Arlie Hochschild azt próbálja megérteni, miért lesz egy átlagos, fehér amerikai háziasszony homofób és rasszista. A politikai ideológiákon túl szerinte az is közrejátszik, hogy kisebbségben érzi magát. Elvégre az emberek többsége ma már nem azt a konzervatív vallásos életet éli, amit ő, és ez fenyegető a számára.
Ez nagyon jó kis elmélet lenne – ha elfelejtjük, hogy ezek az emberek a valóságban nincsenek kisebbségben. Magyarországon például továbbra is többen élnek heteró, mint meleg kapcsolatban, több az itt született, mint a bevándorló, és igen, több a gádzsó, mint a roma. Persze ezek a csoportok láthatóbbak lettek, de a politikai demagógokon kívül senki se gondolja, hogy számszerűen többséget alkotnának. Csakhogy aki egész életében többségként élt, annak számára már ez a mértékű láthatóság is fenyegeti mindazokat a privilégiumokat, amelyeket magától értetődően élvez. De ettől még fogalma se lesz arról, mit jelent kisebbségként élni folyamatosan bizonygatni saját létjogosultságát, küzdeni a negatív sztereotípiákkal és diszkriminációval. Mert ez a valódi kisebbségben levés, nem annak a felismerése, hogy más kultúrájú/nyelvű/bőrszínű/szexuális orientációjú emberek is léteznek, mint mi.
2015. augusztus 28., péntek
Banana Yoshimoto: Amrita
***SPOILER***
Sakumi szokatlan háztartásban él: anyján és öccsén kívül velük lakik egy egyetemista unokatesó és Junko, édesanyja jó barátnője, aki bántalmazó férjétől menekült hozzájuk, hátrahagyva kislányát. Évekig harmonikusan működik ez az összeállítás, míg egy napon Junko eltűnik, és vele együtt Sakumi édesanyjának összespórolt pénze. A mélységesen csalódott családtagok pár hónap múlva levelet kapnak, amelyben Junko megmagyarázza tettét. Azt írja: olyan boldog volt ebben a választott családban, hogy úgy gondolta, vér szerinti családtagjaival még boldogabb lehetne. Ezért hazaköltözött édesanyjához és kislányához (az nem derül ki, miért kellett ehhez többszázezer yen). Persze annyira nem jött össze a dolog, mint várta, hiszen lányát évek óta nem látta és nehezen találják meg újra a hangot, de velük marad, és persze „egyszer majd” visszaadja a pénzt.
Junko gondolatmenete azt az általános elgondolást követi, miszerint a család az a hely, ahol igazán önmagunk lehetünk, ahol önmagunkért szeretnek feltétel nélkül, ahol nem kell szerepet játszanunk, amelyre mindig számíthatunk. Pedig ha megnézzük a körülöttünk levő valódi családokat, rögtön megcáfolódnak ezek az állítások. Hány olyan család van, ahol valaki titkol valamit a többiek előtt – azt, hogy kirúgták az állásából/egyetemről, azt, hogy drogozik, azt, hogy nem heteroszexuális vagy éppen házasságon kívüli párkapcsolata van. Gyakran a többiek megkímélése érdekében titkolózunk, például aggódásra hajlamos szülőknek sokan nem tartják praktikusnak megmondani, ha épp egy veszélyes extrém sportot terveznek kipróbálni. Vagy a válófélben levő házaspár szüleik előtt úgy tesz, mintha minden rendben volna – sokkal inkább szerepet kell játszaniuk, mint a baráti körükben, akik esetleg kevésbé szörnyednek el egy házasság válságán. A feltétel nélküli szeretet is megkérdőjeleződik mondjuk olyan esetekben, amikor valakitől szexuális orientációja, életvitele vagy éppen politikai meggyőződése miatt elhidegül a család. Persze mindezek baráti körben is megtörténhetnek (lásd még a témában A fideszes zsidó stb. című dokumentumfilmet), de ott számítunk ezekre: a barátságot törékenyebbnek feltételezzük, mint a vérségi kapcsolatokat. Pedig nagyon gyakran pont fordítva van. A családon belüli szerepleosztások, hierarchiák és elvárások megnehezítik a nyílt kommunikációt, és pont ezért a rokoni kapcsolatok – bár formailag megmaradnak – tartalmi szinten sokkal törékenyebbek, mint választott emberi kapcsolataink.
Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy Junko jól tette, hogy évekig nem vette fel a kapcsolatot se édesanyjával, se kislányával. De mindezt megtehette volna úgy is, hogy nem szakad el választott családjától. A két opció nem feltétlenül zárja ki egymást: sokakat ismerek, akik választott családjuk mellett rokonaikkal is jóban vannak. Persze csak azokkal, akik ezt „megérdemlik”, vagyis családhoz méltóan viselkednek. Egyébként nagyjából mindannyian ezt tesszük, hiszen Junko se ment vissza bántalmazó férjéhez. Kevesen tartanak érdemi kapcsolatot minden vér szerinti rokonukkal, és az, hogy kikkel nem, nem feltétlenül a rokoni fokozat alapján dől el. Ilyen értelemben minden család, a vérségen alapuló is, választott család, és nincs értelme hierarchiát felállítani családformák között azon az alapon, hogy milyen elv hozta őket létre.
Sakumi szokatlan háztartásban él: anyján és öccsén kívül velük lakik egy egyetemista unokatesó és Junko, édesanyja jó barátnője, aki bántalmazó férjétől menekült hozzájuk, hátrahagyva kislányát. Évekig harmonikusan működik ez az összeállítás, míg egy napon Junko eltűnik, és vele együtt Sakumi édesanyjának összespórolt pénze. A mélységesen csalódott családtagok pár hónap múlva levelet kapnak, amelyben Junko megmagyarázza tettét. Azt írja: olyan boldog volt ebben a választott családban, hogy úgy gondolta, vér szerinti családtagjaival még boldogabb lehetne. Ezért hazaköltözött édesanyjához és kislányához (az nem derül ki, miért kellett ehhez többszázezer yen). Persze annyira nem jött össze a dolog, mint várta, hiszen lányát évek óta nem látta és nehezen találják meg újra a hangot, de velük marad, és persze „egyszer majd” visszaadja a pénzt.
Junko gondolatmenete azt az általános elgondolást követi, miszerint a család az a hely, ahol igazán önmagunk lehetünk, ahol önmagunkért szeretnek feltétel nélkül, ahol nem kell szerepet játszanunk, amelyre mindig számíthatunk. Pedig ha megnézzük a körülöttünk levő valódi családokat, rögtön megcáfolódnak ezek az állítások. Hány olyan család van, ahol valaki titkol valamit a többiek előtt – azt, hogy kirúgták az állásából/egyetemről, azt, hogy drogozik, azt, hogy nem heteroszexuális vagy éppen házasságon kívüli párkapcsolata van. Gyakran a többiek megkímélése érdekében titkolózunk, például aggódásra hajlamos szülőknek sokan nem tartják praktikusnak megmondani, ha épp egy veszélyes extrém sportot terveznek kipróbálni. Vagy a válófélben levő házaspár szüleik előtt úgy tesz, mintha minden rendben volna – sokkal inkább szerepet kell játszaniuk, mint a baráti körükben, akik esetleg kevésbé szörnyednek el egy házasság válságán. A feltétel nélküli szeretet is megkérdőjeleződik mondjuk olyan esetekben, amikor valakitől szexuális orientációja, életvitele vagy éppen politikai meggyőződése miatt elhidegül a család. Persze mindezek baráti körben is megtörténhetnek (lásd még a témában A fideszes zsidó stb. című dokumentumfilmet), de ott számítunk ezekre: a barátságot törékenyebbnek feltételezzük, mint a vérségi kapcsolatokat. Pedig nagyon gyakran pont fordítva van. A családon belüli szerepleosztások, hierarchiák és elvárások megnehezítik a nyílt kommunikációt, és pont ezért a rokoni kapcsolatok – bár formailag megmaradnak – tartalmi szinten sokkal törékenyebbek, mint választott emberi kapcsolataink.
Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy Junko jól tette, hogy évekig nem vette fel a kapcsolatot se édesanyjával, se kislányával. De mindezt megtehette volna úgy is, hogy nem szakad el választott családjától. A két opció nem feltétlenül zárja ki egymást: sokakat ismerek, akik választott családjuk mellett rokonaikkal is jóban vannak. Persze csak azokkal, akik ezt „megérdemlik”, vagyis családhoz méltóan viselkednek. Egyébként nagyjából mindannyian ezt tesszük, hiszen Junko se ment vissza bántalmazó férjéhez. Kevesen tartanak érdemi kapcsolatot minden vér szerinti rokonukkal, és az, hogy kikkel nem, nem feltétlenül a rokoni fokozat alapján dől el. Ilyen értelemben minden család, a vérségen alapuló is, választott család, és nincs értelme hierarchiát felállítani családformák között azon az alapon, hogy milyen elv hozta őket létre.
2015. augusztus 17., hétfő
Felsőbb parancs
Szerbiában, a határ közelében menekültek vacognak a hóban. Nejlonponyva alatt alszanak, nincs elég meleg ruhájuk, a tűz mellett kuporogva melengetik kesztyűtlen kezüket. Kinek ne esne meg rajtuk a szíve?
Úgy tűnik, vannak, akiknek nem. Mint a filmből kiderül, Röszkén önkéntes polgárőrség működik, akik a határőröket segítik a menekültek elfogásában, és fűtött, kivilágított teremben, pezsgő mellett ünneplik saját hatékonyságukat. Egyikük beismeri: sajnálja a menekülteket, de hát "mégse lehet mindenkit beengedni".
Ez elég fura érvelés; egyrészt a Magyarországra érkező menekültek nagy része nem akar itt maradni (meg tudom érteni őket), másrészt nem derül ki, hogy bármi alapján válogatnának a filmbéli határőrök, kinek adnak menedékjogot (kábé mindet visszatoloncolják Szerbiába), harmadrészt folyton halljuk a panaszáradatot, hogy fogy az ország lakossága, tehát ennyi erővel beférne még néhány menekült. Ami miatt nem férnek be, az a nemzet fogalma. Sokan hajlamosak úgy gondolkodni, hogy aki nem született magyarnak, az nem érdemli meg mindazt a védelmet és támogatást, ami a magyaroknak jár. Pedig ha kicsit megvizsgálnák a családfájukat, szerintem az ország jelenlegi lakosságából mindenki találna egypár külföldi eredetű nevet. Elvégre nem szigeten élünk, ez a terület Európa átjáróháza volt évszázadok óta, hogy a tudatos betelepítésekről ne is beszéljünk.
Azon persze lehet vitatkozni, hogy a csoporthoz tartozás igénye mennyire alapvető az emberek számára. Ennek ugyan nem muszáj a nemzetnek lennie (Benedict Anderson jól kimutatta, hogy a XVIII. századig maga a fogalom se létezett), de ma annyira uralkodik a közbeszédben ez a fogalom, hogy sokan nehezen képzelnék el az életüket nélküle. Csakhogy a nemzethez tartozásnak nem kell feltétlenül együtt járnia mások kirekesztésével. Volt régen egy svéd barátom, akinek nemzeti büszkesége éppen abból táplálkozott, hogy az ő országa milyen sok menekültet fogadott be és mennyire mindent megtesz azért, hogy emberhez méltó körülményeket teremtsen nekik.
A film egy másik alternatívát kínál fel: a szabadkai lelkész, aki gyerekkorában maga is megtapasztalta a kisebbségi létet, segíti a menekülőket élelmiszerrel, ruhával, erkölcsi támogatással. Nem térítés a célja, bár mesél nekik Jézus Krisztusról, de tiszteletben tartja eltérő hitüket. Azt mondja, Isten bízta meg azzal a feladattal, hogy a rászorulókat segítse. Itt válik értelmessé a film címe: nem az állam által adott felsőbb parancsról van szó (hiszen a polgárőrök önkéntesek, senki se rúghatná ki őket mulasztás miatt), hanem az Istentől jövő felsőbb parancsról, amely szerint minden ember testvére egymásnak, ezért mindenkit, bőrszíntől, nemzetiségtől és vallástól függetlenül, segítenünk kell.
Ilyenkor érdemes belegondolni, hogy Magyarország jellemzően keresztény országnak tartja magát.
Úgy tűnik, vannak, akiknek nem. Mint a filmből kiderül, Röszkén önkéntes polgárőrség működik, akik a határőröket segítik a menekültek elfogásában, és fűtött, kivilágított teremben, pezsgő mellett ünneplik saját hatékonyságukat. Egyikük beismeri: sajnálja a menekülteket, de hát "mégse lehet mindenkit beengedni".
Ez elég fura érvelés; egyrészt a Magyarországra érkező menekültek nagy része nem akar itt maradni (meg tudom érteni őket), másrészt nem derül ki, hogy bármi alapján válogatnának a filmbéli határőrök, kinek adnak menedékjogot (kábé mindet visszatoloncolják Szerbiába), harmadrészt folyton halljuk a panaszáradatot, hogy fogy az ország lakossága, tehát ennyi erővel beférne még néhány menekült. Ami miatt nem férnek be, az a nemzet fogalma. Sokan hajlamosak úgy gondolkodni, hogy aki nem született magyarnak, az nem érdemli meg mindazt a védelmet és támogatást, ami a magyaroknak jár. Pedig ha kicsit megvizsgálnák a családfájukat, szerintem az ország jelenlegi lakosságából mindenki találna egypár külföldi eredetű nevet. Elvégre nem szigeten élünk, ez a terület Európa átjáróháza volt évszázadok óta, hogy a tudatos betelepítésekről ne is beszéljünk.
Azon persze lehet vitatkozni, hogy a csoporthoz tartozás igénye mennyire alapvető az emberek számára. Ennek ugyan nem muszáj a nemzetnek lennie (Benedict Anderson jól kimutatta, hogy a XVIII. századig maga a fogalom se létezett), de ma annyira uralkodik a közbeszédben ez a fogalom, hogy sokan nehezen képzelnék el az életüket nélküle. Csakhogy a nemzethez tartozásnak nem kell feltétlenül együtt járnia mások kirekesztésével. Volt régen egy svéd barátom, akinek nemzeti büszkesége éppen abból táplálkozott, hogy az ő országa milyen sok menekültet fogadott be és mennyire mindent megtesz azért, hogy emberhez méltó körülményeket teremtsen nekik.
A film egy másik alternatívát kínál fel: a szabadkai lelkész, aki gyerekkorában maga is megtapasztalta a kisebbségi létet, segíti a menekülőket élelmiszerrel, ruhával, erkölcsi támogatással. Nem térítés a célja, bár mesél nekik Jézus Krisztusról, de tiszteletben tartja eltérő hitüket. Azt mondja, Isten bízta meg azzal a feladattal, hogy a rászorulókat segítse. Itt válik értelmessé a film címe: nem az állam által adott felsőbb parancsról van szó (hiszen a polgárőrök önkéntesek, senki se rúghatná ki őket mulasztás miatt), hanem az Istentől jövő felsőbb parancsról, amely szerint minden ember testvére egymásnak, ezért mindenkit, bőrszíntől, nemzetiségtől és vallástól függetlenül, segítenünk kell.
Ilyenkor érdemes belegondolni, hogy Magyarország jellemzően keresztény országnak tartja magát.
2015. augusztus 8., szombat
Attenborough - 60 éve a vadonban
Számos okból felnézek David Attenboroughra. Egyrészt nyilván azért, mert rohadt jó filmeket csinál. Azért is, mert elkötelezett a természetvédelem mellett - nemcsak filmjeivel, hanem azzal az alapítvánnyal is, amely Dian Fossey munkáját folytatja a gorillák védelmében. Talán kevesen tudják, de neki köszönhetjük a Monty Python társulatot is - ő volt annó az egyetlen a BBC vezetői közül, aki hajlandó volt őket műsorra tűzni. De ami személy szerint legjobban megérint, az a szerénysége. Miközben a britek nemzeti kincsnek tekintik (amit ő utál is rendesen), ő soha nem fedi fel, milyen hatalmas tudás és munka rejlik a sorozatai mögött. Hajlamosak vagyunk elhinni, hogy tényleg egyszerűen belebotlott egy kihalófélben levő óriásteknős-faj utolsó példányába, és bele se gondolunk, mennyi kutatómunkát igényelt egyáltalán tudomást szerezni a létezéséről, lemeccsezni, hogy elutazhasson adott szigetre teljes stábbal, és összevadászni mindazt az információt, amit magától értetődőként lazán elmesél a filmben. És itt ugyebár egy nagy, lassan mozgó és viszonylag behatárolt területen fellelhető állatról van szó - képzeljük el ugyanezt mondjuk egy pici piros békával a közép-amerikai szárazföld őserdeiben.
És ha mindez nem lenne elég, ebben a sorozatban Attenborough - akárcsak kis kedvencemben, A "Hogyan készült az Élő Bolygó?"-ban - a kulisszatitkokat is megmutatja, a felszerelés működésétől a filmes trükkökig, megspékelve persze saját bakijaival és beégéseivel. Emlékszem, annak idején nagy csalódással vettem tudomásul, hogy a Mariana-árok alját mutató felvételek valójában rekonstrukció alapján készültek (pedig logikusan rájöhettem volna). Most már pont hogy csodálom, hogy ezt megosztja a nézőkkel, szemben egy csomó dokufilmessel, akik folyamatosan úgy tesznek, mintha ("Egyedül vagyok itt a dzsungel közepén" - na ja, és amikor mész, hogy megy mögötted a kamera, saját lábán??). Attenborough simán vállalja, amit nem tud, mind tárgyi tudás, mind fizikai képességek területén.
A különböző tudományok művelői - most nagyképűen magamat is ide sorolom - hajlamosak magukat különlegesnek beállítani. Úgy teszünk, mintha pl. egy antropológiai interjú speciális tudást igényelne, amit hosszú tanulással lehet csak elsajátítani, és átlagembernek eszébe ne jusson megpróbálni. Pedig alapvetően csak annyi előnyünk van a többiekhez képest, hogy kellően elmélyedtünk egy témában mind elmélet, mind gyakorlat szintjén. Persze bizonyos tulajdonságok szükségesek hozzá (pl. antropológusnál a kommunikációs készség, természetfilmesnél meg pl. az, hogy ne rettegjen a hüllőktől/bogaraktól stb.), de igazából az elköteleződés számít. Ezért nincs jogunk lenézni másokat az esetleges kevesebb tudásuk vagy alacsonyabb végzettségük miatt, mert ettől simán meg tudják csinálni ugyanazt, mint mi, ha kellő energiát belefektetnek.
Én ezt a fajta alázatot tanultam Attenboroughtól. Köszönöm, Sir David. (És a következő filmjében légyszi filmezzen nekem kispandát és erszényes nyestet, kösz.)
És ha mindez nem lenne elég, ebben a sorozatban Attenborough - akárcsak kis kedvencemben, A "Hogyan készült az Élő Bolygó?"-ban - a kulisszatitkokat is megmutatja, a felszerelés működésétől a filmes trükkökig, megspékelve persze saját bakijaival és beégéseivel. Emlékszem, annak idején nagy csalódással vettem tudomásul, hogy a Mariana-árok alját mutató felvételek valójában rekonstrukció alapján készültek (pedig logikusan rájöhettem volna). Most már pont hogy csodálom, hogy ezt megosztja a nézőkkel, szemben egy csomó dokufilmessel, akik folyamatosan úgy tesznek, mintha ("Egyedül vagyok itt a dzsungel közepén" - na ja, és amikor mész, hogy megy mögötted a kamera, saját lábán??). Attenborough simán vállalja, amit nem tud, mind tárgyi tudás, mind fizikai képességek területén.
A különböző tudományok művelői - most nagyképűen magamat is ide sorolom - hajlamosak magukat különlegesnek beállítani. Úgy teszünk, mintha pl. egy antropológiai interjú speciális tudást igényelne, amit hosszú tanulással lehet csak elsajátítani, és átlagembernek eszébe ne jusson megpróbálni. Pedig alapvetően csak annyi előnyünk van a többiekhez képest, hogy kellően elmélyedtünk egy témában mind elmélet, mind gyakorlat szintjén. Persze bizonyos tulajdonságok szükségesek hozzá (pl. antropológusnál a kommunikációs készség, természetfilmesnél meg pl. az, hogy ne rettegjen a hüllőktől/bogaraktól stb.), de igazából az elköteleződés számít. Ezért nincs jogunk lenézni másokat az esetleges kevesebb tudásuk vagy alacsonyabb végzettségük miatt, mert ettől simán meg tudják csinálni ugyanazt, mint mi, ha kellő energiát belefektetnek.
Én ezt a fajta alázatot tanultam Attenboroughtól. Köszönöm, Sir David. (És a következő filmjében légyszi filmezzen nekem kispandát és erszényes nyestet, kösz.)
2015. július 30., csütörtök
Taxi Teherán
***SPOILER***
Hana, a rendező unokahúga nem mentes ugyan a ravaszságtól (például ha valakiből ki akar csikarni egy jegeskávét), de alapvetően ártatlan lélek. Ő az, akinek a számára mindig az erkölcsös cselekedet a mérvadó, aki a legnevetségesebb szabályokat is megpróbálja – ha némi trükk által is – betartani, aki meg van győződve róla, hogy az igazság nem árthat senkinek, annak bemutatását nem kritizálhatja senki. Sajnos azonban olyan világban él, amely naponta többször is megcáfolja az ő becsületességét. A nyomorgók nem engedhetik meg maguknak, hogy visszaadják a talált pénzt, és aki becsületesen mégis megteszi, az megkapja méltó büntetését. A cenzúra csak azt éri el, hogy ügyes svindlerek meggazdagodnak a tőlük illegálisan vásárló művészfilm-rajongóktól. Az irreális törvények miatt, amelyek nevetséges bűncselekményekért is brutális ítéleteket szabnak ki, tisztességes ember inkább nem jelenti föl a bűnözőt. A film üzenete: a mai Iránban a tisztesség és a törvénytisztelet ellentmond egymásnak.
Persze nem kell Iránig mennünk, hogy erre példát találjunk. Hogy mást ne mondjak, ma Magyarországon egy (bizonyos kor fölött levő) egyedülálló nő kaphat mesterséges megtermékenyítést, de egy élettársi kapcsolatban élő leszbikus pár nem. Ennek még a logikája is hibádzik, hiszen közben meg mindenhol a kétszülős családmodellt állítják be ideálisnak. Az egyedülálló nők mesterséges megtermékenyítését azzal indokolják, hogy az anyai ösztönüket ki kell elégíteni akkor is, ha nem találták meg a megfelelő férfit – de miért is nem tételezünk fel ugyanilyen anyai ösztönt a leszbikusokról? Szóval a törvény logikátlan, diszkriminatív és saját értékeivel megy szembe. Ezek után kárhoztatható vajon az a leszbikus, aki egyedülállónak hazudja magát a spermabankban? LMBTQ körökben ezt nem igazán gondolja senki, ha a műhelybeszélgetéseken és fórumokon elhangzó véleményekre alapozunk. De ugyanígy szembemennek az uralkodó ideológiákkal azok, akik segítik az állam által ellenségnek kikiáltott menekülteket. Igazából pont az ilyen erkölcsi alapon történő törvényszegések tartják fenn bennem a reményt. Mert ha elég sokan megkérdőjelezik a fölösleges vagy éppen káros törvényeket, előbb-utóbb valakik valamilyen módon tesznek róla, hogy ezek megszűnjenek.
Hana, a rendező unokahúga nem mentes ugyan a ravaszságtól (például ha valakiből ki akar csikarni egy jegeskávét), de alapvetően ártatlan lélek. Ő az, akinek a számára mindig az erkölcsös cselekedet a mérvadó, aki a legnevetségesebb szabályokat is megpróbálja – ha némi trükk által is – betartani, aki meg van győződve róla, hogy az igazság nem árthat senkinek, annak bemutatását nem kritizálhatja senki. Sajnos azonban olyan világban él, amely naponta többször is megcáfolja az ő becsületességét. A nyomorgók nem engedhetik meg maguknak, hogy visszaadják a talált pénzt, és aki becsületesen mégis megteszi, az megkapja méltó büntetését. A cenzúra csak azt éri el, hogy ügyes svindlerek meggazdagodnak a tőlük illegálisan vásárló művészfilm-rajongóktól. Az irreális törvények miatt, amelyek nevetséges bűncselekményekért is brutális ítéleteket szabnak ki, tisztességes ember inkább nem jelenti föl a bűnözőt. A film üzenete: a mai Iránban a tisztesség és a törvénytisztelet ellentmond egymásnak.
Persze nem kell Iránig mennünk, hogy erre példát találjunk. Hogy mást ne mondjak, ma Magyarországon egy (bizonyos kor fölött levő) egyedülálló nő kaphat mesterséges megtermékenyítést, de egy élettársi kapcsolatban élő leszbikus pár nem. Ennek még a logikája is hibádzik, hiszen közben meg mindenhol a kétszülős családmodellt állítják be ideálisnak. Az egyedülálló nők mesterséges megtermékenyítését azzal indokolják, hogy az anyai ösztönüket ki kell elégíteni akkor is, ha nem találták meg a megfelelő férfit – de miért is nem tételezünk fel ugyanilyen anyai ösztönt a leszbikusokról? Szóval a törvény logikátlan, diszkriminatív és saját értékeivel megy szembe. Ezek után kárhoztatható vajon az a leszbikus, aki egyedülállónak hazudja magát a spermabankban? LMBTQ körökben ezt nem igazán gondolja senki, ha a műhelybeszélgetéseken és fórumokon elhangzó véleményekre alapozunk. De ugyanígy szembemennek az uralkodó ideológiákkal azok, akik segítik az állam által ellenségnek kikiáltott menekülteket. Igazából pont az ilyen erkölcsi alapon történő törvényszegések tartják fenn bennem a reményt. Mert ha elég sokan megkérdőjelezik a fölösleges vagy éppen káros törvényeket, előbb-utóbb valakik valamilyen módon tesznek róla, hogy ezek megszűnjenek.
2015. július 23., csütörtök
A dicső 39
***SPOILER***
Azok az angol politikusok, akik 1939-ben egyezkedni próbáltak Hitlerrel és akár még anyagilag is támogatni, nem feltétlenül voltak maguk is nácik. Egyszerűen csak nem akartak egy újabb háborút: féltették saját kényelmüket, a megszokott békebeli életformát. És ahogyan londoni házaikból a macskákat inkább elvitték az állatorvoshoz elaltatni, mint hogy alternatív megoldást keressenek a számukra, családtagjaikat is hajlandóak voltak feláldozni, ha azok veszélyeztették az általuk továbbra is remélt békés megoldást. A filmbéli családban egyedül az örökbe fogadott lány, Anne nem ilyen: az ő empátiája túlnyúlik saját környezetén és kiterjed nemcsak a halálra szánt macskákra, hanem mindazokra az emberekre, akiknek az életét Hitler uralma veszélyezteti - vagy akik azért kerülnek veszélybe, mert Nagy-Britannián belül határozottabb fellépést követelnek Hitlerrel szemben.
A mai világ Anne-jei azok, akik eljárnak a tüntetésekre kánikulában és esőben is, akik ennivalót visznek a menekülteknek a pályaudvarokra, akik civil szervezetekben segítik azokat, akik náluk kevésbé szerencsés helyzetbe születtek. A többiek a többség, akik inkább nem hallatják a hangjukat, nehogy békés, nyugodt életük veszélybe kerüljön. És ahogyan a filmbéli apa képes elzárni szeretett lányát a külvilágtól, a magyar állam is mindent megtesz, hogy a másokon segíteni vágyók ezt ne tehessék (például bűnbakképzéssel vagy forrásaik befagyasztásával). De van egy jó hírem: az Anne-ek, még ha látszólag csak pár macskát sikerül is megmenteniük, túlélnek és győzedelmeskedni fognak. Mert előbb-utóbb eljön az a pont, amikor a többség is belátja, hogy nem lehet tovább ölbe tett kézzel ülni.
Azok az angol politikusok, akik 1939-ben egyezkedni próbáltak Hitlerrel és akár még anyagilag is támogatni, nem feltétlenül voltak maguk is nácik. Egyszerűen csak nem akartak egy újabb háborút: féltették saját kényelmüket, a megszokott békebeli életformát. És ahogyan londoni házaikból a macskákat inkább elvitték az állatorvoshoz elaltatni, mint hogy alternatív megoldást keressenek a számukra, családtagjaikat is hajlandóak voltak feláldozni, ha azok veszélyeztették az általuk továbbra is remélt békés megoldást. A filmbéli családban egyedül az örökbe fogadott lány, Anne nem ilyen: az ő empátiája túlnyúlik saját környezetén és kiterjed nemcsak a halálra szánt macskákra, hanem mindazokra az emberekre, akiknek az életét Hitler uralma veszélyezteti - vagy akik azért kerülnek veszélybe, mert Nagy-Britannián belül határozottabb fellépést követelnek Hitlerrel szemben.
A mai világ Anne-jei azok, akik eljárnak a tüntetésekre kánikulában és esőben is, akik ennivalót visznek a menekülteknek a pályaudvarokra, akik civil szervezetekben segítik azokat, akik náluk kevésbé szerencsés helyzetbe születtek. A többiek a többség, akik inkább nem hallatják a hangjukat, nehogy békés, nyugodt életük veszélybe kerüljön. És ahogyan a filmbéli apa képes elzárni szeretett lányát a külvilágtól, a magyar állam is mindent megtesz, hogy a másokon segíteni vágyók ezt ne tehessék (például bűnbakképzéssel vagy forrásaik befagyasztásával). De van egy jó hírem: az Anne-ek, még ha látszólag csak pár macskát sikerül is megmenteniük, túlélnek és győzedelmeskedni fognak. Mert előbb-utóbb eljön az a pont, amikor a többség is belátja, hogy nem lehet tovább ölbe tett kézzel ülni.
2015. július 20., hétfő
Terry Pratchett: Az ötödik elefánt
Korongvilág két szomszédos országában a törpék nagyon különbözően élnek. Ankh-Morpork multikulturális város, ahol viszonylag békésen élnek együtt törpék, vérfarkasok, zombik, trollok és emberek, hogy egyéb lényekről (pl. beszélő kutya) ne is szóljunk. Ha egy törpenő hagyományos ruházata helyett szoknyát és sminket visel, kissé meglepődnek ugyan rajta, de elfogadják (sőt azt is, ha egy hímnemű városőr teszi ugyanezt). Überwald törpéi viszont olyan hagyományőrzők, hogy egy részük soha nem jön fel a földfelszínre, és lehetőleg nem állnak szóba más fajok képviselőivel (különösen trollokkal). Amikor tehát az ankh-morporki törpehölgy Valagi Szendi az überwaldi küldöttség tagja lesz, sejthető, hogy előbb-utóbb konfliktus várható. És valóban: az egyik überwaldi törpe heves kirohanást intéz az ankh-morporki laza erkölcsök ellen, amelyek bemocskolják az ősi szokásokat és a törpenép hanyatlását vetítik elő. Litániáját kétségbeesett kérdéssel zárja: „Nekik miért szabad? Ha nekem nem?”
A másként élők elleni ellenszenv persze többmindenben gyökerezhet. Van, hogy a különbség gyakorlati szinten nehezíti meg az együttélést, például ha valaki egy mecset szomszédságában lakik és nem kíván az imára hívó énekre ébredni. Van, hogy gazdasági vagy egyéb önérdek fűződik hozzá: nem kell csodálkozni, ha egy kóser hentes leszólja a hagyományokat feladó zsidókat, hiszen ezáltal az ő vevőköre csökken. Válhatnak a másként élők bűnbakokká, akiket a politikusok hibáztathatnak mindazokért a problémákért, amelyeket nem tudnak megoldani, vagy akár ők maguk okoztak. Egyéni szinten azonban a gyűlölet egyik gyakori mozgatórugója az irigység: az a tudat, hogy a másik megszabadulhat olyan korlátozásoktól, amiket mi nem bírunk lerázni magunkról. Ezért hőbörögnek a heteró férfiszerepbe beszorított pasik a melegek vagy a terheik alatt összeroppanó háziasszonyok a szinglik és a feministák ellen. Jellemző, hogy amíg a pride, a zsidó fesztivál vagy éppen a roma napok résztvevői felszabadultan ünnepelnek, a neonácik és egyéb ellentüntetők sorában csupa vicsorgó, gyűlölködő arcot látunk. Ők egyáltalán nem érzik jól magukat, ezért azt próbálják elérni, hogy másoknak is szar legyen, még akkor is, ha ezáltal pont magukkal csesznek ki: a pride felvonulóinak csak szagolni kellett az Andrássy úton szétterített trágyát, de az ellentüntetőknek oda is kellett tenniük…
Persze Valagi Szendi sem látott nőiségüket felvállaló más törpéket, ő is egy olyan közegben vállalta először magát, amely nem volt ilyesmihez hozzászokva. Ennyi erővel a gyűlölködők is változtathatnának az életükön gyűlölködés helyett. Az, hogy nem teszik, nemcsak a személyes gyávaságból fakad (bár sokszor az is benne van). Überwaldban, noha sok nép/faj képviselői élnek egymás mellett, gyakorlatilag nincs kommunikáció köztük, és továbbra is folytatódik a régi gyűlölködés. Egy ilyen közegben felnövő ifjú törpe nem lát más mintát, mint a saját közösségéét. A nyitottság hiánya tehát ahhoz vezet, hogy hagyományos, de már teljesen inadaptív minták rögzülnek meg a közösségben, mert a változtatás lehetősége fel sem merül.
Költői kérdés lenne, hogy Magyarország melyikre hasonlít inkább, Ankh-Morporkra vagy Überwaldra. Überwaldban is elkezdődik azonban valami változás azáltal, hogy megérkeznek a külföldi követek, szokatlan külsejükkel és attitűdjeikkel. A mai magyar kormány ugyan hevesen próbálja határainkon kívül tartani az idegeneket, és ez konkrét személyek esetében sajnos sokszor sikerül is, de szerencsére a mi tömegkommunikációnk némileg fejlettebb a korongvilági kezdetleges távírónál. A hagyományokhoz való merev ragaszkodás jó lehetőség, hogy valakinek ne kelljen végiggondolnia saját választásait, de azt nem tudja kizárni, hogy más lehetőségekről is lásson példát. És hátha néhányan ezek közül eljutnak a felismerésig: azért gyűlölnek másokat, mert azok szabadabbak, mint ők.
A másként élők elleni ellenszenv persze többmindenben gyökerezhet. Van, hogy a különbség gyakorlati szinten nehezíti meg az együttélést, például ha valaki egy mecset szomszédságában lakik és nem kíván az imára hívó énekre ébredni. Van, hogy gazdasági vagy egyéb önérdek fűződik hozzá: nem kell csodálkozni, ha egy kóser hentes leszólja a hagyományokat feladó zsidókat, hiszen ezáltal az ő vevőköre csökken. Válhatnak a másként élők bűnbakokká, akiket a politikusok hibáztathatnak mindazokért a problémákért, amelyeket nem tudnak megoldani, vagy akár ők maguk okoztak. Egyéni szinten azonban a gyűlölet egyik gyakori mozgatórugója az irigység: az a tudat, hogy a másik megszabadulhat olyan korlátozásoktól, amiket mi nem bírunk lerázni magunkról. Ezért hőbörögnek a heteró férfiszerepbe beszorított pasik a melegek vagy a terheik alatt összeroppanó háziasszonyok a szinglik és a feministák ellen. Jellemző, hogy amíg a pride, a zsidó fesztivál vagy éppen a roma napok résztvevői felszabadultan ünnepelnek, a neonácik és egyéb ellentüntetők sorában csupa vicsorgó, gyűlölködő arcot látunk. Ők egyáltalán nem érzik jól magukat, ezért azt próbálják elérni, hogy másoknak is szar legyen, még akkor is, ha ezáltal pont magukkal csesznek ki: a pride felvonulóinak csak szagolni kellett az Andrássy úton szétterített trágyát, de az ellentüntetőknek oda is kellett tenniük…
Persze Valagi Szendi sem látott nőiségüket felvállaló más törpéket, ő is egy olyan közegben vállalta először magát, amely nem volt ilyesmihez hozzászokva. Ennyi erővel a gyűlölködők is változtathatnának az életükön gyűlölködés helyett. Az, hogy nem teszik, nemcsak a személyes gyávaságból fakad (bár sokszor az is benne van). Überwaldban, noha sok nép/faj képviselői élnek egymás mellett, gyakorlatilag nincs kommunikáció köztük, és továbbra is folytatódik a régi gyűlölködés. Egy ilyen közegben felnövő ifjú törpe nem lát más mintát, mint a saját közösségéét. A nyitottság hiánya tehát ahhoz vezet, hogy hagyományos, de már teljesen inadaptív minták rögzülnek meg a közösségben, mert a változtatás lehetősége fel sem merül.
Költői kérdés lenne, hogy Magyarország melyikre hasonlít inkább, Ankh-Morporkra vagy Überwaldra. Überwaldban is elkezdődik azonban valami változás azáltal, hogy megérkeznek a külföldi követek, szokatlan külsejükkel és attitűdjeikkel. A mai magyar kormány ugyan hevesen próbálja határainkon kívül tartani az idegeneket, és ez konkrét személyek esetében sajnos sokszor sikerül is, de szerencsére a mi tömegkommunikációnk némileg fejlettebb a korongvilági kezdetleges távírónál. A hagyományokhoz való merev ragaszkodás jó lehetőség, hogy valakinek ne kelljen végiggondolnia saját választásait, de azt nem tudja kizárni, hogy más lehetőségekről is lásson példát. És hátha néhányan ezek közül eljutnak a felismerésig: azért gyűlölnek másokat, mert azok szabadabbak, mint ők.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)