The Pinups: Nem az első eset (vagy valami ilyesmi)

***SPOILER***
A dal hősnője megszivta a párjával: amikor oldalra néz, a legkülönbözőbb nőkkel látja csókolózni. Eleinte még bombanőkkel, aztán már kövér, kopasz is előkerül. De az utolsó csepp a pohárban az, amikor a másik megcsókol egy férfit. Egy FÉRFIT! Na ez már több a soknál, az énekesnő eldönti, hogy ez volt az utolsó eset.

Amikor a biszexuálisok elleni kifogásként azt hozzák fel, hogy mert megcsalhat egy másmilyen neművel (értsd: másmilyen, mint én), mindig csodálkoztam. Mert ha nem engedem, hogy a párom másokkal is kavarjon, akkor nem mindegy, hogy ezt a szabályt kivel szegi meg? Ha meg nyitott kapcsolatban élünk, akkor eleve nincs is megcsalás.

Persze nem tudjuk a dalban szereplő partner nemét. Ha feltételezzük, hogy férfi, akkor a dalbeli nő lehet szimplán homofób, bár ez nem vallana az együttesre, mert a szöveg nem sugall távolságtartást a dal narrátorától. A többi dalszöveg explicit leszbikus volta miatt számomra mégis valószinűbb, hogy két nő kapcsolatáról van itt szó. Egy ilyen helyzetben miért nagyobb gáz férfival csókolózni, mint nővel? Mert elárulja a leszbikus ügyet? (De hát nem heteróaktivizmusról van szó, csak smárolásról.) Mert utáljuk a heterókat? (Őszintén szólva még nem találkoztam olyan meleggel, aki valóban ezt tenné.) A férfi komolyabb vetélytárs, mint a nő? (ebben nem sok logikát látok, lévén akkor az énekesnő is pasival lenne.) Leginkább az jön át ebből a dalból - és elég sok más megnyilvánulásból is a leszbikus közösségben - hogy ha valaki mindkét nemhez vonzódik, az gáz, nem elfogadható, és lehetőleg semmi közünk ne legyen hozzá.

Van még mit dolgoznia itt a queerelméletnek.

Viharsarok, Delta és a melegfelvonulás

***SPOILER***
Mindkét filmben egy elhagyatott, konzervativ vidéken valaki olyan párkapcsolatban él, amelyet a környezete elitél. Erre a helyzetre azonban a két film főhőse különbözőképpen reagál. A Viharsarok hősét olyan nagyon nem érdeklik a falusiak, maximum azon van kiakadva, amikor párja nem vállalja előttük a kapcsolatukat. A Deltában viszont a főhős igyekszik jó viszonyt ápolni családjával és a helybéliekkel, még nagy ünnepséget is rendez nekik. Persze elszámitja magát: a meghivottak elmennek ugyan, de visszaélnek a vendégszeretettel és ez tragikus következményekkel jár. Mondjuk a Viharsarok sem végződik éppen happy enddel, de ezt nem a falusiak eszközlik ki, illetve csak közvetve, amikor erősitik Szabi párjának már amúgy is meglevő internalizált homofóbiáját.

A két eltérő hozzáállás hasonló végeredménye számomra párhuzamba állitható az LMBTQ mozgalommal általában és konkrétan a pride-dal. Mert ugyebár az idén is voltak, akik nem alkalmazkodtak a heterók elvárásaihoz és számukra provokativ üzenetet irtak a kamionjukra. Őket jól kipécézhették tehát mind a homofóbok, mind az LMBTQ emberek közül azok, akik szerint csak az ilyen megnyilvánulások okozzák a pride elleni támadásokat vagy akár magát a homofóbiát. Ők csak azt felejtik el, hogy a legszolidabb felvonulásokat ugyanúgy érte támadás; én még emlékszem arra, amikor egy homofób hiradás konkrétan az (akkor még engedélyezett) Budapest Parádé képeit vágta be a melegek lejáratása céljából, mert a melegfelvonulásról készült képek nem voltak erre alkalmasak. Ne áltassuk tehát magunkat: ha senki nem megy reverendában a felvonulásra (még a résztvevő katolikus papok sem) és senki sem használ föl vagy figuráz ki szélsőjobbos jelképeket, akkor majd valami másba fognak belekötni. Hiszen a felvonulás csak ürügy. Ami mögötte meghúzódik, az egy társadalmi (és egyre inkább politikai) szintű homofóbia, amit nem egyes emberek vagy üzenetek váltanak ki, hanem az a közgondolkodás, amely nem tolerálja a nemi és szexuális szerepek áthágását. És ne aggódjunk, ha betiltjuk a "provokativ" elemeket a felvonuláson, az ellenzőknek akkor is lesz mibe belekötnie.

Szivárványcsaládok gyerekcipőben

A három meghívott vendég közül ketten úgy fogadtak örökbe gyereket, hogy azonos nemű párkapcsolatban éltek; ezt a TEGYESZ és a gyámhivatal is tudta, és noha a partner nem szerepelhetett örökbefogadóként(hiszen közös örökbefogadás csak házastársaknak lehetséges), őt is behívták interjúra és megemlítették a dokumentumokon is. Viszont amikor a közönségből valaki feltette a kérdést, hogy bejegyzett élettársi kapcsolatban (mai rövidítésével BÉK, de én a régebben használt BEKÁ-t jobban szeretem) élő személy fogadhat-e örökbe, az összes meghívott azt felelte, hogy nem, hiszen örökbefogadóként csak házas és egyedülálló személyek jöhetnek szóba.

Eltekintve attól, hogy a jog állítólag nem tiltja egyértelműen a BEKÁ-ban élőknek az egyéni örökbefogadást, ez a megközelítés elfeledkezik arról, hogy Magyarországon a nem-bejegyzett élettársi kapcsolat is jogi kategória, tehát aki együtt él azonos nemű párjával, ugyanúgy nem egyedülálló. Ez igaz nemcsak az örökbefogadásnál, hanem mondjuk a mesterséges megtermékenyítésnél is: amikor a párjával élő leszbikus aláírja a papírt, hogy egyedülálló, valójában okirathamisítást követ el, még ha ezt nehezebb is lenyomozni és bizonyítani, mint a BEKÁ-t. Ennek ellenére LMBTQ emberek és szervezetek gyakran úgy állítják be, mintha csak a BEKÁ-ban élő párok gyerekvállaláshoz való joga csorbulna. A gyakorlatban a jelek szerint így is van, mint ezt igazolja a fenti két örökbefogadós történet, vagy az a leszbikus ismerősöm, akivel nem írattak alá családi állapotára vonatkozó papírt a mesterséges megtermékenyítésnél. Lehet persze, hogy a közintézmények akkor se problémáznának, ha egy BEKÁ-ban élő pár fordulna hozzájuk ilyen módon, de ezt nem tudjuk, mert BEKÁ-ban élő párok pont a jogi korlátozás miatt nem próbálkoztak még ezzel (vagy másfelől nézve, azok a párok, akik a két módszer bármelyikével akarnak gyereket, általában nem kötnek addig BEKÁ-t, amíg ez össze nem jön).

Persze mondhatnánk, hogy minek is kezdenénk harcolni a nem-bejegyzett élettársak szülői jogaiért, hiszen egyrészt bármikor megtehetik, hogy össze-Bekáznak és ezzel megszerzik a jogokat (mondjuk ugyanezen az alapon a pusztán együtt élő pároknak semmi joguk ne legyen…), másrészt a gyakorlat úgysem diszkriminálja őket. Csakhogy a törvény be nem tartására bazírozni elég kockázatos, hátha egyszer olyanok kerülnek az intézmények élére, akik komolyan veszik. Továbbá a cél a jogegyenlőség lenne mind formai, mind gyakorlati szinten, nem pedig a megfelelő kiskapuk kialakítása. Épp eléggé gáz, hogy kiskapuk vannak a rendszerben, azokat ugyanis nemcsak a javunkra, hanem a hátrányunkra is használhatják (példa erre az a leszbikus ismerősöm, akit annak idején nem szexuális orientációja, hanem kopaszsága miatt rúgtak ki, lévén az nem védett kategória). A cél tehát az lenne szerintem, hogy a törvény egyértelműen kimondja: azonos nemű társával (akár BEKÁ-ban, akár csak szimpla élettársi kapcsolatban) élő személy ugyanolyan jogosult az örökbefogadásra és a mesterséges megtermékenyítésre, mint a házasok és az egyedülállók.

Isten nagy, én kicsi vagyok

A film hősnője már régóta keresi a vallását, és mikor egy zsidó sráccal összejön, rögtön a judaizmus tetszik meg neki. Újdonsült férje meg csak néz, hogy neje – esetünkben igen bénán hangzó szólással élve – pápább a pápánál. Kicsit úgy érzi, hogy valami ebben nem egészen normális.

Ez a film azért jutott eszembe, mert tegnapelőtt beszélgettem egy régi ismerősömmel (Ági). Szóba került egy közös ismerősünk (Anna), és Ági teljesen felháborodott azon, hogy ő újabban nyíltan zsidónak vallja magát. Anna ugyanis nem született zsidónak; akárcsak a filmbéli lánynak, férje volt zsidó, ekkor kezdett érdeklődni a kultúra iránt, bár magát a vallást nem vette föl. Ági szerint Annának annyira nem volt identitása, hogy gyorsan lecsapott az első elérhető identitásra.

Ágit az egész történet rendkívül felháborította. Bár tudtam, hogy egyéb ellentétek is feszülnek köztük és Anna zsidósága leginkább ürügy, nem álltam meg, hogy megkérdezzem: miért is zavarja Ágit annyira, ha egy nem született zsidó zsidónak vallja magát? Ági két érdemi érve az volt, hogy az ilyen embereknek nincs meg az az élő tapasztalata, hogy számos családtagjuk elpusztult a holokauszt idején, és egy újabb náci rezsim esetén nem őket fogják bevagonírozni. Mondjuk az utóbbival nem értek egyet, mert szerintem például ha egy csapat neonáci rajtaüt egy kis csoporton, akik épp a zsinagógából (vagy a melegfelvonulásról) vannak távozóban, nem csekkolják mindenkiről, hogy tényleg zsidó (avagy LMBTQ ember)-e, mielőtt ütnek, és a holokauszt idején se volt életbiztosítás zsidóbarát kereszténynek lenni. Az első érvvel kapcsolatban meg az jutott eszembe, hogy mondjuk egy hosszú ideje Dániában élő zsidó család se élte meg a holokausztot olyan közvetlenül, mint kelet-európai társaik; a diaszpóra különböző részein, vagy akár egyazon helyen különböző társadalmi helyzetben élő zsidók között is komoly különbségek vannak.

Az jutott eszembe, hogy Somlai Péter a szocializmus alatt felnövő generációkat identitás nélkülinek nevezte; akkoriban nem pártolták a sokszínűséget, a különböző etnikai, vallási stb. kisebbségek kultúráját elnyomták. Magam is sokakat ismerek, akik csak a 90-es években, már fiatal felnőttként tudták meg, hogy családjuk valójában zsidó (a témában ld. a Córesz című dokut és az arról készült blogbejegyzésemet). Az identitására rálelt fiatal nemzedék aztán fennen hirdette zsidóságát, hasonlóan Annához. És ha úgy vesszük, hogy az identitás nélküliség elég gyökértelen érzés lehet, valamilyen szinten szerencsések voltak, hogy zsidóságuknak köszönhetően közösségre találtak. Én legalábbis sokszor megsajnáltam azokat a fiatalokat, akiknek semmi ilyen nem áll a rendelkezésükre.

Ági rosszallása mögött valami olyasmi húzódik meg, hogy csak a született zsidó az igazi, autentikus zsidó. És ezzel visszaértünk az autentikusság manapság mindent átitató mítoszához. Mindennek igazinak és minél természetesebbnek kell lennie (pedig ha az alma vagy a körte „természetes”, vadon növő formájába belekóstolunk, az bizony igen távol lesz a nemesített gyümölcsök ízétől). Hierarchiák múlnak azon, ki az „igazibb” zsidó (vagy leszbikus). Pedig ugye a zsidóságnak (akárcsak a leszbikusságnak) nincs egyetlen általános érvényű kritériuma sem. Maguk a zsidók is vitatkoznak azon, hogy a származás, a vallás, a viselkedési szabályok betartása vagy valami más a döntő. És persze pont az ilyen bizonytalan alapokon nyugvó, fenyegetett csoportok aggódnak leginkább amiatt, hogy autentikusnak tűnjenek, és rekesztenek ki pont ezért olyanokat, akik közéjük szeretnének tartozni, de nem felelnek meg a(z egyik) kritériumnak. És észre sem veszik, mert elhiszik azt az elterjedt mítoszt, hogy a kisebbségek tagjai maguk soha nem előítéletesek. Márpedig szerintem ugyanolyan gáz, ha a egy csoport vagy ember hierarchiában elfoglalt helyét a bőrszíne, az etnikai hovatartozása vagy éppen az autentikussága határozza meg.

Somlai Péter: Húsz év

A kötet 19 magyar család életét követi nyomon a 70-es évektől a 90-es évek végéig, interjúk és tereptanulmányok alapján. Több szempontból is tanulságos olvasmány, különösen azoknak, akik az Alaptörvény család-definícióját komolyan veszik (vagy egyenesen ők alkották meg). Ugyanis ezekben a családokban fehér holló az apa-anya-gyerek felállás. Egyrészt alig pár család mentes a válásoktól, különélésektől, előző házasságokból hozott gyerekektől stb. Vannak itt leányanyák; férje halála után annak öccsével összeházasodó asszony; elvált házaspár, akik egymás mellett laknak és idős korukra ismét összeköltöznek; és igen, olyan történet is, hogy a férj a feleségével való szakítás után egy férfival költözik össze. Ugyanakkor az sem jellemző, hogy egy háztartásban csak a szülők éljenek gyerekeikkel: szinte mindig velük laknak nagyszülők, mostohatestvérek, nagybácsik-nagynénik vagy akár a házaspár szülei által örökbe fogadni kívánt állami gondozott kislány.

A kötet célja elsősorban a családi konfliktusok feltérképezése volt, úgyhogy ezekből van bőven. Elgondolkodtatott viszont, hogy a leírások alapján a legbékésebb együttélés a budapesti, középosztálybeli családoknál tapasztalható. Persze a közhiedelemnek ez megfelel, de nem azoknak a felméréseknek, amelyek szerint az ilyen családokban is jócskán előfordul például a családon belüli erőszak vagy az alkoholizmus.

Több tippem is van, miért pont ezek a jól szituált családok sugároznak ilyen pozitív képet. Természetesen lehetséges, hogy ez leképezi a valóságot: sokkal kevesebb a konfliktusforrás, ha a mindennapi megélhetési gondok, a szegénység, a munkanélküliség kiiktatódnak. Ha konfliktus merül fel, van pénzük kifizetni a pszichológust, hogy segítsen a megoldásban (bár meglepően szegény interjúalanyok is járnak pszichológushoz vagy pszichiáterhez). Ráadásul ezekben a családokban kevesebb a rokon (vagy legalábbis kevesebbet említenek a kutatónak), így nyilván kevesebb emberrel lehet konfliktusba kerülni. Ugyanakkor elképzelhető, hogy a kötet torz képet nyújt a középosztálybeli családokról. Egyrészt a vizsgálatban 41 család vett részt, ebből válogattak ki 19-et, vagyis lehet, hogy a kutatók a kiválasztás során akaratlanul is saját elképzeléseiket próbálták illusztrálni. Ugyanakkor azt is simán el tudom képzelni, hogy ezekben a családokban is vannak konfliktusok, csak ezt nem kívánják a külvilág orrára kötni, mert meg akarják őrizni az ideális család látszatát. Így például, mikor egy tizenéves lány teherbe esik, apját a leírás szerint csak azt bántja, hogy ezt mástól (a háziorvostól) kellett megtudnia. Kétlem, hogy ez volt az egyetlen reakciója, de a többit vagy nem tartja utólag vállalhatónak, vagy akár nem is emlékszik rájuk. A szegényebb családok valószínűleg nyíltabban vállalják a konfliktusokat: egyrészt egy kiterjedt háztartásban nehezebb is elhallgatni őket, mert bárkinek eljárhat a szája, másrészt gyakran a kutató az egyetlen empatikus hallgató, akinek kiönthetik keserveiket.

Az ilyen leírások azt a látszatot keltik, hogy a középosztálybeli család az ideális család. Pedig a különbség valószínűleg nem annyira a konfliktusok számában rejlik, inkább abban, mennyire vállalják fel ezeket a környezetük felé.

Efrajim Kishon: Hajvédők

Nagy kedvencem ez a regény, ami azt mutatja be, hogyan lehet egy adott csoportból ellenséget és bűnbakot kreálni, hogy egy kisebbség hatalomhoz és anyagi haszonhoz jusson. Noha azt elég régóta lehetett tudni, hogy ez a technika nem halt ki a II. világháborúval, egyre újabb célpontjai mindig okoznak meglepetést. A legújabb változat az állítólagos meleglobbi vagy buzilobbi.

Persze homofóbia eddig is volt, ha nem lett volna, nem lehetne meglovagolni. Az első buzilobbizás még azzal kapcsolatban hangzott el, hogy ki nyerte az Eurovíziós Fesztivált, ami valljuk be, a lakosság jelentős részének nem igazán húsbavágó kérdés. Aztán valaki észrevette, hogy a Norvég Alap támogatottjai között szerepel a Labrisz Leszbikus Egyesület, és rögtön bevethető volt a klasszikus érv, ami mindent visz: a pénz.

Én a magam részéről sosem értettem, miért fáj embereknek (és nemcsak a létminimum alatt élőknek, mert a politikusok és elismert művészek vélhetően nem azok), ha rajtuk kívül is van pénze valakinek. Nyilván az irigység egy fontos tényező ebben, ami miatt kis országunkban szinte mindenki stratégiai szempontból folyamatosan saját szegénységéről panaszkodik (klasszikus példa az a rokonom, aki eltitkolja, amikor nyaralni megy, nehogy mások azt képzeljék, van ilyesmire pénze), és ami miatt nem tudjuk elképzelni pénzzel rendelkező emberekről vagy szervezetekről, hogy azt tisztességes módon szerezték. A civil szervezetek esetén a dologban még az a csavar, hogy ők ezt a pénzt nem a saját jólétükre költik – a Labrisz Leszbikus Egyesületről konkrétan tudom, hogy mindenki önkéntesként dolgozik benne, és valószínűleg így van a Norvég Alap sok más támogatottjával is – hanem a társadalom jobbá tételére. De persze a politikusok retorikája és az irigység hagyománya együtt megteszi a hatását. A tévé előtt ülő Irma néni és Károly bácsi (nem feltétlenül Frakk gazdái, csak most ezek a nevek jutottak eszembe) nem gondol bele, hogy a Norvég Alap által támogatott civil szervezet segít esetleg a saját falujukban élő rászorulóknak ennivalóhoz jutni, vagy egy másik ilyen szervezet oktató munkájának lesz az eredménye, ha meleg vagy transzszexuális unokájukat nem verik rendszeresen agyba-főbe az osztálytársai. Ők csak azt látják, hogy valaki más kapott pénzt, ők pedig nem, és ez attól függetlenül fáj nekik, hogy ez a valaki más mire használja föl.

Mindezek figyelembe vételével tiszteletteljesen megkérem az összes olyan közszereplőt és magánembert, aki akár a médiában, akár közvetlen környezetében buzilobbizik és a Norvég Alap által támogatott szervezeteket összességében szidja, hogy legyen szíves saját vagyonából áldozni azokra a célokra, amelyekért ezen szervezetek küzdenek, és amelyek megvalósítását ő a saját áskálódásával veszélyezteti. Előre is köszönöm.

Egy botrány részletei

Az idősödő zenetanárnő összebarátkozik új, fiatal kolléganőjével, Shebával. Amikor megtudja, hogy Sheba etikátlan dolgot tett, nem jelenti fel, de nem puszta önzetlen barátságból: így akarja magához láncolni, hogy végül nemcsak legközelebbi barátja, hanem társa legyen.

A témába vágó cikkek (pl. az indexé: http://port.hu/article/8649) Barbarát egyszerűen magányos idős asszonynak láttatják, aki kétségbeesetten és betegesen ragaszkodik a végre megtalált baráthoz. Egyértelmű azonban, hogy Barbarának fontos a kettőjük közötti intimitás is; konkrét szexuális vágyakról ugyan még naplójának sem vall, de a fizikai érintést nagyon is igényli. A környezete is - legalábbis akik jobban ismerik - feltételezik, hogy párkapcsolat-féle áll fenn közte és fiatal mentoráltjai közt (mert Sheba nem az első). Ha még ebbe belevesszük mélységesen konzervatív szemléletét és azt, hogy az ő korabeli nők egy szexualitást erősen elfojtó közegben nevelkedtek, megállja a helyét az az értelmezés, hogy állítása ellenére Barbara nem csupán barátságot, hanem vonzalmat érez Sheba iránt, tragédiája pedig nem a barátnőhöz való beteges ragaszkodás - hiszen ugyanez egy párkapcsolatban, ha nem is mindenki szerint oké, de legalábbis társadalmilag elfogadott -, hanem az, hogy önmagának is hazudik, amikor fenntartja a pusztán baráti érzések látszatát.

Nem szándékom bekategorizálni a főszereplőt leszbikusnak, de azt gondolom, hogy ha ezt az identitást magáévá tenné, könnyebben találna olyan közösséget, amelyben nem kell trükköket alkalmaznia, hogy igazán közel kerüljön valakihez. Persze lehet, hogy nehezen találna őt befogadó leszbikus közösséget (bár Londonban ez kicsit sokszínűbb, mint nálunk), vagy taszítaná maga ez a címke. Akkor élhetne egy queer megközelítéssel, miszerint szinte mindenkiben vannak vágyak a saját neme felé, és ezzel nincs semmi baj. Ez ugyan közösséghez nem juttatná (nehezen tudom elképzelni a piercinges-tetkós queer fiatalok között), de legalább kevésbé korlátozná le önmagát, és akár odáig is eljuthatna, hogy nyíltan kifejezi a vágyait. Az a ravaszkodás és zsarolás, amit ehelyett választ, mind közül a legrosszabb megoldás. Mert lehet úgy dönteni, hogy nem kategorizáljuk be magunkat a vágyaink alapján, vagy akár meg se éljük őket. De ha nem veszünk róluk tudomást, az előbb-utóbb megbosszulja magát, és olykor ártatlan külső személyeket is magával ránt.