***SPOILER***
Vay Blanka könyvének első fele kicsit olyan, mint az ilyen nyálas amcsi sztorik: miután felismerte transzneműségét és elkezdett coming outolni, mindenki jól fogadta, mindenki támogató volt, és én meg már kezdtem kiakadni, hogy ez már megint egy "vállald magad nyugodtan, senki sem fog elutasítani" típusú könyv - amiket azért utálok, mert hamis reményeket kelthetnek, ugyanis semmi garancia nincs arra, hogy adott olvasót senki se fogja elutasítani. Különösen, ha történetesen nincs abban a szerencsés helyzetben, hogy felnőtt, önálló egzisztenciája van, Európa legnyitottabb városában él és olyan ritkán látogat haza, hogy magyarországi ismerősei és családtagjai nem engedhetik meg maguknak, hogy elutasítóak legyenek, különben félő, hogy sose látják többé. De aztán az utolsó pár fejezetben megváltozik a kép. Kiderül: egy csomó barát és rokon a coming outra kedvesen, bátorítóan reagált ugyan, de amikor Blanka elkezd full transzként élni és pláne nyilvános szerepet vállalni, meglehetősen sokan elfordulnak tőle. Ő meg áll és nem érti, hogy hiszen ezek az emberek pont hogy támogatták, hogy ide eljusson.
Mivel annak idején elég sok LMBTQ (bár többségében LMB) emberrel beszélgettem a család előtti coming outról, azt hiszem, vannak lehetséges válaszaim Blankának és bárki másnak, aki hasonló problémákkal szembesül. Az első magyarázat az, hogy amikor kimondod: "transz (/meleg/nem-bináris stb.) vagyok", a másik fél nem tudja fél perc alatt átgondolni, mivel is jár ez - jó eséllyel te se tudtad, amikor ráébredtél. A magyarországi ciszheterók közül nagyon sokan nincsenek képben azzal, hogy léteznek LMBTQ szubkultúrák, vagy hogy a transz orvosi átmenet nemcsak műtétekből áll, hanem pl. hormonkezelésből, amely hatással lehet az ember személyiségére is (Blanka ír erről is). De még amit tudnak - hogy pl. azonos nemű párok szoktak olykor együtt élni vagy transz nők gyakran sminkelik magukat - annak a hatásaiba se gondolnak mélyebben bele a coming out pillanatában. Az a bejelentés, hogy "transz vagyok", az átlag családtag számára mindössze annyit tesz, hogy testvére/gyereke/stb. kinyilvánította, hogy egy stigmatizált csoporthoz tartozik. Jellemző, hogy a legtöbb szülő félelmei pont olyasmik, hogy akkor most bántani fogják a gyerekét vagy esetleg őt magát fogják elítélni. Az attól való félelem azonban, hogy rossz szülőnek fogják tartani, a legtöbb esetben nem olyan erős, hogy emiatt ellökje magától valaki a saját gyerekét - főleg, mert akkor meg pláne rossz szülőnek tartják majd. Csak idővel, ahogy az LMB gyereknek azonos nemű párkapcsolata lesz vagy a transz gyerek elindul az átmenet útján, tudatosodik a szülőben, hogy ez nagyon nemcsak a stigmáról szól. Ha például leszbikus lánya a párja biológiai gyerekét neveli, át kell értékelnie saját helyzetét (nagyszülője ő ennek a gyereknek?), egy transz átmenet esetén pedig a gyerekével való egész viszonyt, hiszen a szülők többsége másként kommunikál egy lánygyerekkel, mint egy fiúval. Ez utóbbi szempont a barátoknál is megjelenik: a legjobb barinődnek elmondasz olyan dolgokat, amit egy férfinak sohase, és ebbe bizony bezavar, ha a legjobb barinő egy ponton közli, hogy ő valójában férfi. Emberi kapcsolatainkat durván nagy mértékben befolyásolja a másik fél neme, és azt a lépést, hogy teljesen új alapokra helyezd a kapcsolatodat valakivel, aki eközben ugyanaz az ember, nem mindenkinek sikerül megugrania.
A másik probléma a nyilvános szerepléssel van. Magyarországon erősen tartja magát az az elképzelés, hogy a szexuális irányultság és a nemi identitás magánügy; elfogadjuk, de nem kell róla beszélni. Beszélgettem olyan anyukákkal, akik abszolút melegbarátnak, sőt allynak tekintették magukat, nyíltan kiálltak a homofób megjegyzésekkel szemben a környezetükben - ugyanakkor vadul próbálták lebeszélni a fiukat, hogy "buzis" cuccokat hordjon vagy a lányukat, hogy a netes kommentjeiben vállalja a leszbikusságát. Úgy vélték, a nyilvános coming out csak egyfajta kamaszos lázadás, mint mondjuk a punkos külső. Nem voltak képben azzal, hogy az LMBTQ aktivizmusban a coming out egy fontos politikai eszköz a figyelemfelhívásra és a problémák tudatosítására - ahogy az aktivizmushoz semmilyen módon nem kapcsolódó meleg és leszbikus interjúalanyaim se voltak ezzel képben, és ugyanúgy a "nem kell ezt annyira hirdetni" álláspontot vallották. Mindez egy amerikai vagy svéd családnak nem lenne kérdés, de Magyarországon az LMBTQ aktivizmus (mármint a valódi, nem az, amivel a kormány fenyeget) alig látható, és így az eszközei sem ismertek.
Szóval a rossz hír, hogy csak mert első körben valaki jól fogadta a coming outot, még nem biztos, hogy végig támogató lesz. De szerencsére ellenpéldák is akadnak: ha egy szülőt csak az tartott vissza az elfogadástól, hogy őróla mit fognak gondolni, és később szembesül azzal, hogy mások ezt nem fogják tudni, amíg ő maga vagy a gyereke el nem mondja, gyakran átfordul és teljesen támogató lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése