomra kerülése óta megszűnt az országban a becsület és megnövekedtek a társadalmi-gazdasági különbségek. De nem nagyon tud mit tenni azon túl, hogy (miután rájön, hogy a tolvajszakmát nem neki találták ki) mindezt elpanaszolja valaki olyannak, akinek nála nagyobb befolyása van a politikára, és aki szerencsére hozzá hasonlóan gondolkodik az ország aktuális vezetéséről és hajlandó is fellépni ellene. És ez a heves kiállás a zsarnokság ellen egy olyan országban született, amely akkor a Habsburg-monarchia, ma pedig egy illiberális áldemokrácia elnyomása alatt nyög.

Azt olvasom: Angliában az ukrán háború miatt olyannyira "szalonképtelenné" váltak az oroszok, hogy az orosz művészek fellépéseit sorra le kell mondani, sőt az orosz művészet azon alkotásait is ciki játszani, amelyek jóval Putyin előtt születtek. Ez kábé olyan, mintha a Bánk bánt külföldön az orbáni Magyarországgal azonosítanák (pedig ha a szövegben a "merániak" kifejezést lecserélnénk az "Orbán-közeli oligarchák"-ra, teljesen megállná ma is a helyét) és ilyen alapon bojkottálnák az előadását. A klasszikus orosz művészetben is bőségesen vannak olyan alkotók, akik kiálltak a szabadságért és az igazságosabb társadalomért, pl. Puskin. Igazán nem ők tehetnek arról, hogy többszáz évvel a haláluk után ismét elnyomó rendszer van Oroszországban.

Putyint utálni rendben van. Még az is elfogadható, ha valaki nem vesz orosz import termékeket, hiszen ezek megvásárlásával közvetetten támogatja a putyini rezsimet. Ha azonban elzárkózunk mindentől, ami orosz, ugyanazt a nacionalizmust erősítjük, ami az orosz nagyhatalmi törekvések hátterében meghúzódik. A jó művészetnek - még ha nemzeti gyökerei is vannak, mint Erkel vagy Puskin esetében - pont az lenne az egyik lényege, hogy nemcsak egy adott nemzet vagy kor keretein belül értelmezhető, hanem túllép ezeken a korlátokon. Az orosz terjeszkedési törekvéseket vagy a brexitet (és mellesleg régen a náci népirtást) is pont az az ideológia támasztotta alá, hogy az emberek értékét egy adott nemzethez tartozásuk határozza meg. Aztán látjuk, hova vezetett mindez.