Rá kell jönnöm, hogy ezeknek a történeteknek nem én vagyok a célközönsége. A szerzők célja láthatóan az, hogy az olvasó azon drukkoljon, összejön-e Reni Cortezzel, vagy azt latolgassa, melyik szexi vámpír vagy vértigris lesz Sookie pasija. Én vagyok a renitens, aki azt reméli, hogy Sookie végül észrevesz és értékeli az őt (a szó valódi értelmében) támogató Samet, Reni pedig a tök penge (és szerintem Corteznél ezerszer vagányabb) Arnoldot. De sajnos valószínűtlen, hogy az én forgatókönyvem valósul meg a sorozat végére (különösen Arnold esetében, akit asszem a 4. kötet után ki is írtak a sztoriból). A szexi macsók még mindig több támogatásra számíthatnak a (női) olvasóktól, mint az empatikus, érzelmes férfiak, akik nem próbálnak mindenáron megfelelni az előírt nemi szerepüknek.
Ez nemcsak azért gáz, mert egy idő után csalódom a könyvsorozatban és nem olvasom tovább. Hanem azért is, mert az olvasók ízlését az ilyen könyvek erősen befolyásolják (ez halmozottan igaz Leiner Laura tini olvasóira). Belőlük lesznek aztán azok a nők, akik az ideális kapcsolatot szexi macsóktól várják. Persze csalódni fognak, de egyben a rájuk hajtó pasiknak is megnehezítik, hogy kilépjenek a hagyományos férfi szerepből.
2012. október 30., kedd
2012. október 9., kedd
Dan Savage: The Kid
Dan és párja, Terry, nyílt örökbefogadásban gondolkodnak. Dan azonban eltűnődik: melyik biológiai anya választana egy meleg párt örökbefogadónak? Hosszas gondolkodás után elképzeli a lehetséges örökbeadót: egy tizenéves lányt, akit konzervatív keresztény szülei olyan szinten elnyomnak, hogy gyerekét se engedik elvetetni, ezért a lány lázadásból buziknak adja a kicsit, hogy jól keresztbe tegyen nekik.
Persze nem spoiler, hogy az őket kiválasztó biológiai anya egyáltalán nem így gondolkodik. Ami viszont érdekes: miért ez az egyetlen lehetőség, ami Danben fölmerül? Miért feltételezi, hogy minden heteró örökbeadónak számít az ő melegségük és nem mondjuk olyan szempontok alapján választja őket, hogy rokonszenves környéken laknak vagy megfelelő intellektuális környezetet biztosíthatnak a gyereknek?
Nagyon könnyű azt feltételezni, hogy minden heteró valamilyen szinten homofób. Nem meglepő, hiszen ha mi magunk küszködünk az internalizált homofóbiával, feltételezzük, hogy ők is internalizálták ugyanazt. Ám ha belegondolunk, egy heteró simán leélheti úgy az életét, hogy a melegség témájával nem foglalkozik, mert mondjuk nincsenek olyan élményei vagy ismerősei, amik/akik miatt kellene. Vagy az is lehet, hogy maga is kritikusan áll hozzá a homofób diskurzusokhoz, esetleg egy konkrét tapasztalat készteti arra, hogy felülvizsgálja korábbi sztereotípiáit. Ha mi magunk le tudjuk küzdeni magunkban a homofób elképzeléseket, miért nem feltételezzük ugyanezt a képességet a heterókról is?
Persze nem spoiler, hogy az őket kiválasztó biológiai anya egyáltalán nem így gondolkodik. Ami viszont érdekes: miért ez az egyetlen lehetőség, ami Danben fölmerül? Miért feltételezi, hogy minden heteró örökbeadónak számít az ő melegségük és nem mondjuk olyan szempontok alapján választja őket, hogy rokonszenves környéken laknak vagy megfelelő intellektuális környezetet biztosíthatnak a gyereknek?
Nagyon könnyű azt feltételezni, hogy minden heteró valamilyen szinten homofób. Nem meglepő, hiszen ha mi magunk küszködünk az internalizált homofóbiával, feltételezzük, hogy ők is internalizálták ugyanazt. Ám ha belegondolunk, egy heteró simán leélheti úgy az életét, hogy a melegség témájával nem foglalkozik, mert mondjuk nincsenek olyan élményei vagy ismerősei, amik/akik miatt kellene. Vagy az is lehet, hogy maga is kritikusan áll hozzá a homofób diskurzusokhoz, esetleg egy konkrét tapasztalat készteti arra, hogy felülvizsgálja korábbi sztereotípiáit. Ha mi magunk le tudjuk küzdeni magunkban a homofób elképzeléseket, miért nem feltételezzük ugyanezt a képességet a heterókról is?
2012. október 3., szerda
Tony Kushner: Angyalok Amerikában
***SPOILER***
"Ti még nem tudjátok, mi jön. Ti még csak a félelmeiteket látjátok." Tóni barátom szerint ez egy fenyegető mondat és a politikai helyzet alakulására utal. Szerintem viszont, minthogy a szerző egy AIDS-beteg férfi szájába adja a fentieket, aki minden szenvedés ellenére vissza akar térni a mennyországból a földre, ennek pontosan az ellenkezőjéről szól. Arról, hogy a jövőt sokkal félelmetesebbnek látjuk most, mint amilyen valójában lesz. A darab happy endje ugyanezt sugallja: a csoda bármikor bekövetkezhet, ha kicsit rásegít mondjuk egy tollboás, aranyszívű ápolófiú.
Nekem ez a két mondat több szempontból is rezonál. Egyrészt eszembe jutott HIV-pozitív barátom, aki a tavalyi év során többször volt kórházban, ráadásul nem volt állása, és a magyar munkahelyi diszkriminációt ismerve tartottam tőle, hogy nem is lesz. Ehhez képest most már van, és egészségileg is köszöni, jól érzi magát. De szól ez a két mondat a saját életemről is: a félelmeimről, hogy miből fogok élni, ha lejár az ösztöndíjam és/vagy befejezem az egyetemet. Pedig annyira gyorsan változik a világ, hogy ezt senki sem láthatja előre. Lehet, hogy pont a legjobb pillanatban jön majd szembe a lehetőség.
Ez persze nem azt jelenti, hogy nincs A, B, C, D és még nemtomhány tervem a jövőre. De megpróbálok kevésbé félni tőle. Elvégre akkor már 5 diplomával csak nem maradok munka nélkül. (Az éhenhalás persze nincs kizárva, ha netán ez a munka az oktatás területén lenne...)
"Ti még nem tudjátok, mi jön. Ti még csak a félelmeiteket látjátok." Tóni barátom szerint ez egy fenyegető mondat és a politikai helyzet alakulására utal. Szerintem viszont, minthogy a szerző egy AIDS-beteg férfi szájába adja a fentieket, aki minden szenvedés ellenére vissza akar térni a mennyországból a földre, ennek pontosan az ellenkezőjéről szól. Arról, hogy a jövőt sokkal félelmetesebbnek látjuk most, mint amilyen valójában lesz. A darab happy endje ugyanezt sugallja: a csoda bármikor bekövetkezhet, ha kicsit rásegít mondjuk egy tollboás, aranyszívű ápolófiú.
Nekem ez a két mondat több szempontból is rezonál. Egyrészt eszembe jutott HIV-pozitív barátom, aki a tavalyi év során többször volt kórházban, ráadásul nem volt állása, és a magyar munkahelyi diszkriminációt ismerve tartottam tőle, hogy nem is lesz. Ehhez képest most már van, és egészségileg is köszöni, jól érzi magát. De szól ez a két mondat a saját életemről is: a félelmeimről, hogy miből fogok élni, ha lejár az ösztöndíjam és/vagy befejezem az egyetemet. Pedig annyira gyorsan változik a világ, hogy ezt senki sem láthatja előre. Lehet, hogy pont a legjobb pillanatban jön majd szembe a lehetőség.
Ez persze nem azt jelenti, hogy nincs A, B, C, D és még nemtomhány tervem a jövőre. De megpróbálok kevésbé félni tőle. Elvégre akkor már 5 diplomával csak nem maradok munka nélkül. (Az éhenhalás persze nincs kizárva, ha netán ez a munka az oktatás területén lenne...)
2012. szeptember 13., csütörtök
A kölyök
***SPOILER***
A főszereplő Russnál megjelenik egykori 8 éves énje, Rusty, és csalódottan látja, hogy gyerekkori álmaiból semmi nem vált valóra: nem lett pilóta, nincs se felesége, se kutyája. A happy end akkor jön el, amikor összetalálkoznak a még 30 évvel későbbi énjükkel, aki éppen családjával és kutyájával száll be egy piros repülőgépbe. Vagyis Rusty emlékeztette Russt egykori álmaira és ő nekivágott, hogy megvalósítsa őket.
Ez mind nagyon szép, de feltételezi, hogy a gyerekkori álmok egyrészt megvalósíthatóak, másrészt tényleg ezeknek a megvalósítása a fontos. Én például sokat ábrándoztam arról, hogy találkozom Gerald Durrellel, de fizikai valójában ez már elég esélytelen. Ami pedig az életem konkrét folyását illeti, nem igazán voltak álmaim. Egy olyan gyereknek, akinek küzdenie kell, hogy túléljen még egy napot, nem szárnyalhat el nagyon a fantáziája. Nekem már az is elérhetetlen ábrándnak tűnt, hogy valaha barátaim legyenek. Arra meg gondolni sem mertem, hogy egyszer olyasmit fogok tenni, amivel hasznot hajtok a társadalomnak, mert ilyesmire egy gyerek nem gondol; most mégis úgy érzem, ez az egyik legnagyszerűbb dolog, amit elértem. A másik természetesen a párkapcsolatom, amire még gondolni sem mertem huszon-akárhány éves koromig, annyira elérhetetlennek tűnt. Sose hittem volna, hogy valaha ennyire szeretni fognak - még most is alig hiszem el.
Tehát mielőtt búskomorságba esünk azon, hogy nem valósítottuk meg gyerekkori álmainkat, azért kérdezzük meg magunktól: biztos érdemes lett volna-e ezeket megvalósítani, és nem értünk-e el olyan dolgokat, amelyek ezerszer fontosabbak.
A főszereplő Russnál megjelenik egykori 8 éves énje, Rusty, és csalódottan látja, hogy gyerekkori álmaiból semmi nem vált valóra: nem lett pilóta, nincs se felesége, se kutyája. A happy end akkor jön el, amikor összetalálkoznak a még 30 évvel későbbi énjükkel, aki éppen családjával és kutyájával száll be egy piros repülőgépbe. Vagyis Rusty emlékeztette Russt egykori álmaira és ő nekivágott, hogy megvalósítsa őket.
Ez mind nagyon szép, de feltételezi, hogy a gyerekkori álmok egyrészt megvalósíthatóak, másrészt tényleg ezeknek a megvalósítása a fontos. Én például sokat ábrándoztam arról, hogy találkozom Gerald Durrellel, de fizikai valójában ez már elég esélytelen. Ami pedig az életem konkrét folyását illeti, nem igazán voltak álmaim. Egy olyan gyereknek, akinek küzdenie kell, hogy túléljen még egy napot, nem szárnyalhat el nagyon a fantáziája. Nekem már az is elérhetetlen ábrándnak tűnt, hogy valaha barátaim legyenek. Arra meg gondolni sem mertem, hogy egyszer olyasmit fogok tenni, amivel hasznot hajtok a társadalomnak, mert ilyesmire egy gyerek nem gondol; most mégis úgy érzem, ez az egyik legnagyszerűbb dolog, amit elértem. A másik természetesen a párkapcsolatom, amire még gondolni sem mertem huszon-akárhány éves koromig, annyira elérhetetlennek tűnt. Sose hittem volna, hogy valaha ennyire szeretni fognak - még most is alig hiszem el.
Tehát mielőtt búskomorságba esünk azon, hogy nem valósítottuk meg gyerekkori álmainkat, azért kérdezzük meg magunktól: biztos érdemes lett volna-e ezeket megvalósítani, és nem értünk-e el olyan dolgokat, amelyek ezerszer fontosabbak.
2012. szeptember 10., hétfő
Orhan Pamuk: The Museum of Innocence
A butikoslány Füsun elmeséli szeretőjének, Kemalnak, hogy bakfis kora óta zaklatják a férfiak: az apa haverjaitól kezdve, akik 13 évesen letaperolták a kártyapartik során, az utcán rátapadó és beszólogató HMCS-ken keresztül a vásárlókig, akiknek udvarlását a főnöke utasitására el kellett fogadnia, hiszen pénzt hoznak a konyhára. Kemal első reakciója pedig a féltékenység, és arról kezdi faggatni Füsunt, hogyhogy egyik férfinak se adta be a derekát.
Az egy dolog, hogy a féltékenységnek van-e létjogosultsága egy kapcsolatban. De itt ráadásul az esetek többségében Füsun egyáltalán nem kivánta az őt üldöző férfiak udvarlását. Kemal azonban nem érzékeli a szexuális zaklatás fogalmát, ahogy a heteró férfiak többsége sem. Nem tudják elképzelni, hogy egy nőben félelmet, undort, sőt traumát kelthet az ilyen viselkedés. Ha megkérjük őket, hogy képzeljék magukat a zaklatott helyébe, váltig állitják, hogy ők bizony élveznék a kitüntetett figyelmet. És valószinűleg igy is lenne, hiszen ők biztosak szoktak lenni abban, hogy meg tudják védeni magukat, egyrészt fizikai erőfölényük, másrészt privilegizált társadalmi helyzetük miatt. Maximum a homoszexuális zaklatás kelthetne hasonló érzést bennük, de azt meg elütik azzal, hogy tök más helyzet, ha valaki nem ahhoz a nemhez vonzódik.
Ha valaki netán elgondolkozott azon, miért van, hogy a nők elleni szexuális erőszak és zaklatás olyan ritkán kerül feljelentésre, és az esetek többségében az áldozat be se számol róla - hát részben ezért.
Az egy dolog, hogy a féltékenységnek van-e létjogosultsága egy kapcsolatban. De itt ráadásul az esetek többségében Füsun egyáltalán nem kivánta az őt üldöző férfiak udvarlását. Kemal azonban nem érzékeli a szexuális zaklatás fogalmát, ahogy a heteró férfiak többsége sem. Nem tudják elképzelni, hogy egy nőben félelmet, undort, sőt traumát kelthet az ilyen viselkedés. Ha megkérjük őket, hogy képzeljék magukat a zaklatott helyébe, váltig állitják, hogy ők bizony élveznék a kitüntetett figyelmet. És valószinűleg igy is lenne, hiszen ők biztosak szoktak lenni abban, hogy meg tudják védeni magukat, egyrészt fizikai erőfölényük, másrészt privilegizált társadalmi helyzetük miatt. Maximum a homoszexuális zaklatás kelthetne hasonló érzést bennük, de azt meg elütik azzal, hogy tök más helyzet, ha valaki nem ahhoz a nemhez vonzódik.
Ha valaki netán elgondolkozott azon, miért van, hogy a nők elleni szexuális erőszak és zaklatás olyan ritkán kerül feljelentésre, és az esetek többségében az áldozat be se számol róla - hát részben ezért.
2012. augusztus 24., péntek
A cigányokkal van a baj!
A XII. kerületi Helyi Théma címlapján szerepel Choli bácsi roma író ezen kijelentése. Később az interjúban, amely a roma holokauszt-megemlékezés kapcsán íródott, ilyen mondatok szerepelnek, hogy "Minden cigány vagy betörő, vagy tolvaj, vagy gyilkos." "Velünk, cigányokkal az a baj, hogy nem tudunk a holnapra gondolni." "Hány cigány tanár van Magyarországon?" Vagyis ami történt, az a cigányok hibája volt, és ha újra megtörténik, megint az lesz.
A cikk olvastán Shane Phelan szellemes megállapítása jut eszembe, miszerint mindenki mindig úgy állítja be, mintha a kisebbségen múlna, hogy asszimilálódik vagy sem, a többség mindig azt támogatja, hogy igen. Pedig hát akármennyire is akar(na) asszimilálódni valaki, hogyha az intézményes és egyéni előítéletek nem engedik. Aki kisegítő osztályban végezte az iskolát, mert bőrszíne (és nem intelligenciája) alapján oda sorolták, abból nem lesz tanár. Meg abból se, akinek az iskola folyamatos trauma volt, mert az osztálytársai bántalmazták, a tanárok diszkriminálták a bőrszíne miatt. És van, aki azért nem gondol a holnapra, mert az semmi jót nem hozhat. Nyilván túl pesszimista lenne azt állítani, hogy egy roma embernek nulla az esélye a társadalmi felemelkedésre (és persze a romákon belül is nagy különbségek vannak ebben a tekintetben), de ha van is, tripla annyit kell dolgoznia érte.
Azon már meg se lepődünk, ha többséghez tartozó személyek nem veszik észre, hogy a diszkrimináció nemcsak egyéni szinten, hanem intézményes szinten is működik. De még nagyobb gáz, ha a kisebbség egyik, szakértőnek kikiáltott képviselője nyilatkozik így. (Most félretéve, hogy a magyar újságírókat ismerve nem vagyok 100% biztos benne, hogy Choli bácsi tényleg ezt mondta.) A romákat nem ismerő olvasó számára ő a szakértő: ha valaki, ő biztosan tudja az igazságot! És azáltal, hogy a kisebbségnek azon tagjait szólaltatja meg, akik saját előítéleteik foglyai, a média azokban is megerősíti a rasszizmust, akik amúgy nyitottak lettek volna meghallgatni a másik oldalt.
A cikk olvastán Shane Phelan szellemes megállapítása jut eszembe, miszerint mindenki mindig úgy állítja be, mintha a kisebbségen múlna, hogy asszimilálódik vagy sem, a többség mindig azt támogatja, hogy igen. Pedig hát akármennyire is akar(na) asszimilálódni valaki, hogyha az intézményes és egyéni előítéletek nem engedik. Aki kisegítő osztályban végezte az iskolát, mert bőrszíne (és nem intelligenciája) alapján oda sorolták, abból nem lesz tanár. Meg abból se, akinek az iskola folyamatos trauma volt, mert az osztálytársai bántalmazták, a tanárok diszkriminálták a bőrszíne miatt. És van, aki azért nem gondol a holnapra, mert az semmi jót nem hozhat. Nyilván túl pesszimista lenne azt állítani, hogy egy roma embernek nulla az esélye a társadalmi felemelkedésre (és persze a romákon belül is nagy különbségek vannak ebben a tekintetben), de ha van is, tripla annyit kell dolgoznia érte.
Azon már meg se lepődünk, ha többséghez tartozó személyek nem veszik észre, hogy a diszkrimináció nemcsak egyéni szinten, hanem intézményes szinten is működik. De még nagyobb gáz, ha a kisebbség egyik, szakértőnek kikiáltott képviselője nyilatkozik így. (Most félretéve, hogy a magyar újságírókat ismerve nem vagyok 100% biztos benne, hogy Choli bácsi tényleg ezt mondta.) A romákat nem ismerő olvasó számára ő a szakértő: ha valaki, ő biztosan tudja az igazságot! És azáltal, hogy a kisebbségnek azon tagjait szólaltatja meg, akik saját előítéleteik foglyai, a média azokban is megerősíti a rasszizmust, akik amúgy nyitottak lettek volna meghallgatni a másik oldalt.
Rita Mae Brown: Rubyfruit Jungle – gender fantáziák
Molly egyik (nő) szeretőjének furcsa szokásai vannak: csak úgy tud elélvezni, ha közben arról fantáziál, hogy mindketten férfiak és férfivécében/fiúkollégiumban/satöbbi szedik fel egymást. Ugyanezen nő férfi szeretője viszont, kevéssé meglepő módon, arról fantáziál, hogy mindketten nők és partnernője az ő dús kebleire gerjed rá.
A szerző egyértelműen azt akarja illusztrálni, milyen szánalmasak a heterók, hogy ilyen fantáziajátékokra van szükségük a szexhez (szemben az „egészséges” leszbikus hősnővel, aki csak simán szeretkezik). A mai olvasó tekintheti a furcsa párt egzotikumkeresőknek vagy akár látens transzszexuálisoknak. Nekem azonban van két formabontóbb magyarázatom. Az egyik: mi van, ha a férfi és nő éppúgy nem mereven elhatárolható kategóriák, mint a homo- és heteroszexuális? Biológiailag tudjuk, hogy így van (lásd interszexuálisok), de ha nagyon megkapargatjuk a nemi identitást, azt találjuk, hogy szinte senki sem 100% biztos benne. Persze ez múlik azon is, hogy az extrém nemiszerep-elvárásoknak gyakorlatilag lehetetlen megfelelni, és ezt a bizonytalanságot kevesen fogalmazzák meg úgy, hogy „tulajdonképpen nő vagyok, de egy kicsit azt hiszem, férfi is.” Ennek ellenére például sok nő számol be arról, hogy gyerekkorában szeretett volna fiú lenni (a férfiak a fordítottjáról kevésbé, de ez szólhat a társadalmi nyomásról is). Ha egy kutató valahogy, valamikor kidolgozna egy módszert a nemi identitás nüanszainak a mérésére, kiderülhet, hogy ennek is megvan a maga Kinsey-skálája; azaz (majdnem) mindenki genderqueer, csak a többség nem tudja magáról.
A másik magyarázatom egyszerűen a szexuális gyakorlatról szól. A nő azért képzeli el, hogy férfi és farka van, mert aktív akar lenni a szexben, a női testről fantáziáló férfi pedig passzív. Egy heteró közegben ez csak úgy képzelhető el, ha a másik nemmel azonosulnak (beszéltem már olyan férfival, aki szexuális identitásválságba került azért, mert szereti, ha a felesége dildóval megdugja). A merev szerepleosztások a szexben gyakran válhatnak az élvezet gátjává. De ezeket egyelőre még leginkább a leszbikusoknak sikerült túllépni – heteróknál tabunak számít a szerepcsere (bár attól páran még gyakorolják), és a meleg férfiaknál is gyakori az aktív-passzív felosztás. Pedig nincs semmi rossz a kísérletezésben. Sőt, tulajdonképpen a fantáziálásban sem – amíg nem felejtjük el, ki van valójában mellettünk az ágyban.
A szerző egyértelműen azt akarja illusztrálni, milyen szánalmasak a heterók, hogy ilyen fantáziajátékokra van szükségük a szexhez (szemben az „egészséges” leszbikus hősnővel, aki csak simán szeretkezik). A mai olvasó tekintheti a furcsa párt egzotikumkeresőknek vagy akár látens transzszexuálisoknak. Nekem azonban van két formabontóbb magyarázatom. Az egyik: mi van, ha a férfi és nő éppúgy nem mereven elhatárolható kategóriák, mint a homo- és heteroszexuális? Biológiailag tudjuk, hogy így van (lásd interszexuálisok), de ha nagyon megkapargatjuk a nemi identitást, azt találjuk, hogy szinte senki sem 100% biztos benne. Persze ez múlik azon is, hogy az extrém nemiszerep-elvárásoknak gyakorlatilag lehetetlen megfelelni, és ezt a bizonytalanságot kevesen fogalmazzák meg úgy, hogy „tulajdonképpen nő vagyok, de egy kicsit azt hiszem, férfi is.” Ennek ellenére például sok nő számol be arról, hogy gyerekkorában szeretett volna fiú lenni (a férfiak a fordítottjáról kevésbé, de ez szólhat a társadalmi nyomásról is). Ha egy kutató valahogy, valamikor kidolgozna egy módszert a nemi identitás nüanszainak a mérésére, kiderülhet, hogy ennek is megvan a maga Kinsey-skálája; azaz (majdnem) mindenki genderqueer, csak a többség nem tudja magáról.
A másik magyarázatom egyszerűen a szexuális gyakorlatról szól. A nő azért képzeli el, hogy férfi és farka van, mert aktív akar lenni a szexben, a női testről fantáziáló férfi pedig passzív. Egy heteró közegben ez csak úgy képzelhető el, ha a másik nemmel azonosulnak (beszéltem már olyan férfival, aki szexuális identitásválságba került azért, mert szereti, ha a felesége dildóval megdugja). A merev szerepleosztások a szexben gyakran válhatnak az élvezet gátjává. De ezeket egyelőre még leginkább a leszbikusoknak sikerült túllépni – heteróknál tabunak számít a szerepcsere (bár attól páran még gyakorolják), és a meleg férfiaknál is gyakori az aktív-passzív felosztás. Pedig nincs semmi rossz a kísérletezésben. Sőt, tulajdonképpen a fantáziálásban sem – amíg nem felejtjük el, ki van valójában mellettünk az ágyban.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)