Those were the days my friend
We thought they'd never end
We'd sing and dance forever and a day
We'd live the life we choose
We'd fight and never lose
For we were young and sure to have our way.
Then the busy years went rushing by us
We lost our starry notions on the way
If by chance I'd see you in the tavern
We'd smile at one another and we'd say
Tegnap valaki azt mondta nekem: huszonéves kora óta nem voltak olyan mély beszélgetései, mint velem. Mikor reggel erre visszagondoltam, ez a dal jutott eszembe. Huszonévesen még mindenki tele van nagy tervekkel és nagy érzelmekkel; ez az az időszak, amikor baráti társaságok éjszakákat átbeszélgetnek világmegváltó terveikről. Aztán pár évtized elteltével, akárcsak a dalban, fájó nosztalgiával tekintenek vissza egykori önmagukra, ha képesek még egyáltalán felidézni.
Persze a dolog társadalmi háttere az, hogy a lelkes huszonéveseknek nincsenek családi kötelezettségeik, nem kell gyerekeket nevelniük illetve a pénzt előteremteniük rá. Aki be akar illeszkedni a standard harmincas-negyvenes életformába, annak annyi energiája megy el pénzcsinálásra és önmaga karbantartására (hiszen az ő korában már nem való smink nélkül járni satöbbi), hogy nem fér bele másokra is gondolni a saját családján kívül. Amikor meg a gyerekek kirepülnek, jön a nagy egzisztenciális válság, csillagjóstól aurafotósig mászkálnak és megpróbálják megtalálni önmagukat – saját maguk rejtett mélységeiben. Véletlenül se egy másik emberben vagy közösségben.
Persze nem kell feltétlenül így lennie; én is ismerek ilyen korú családos embereket, akik nem szűkültek be. Ők a törpe kisebbség; jellemzően huszonévesekkel és/vagy melegekkel barátkoznak.
A közvélemény a fiatalokat, a melegeket és a szingliket szokta önzőnek bélyegezni. Pedig ha belegondolunk, melyik a nagyobb önzés: az, ha valaki kizárólag a saját kis családjára koncentrál (amelyben az utódok lehetőleg vér szerinti gyermekei, hogy a gének is továbbmenjenek), vagy ha valaki nem akarja további gyerekekkel terhelni az amúgy is túlnépesedett földgolyót, hanem helyette társadalmi méretű kérdések foglalkoztatják. Nem azon a szinten, hogy mit kellene tennie Obamának/Orbán Viktornak/az önkormányzatnak/a közös képviselőnek, hanem hogy mi az a dolog – akármilyen kicsike – amivel ő javíthat a világon.
Íme az örök fiatalság titka, hölgyeim és uraim. Garantáltan hatásosabb, mint a ránctalanító krém.
2011. február 15., kedd
2011. február 10., csütörtök
A kommuna gyermekei
***SPOILER***
A kommunákkal kapcsolatos információim különböző skandináv és amerikai filmekből származnak, miáltal valószínűleg egy elég torz és idealizált képet alkottam magamnak olyan közösségekről, amelyek kivonultak a társadalomból a szabad szerelem és az összetartozás jegyében. Hát ebből a filmből kiderül, hogy a végeredmény nem mindig volt olyan idilli, mint gondolnánk.
Az egy dolog, hogy Otto Mühl, a kommuna alapítója egy pszichopata állat volt, aki a személyi kultuszhoz igen hasonló diktatúrát vezetett be és szexuálisan visszaélt a kiskorú lánygyermekekkel. Az ideológiának nyilván voltak elemei, amelyek az ő bomlott agyának köszönhetők. Engem inkább az az elem gondolkoztatott el, ami más kommunákban is megjelenik/megjelent: az, hogy a nukleáris családdal valami gáz van, és ezért egy alternatív családformát kell létrehozni. Merthogy ezzel nagyjából én is egyetértek. Csakhogy ebben a burgenlandi kommunában átestek a ló túlsó oldalára. A párkapcsolatot rossz szemmel nézték; ha két ember egymásba szeretett, az egyiket áthelyezték egy másik, minél távolabbi kommunába. A gyerekeket a szülőktől elválasztva nevelték. A film szívettépő jelenete, amikor az egyik lány édesanyja elmondja: megtiltották neki, hogy gyerekeinek akár a közelébe menjen, nehogy azok elkezdjenek kötődni hozzá. A cél: a nukleáris család korlátaitól megszabadult gyerekeket alkotni. Vagyis a szabad szerelem helyett a szeretet és az összetartozás teljes mértékű tagadása, egy érzelmeket és egyéni kapcsolatokat elnyomó diktatúra, ami mellett Rákosi elvtárs elbújhatna szégyenében.
Szóval megint találtunk valamit, ami nem működik. De mi az, ami igen? Elméletben persze van egy elképzelésem - olyan közösség, amelyben szeretetkapcsolatok alakulnak ki a tagjai között vérrokonságra való tekintet nélkül, és ahol senki se kényszerül bele egy heteroszexista családmodellbe. Néhány ismerősömnek sikerült is átültetnie a gyakorlatba ennek bizonyos elemeit (magamat is közéjük sorolom). Csak szeretnék már látni egy dokut, ami megmutatja, hogy ez lehet(-e) egy egész társadalom alapja - akár csak egy kommuna méretűé is.
A kommunákkal kapcsolatos információim különböző skandináv és amerikai filmekből származnak, miáltal valószínűleg egy elég torz és idealizált képet alkottam magamnak olyan közösségekről, amelyek kivonultak a társadalomból a szabad szerelem és az összetartozás jegyében. Hát ebből a filmből kiderül, hogy a végeredmény nem mindig volt olyan idilli, mint gondolnánk.
Az egy dolog, hogy Otto Mühl, a kommuna alapítója egy pszichopata állat volt, aki a személyi kultuszhoz igen hasonló diktatúrát vezetett be és szexuálisan visszaélt a kiskorú lánygyermekekkel. Az ideológiának nyilván voltak elemei, amelyek az ő bomlott agyának köszönhetők. Engem inkább az az elem gondolkoztatott el, ami más kommunákban is megjelenik/megjelent: az, hogy a nukleáris családdal valami gáz van, és ezért egy alternatív családformát kell létrehozni. Merthogy ezzel nagyjából én is egyetértek. Csakhogy ebben a burgenlandi kommunában átestek a ló túlsó oldalára. A párkapcsolatot rossz szemmel nézték; ha két ember egymásba szeretett, az egyiket áthelyezték egy másik, minél távolabbi kommunába. A gyerekeket a szülőktől elválasztva nevelték. A film szívettépő jelenete, amikor az egyik lány édesanyja elmondja: megtiltották neki, hogy gyerekeinek akár a közelébe menjen, nehogy azok elkezdjenek kötődni hozzá. A cél: a nukleáris család korlátaitól megszabadult gyerekeket alkotni. Vagyis a szabad szerelem helyett a szeretet és az összetartozás teljes mértékű tagadása, egy érzelmeket és egyéni kapcsolatokat elnyomó diktatúra, ami mellett Rákosi elvtárs elbújhatna szégyenében.
Szóval megint találtunk valamit, ami nem működik. De mi az, ami igen? Elméletben persze van egy elképzelésem - olyan közösség, amelyben szeretetkapcsolatok alakulnak ki a tagjai között vérrokonságra való tekintet nélkül, és ahol senki se kényszerül bele egy heteroszexista családmodellbe. Néhány ismerősömnek sikerült is átültetnie a gyakorlatba ennek bizonyos elemeit (magamat is közéjük sorolom). Csak szeretnék már látni egy dokut, ami megmutatja, hogy ez lehet(-e) egy egész társadalom alapja - akár csak egy kommuna méretűé is.
Steve Knapp elméletellenes irodalomelmélete
Steve nagyon nem bírja az elméletet. (Ez már alapból szimpatikus benne.) Egy Walter Benn Michaels nevű fickóval együtt írt egy cikket, amely szerint az elméleteknek semmi következménye, ennélfogva nem hasznosak a társadalom számára és senkinek nem kéne ilyesmivel foglalkozni. Ha a tudósok megfogadták volna a tanácsukat, nekünk most sokkal kevesebbet kéne olvasnunk.
Na ehhez képest Steve utána írt egy irodalomelméleti könyvet (amit én sajnos nem olvastam, csak egy arról szóló cikket). Leginkább azon töpreng benne, hogy miért akarnak az emberek irodalmat olvasni. Szerinte az irodalmi műnek az az értelme, amit a szerző gondolt, de kizárt, hogy egy halom ember csak ezért rágja át magát rajta. Steve arra jött rá, hogy azért olvasunk irodalmat, mert az tudatosítja bennünk a saját értékeinket. Ha mondjuk olvasunk egy fickóról, aki hozzánk hasonló helyzetben van (vagy akinek a helyzetébe bele tudjuk képzelni magunkat), egyrészt belegondolunk, mi mit csinálnánk a helyében, másrészt viszont – ha a könyv elég jól van megírva – meg tudjuk érteni, hogy amennyiben ő mást csinált, miért tette. Az olvasás tehát segít abban, hogy tudatosabb döntéseket hozzunk és aktív irányítóivá váljunk az életünknek. Ja és persze megtanít megérteni azt, aki más, mint mi.
Az jutott eszembe, milyen sokszor hivatkozom könyvekre vagy filmekre, amikor egy jelenséget meg akarok magyarázni. Ha például a nemi identitásválságról beszélgetek valakivel, beszúrok olyan mondatokat, hogy „igen, a Kőkeményben is van egy rész, ahol…”. Nem mellékesen ez az egész blog is arról szól, hogy milyen gondolatokat váltanak ki bennem különböző könyvek/filmek/színdarabok/elméletek/zenék. Pedig nem gyűjtöttem pénzt Isaura kiszabadítására és nem feltételezem, hogy Gordon Agáta tényleg a lexikonban olvasott először a leszbikusságról, mint hősnője a Kecskerúzsban. Ezenkívül beszélgetek elég sokat hús-vér emberekkel, és ők is indítanak el bennem gondolatokat. Szóval akkor miért is művészeti és elméleti alkotások (amely kettő mellesleg nem határolódik el egymástól) ihletik ezeket a bejegyzéseket és miért nem az, mit mesélt Gyuri tegnap Dél-Amerikáról?
Egyrészt nyilván benne van, hogy Gyuri (vagy bárki más) magánemberként tett személyes közléseit nem fogom kiadni bármely olvasónak. (A poénok nyilván más lapra tartoznak.) Másrészt itt a párbeszéd vágya is. Ha valakivel együtt ülök a kocsmában, akkor reflektálni tudok a gondolataira, ahogy az ott levő többiek is. A műalkotások befogadása viszont magányos tevékenység – de milyen jó is megosztani valakivel! Legjobb persze, ha ő is látta/olvasta/hallotta az illető művet és van róla véleménye. De ha nem, a bennem elindított gondolatokra akkor is tud reflektálni és kialakul egy párbeszéd a virtuális térben.
Harmadrészt a könyvek/filmek és kisebb mértékben az egyéb művészeti alkotások fontos szerepet játszanak az életemben. „Kevés olyat láttam, hogy egy ember konkrétan szól valamiről, de te a fiction-ről szólsz”, mondta nekem annó Szőcs úr. Ez húsz év alatt nem változott, pedig azóta jártam néhány helyen a világban és megismertem sokféle embert. Mégis tudom, a személyes kapcsolataimon és élményeimen keresztül töredékét sem tapasztalhatom meg azoknak a tudásoknak és érzéseknek, mint könyveken és filmeken keresztül. Az a fixa ideám, hogy minél nyitottabb vagyok, annál jobb emberré válok. Egy viszonylag zárt közegben felnőve, ez a nyitottság először olvasmányélmények segítségével alakult ki bennem. És változatlanul azt gondolom, hogy ezek – nyilván a személyes kapcsolatok mellett – sokat segítenek ebben a projektben.
Na ehhez képest Steve utána írt egy irodalomelméleti könyvet (amit én sajnos nem olvastam, csak egy arról szóló cikket). Leginkább azon töpreng benne, hogy miért akarnak az emberek irodalmat olvasni. Szerinte az irodalmi műnek az az értelme, amit a szerző gondolt, de kizárt, hogy egy halom ember csak ezért rágja át magát rajta. Steve arra jött rá, hogy azért olvasunk irodalmat, mert az tudatosítja bennünk a saját értékeinket. Ha mondjuk olvasunk egy fickóról, aki hozzánk hasonló helyzetben van (vagy akinek a helyzetébe bele tudjuk képzelni magunkat), egyrészt belegondolunk, mi mit csinálnánk a helyében, másrészt viszont – ha a könyv elég jól van megírva – meg tudjuk érteni, hogy amennyiben ő mást csinált, miért tette. Az olvasás tehát segít abban, hogy tudatosabb döntéseket hozzunk és aktív irányítóivá váljunk az életünknek. Ja és persze megtanít megérteni azt, aki más, mint mi.
Az jutott eszembe, milyen sokszor hivatkozom könyvekre vagy filmekre, amikor egy jelenséget meg akarok magyarázni. Ha például a nemi identitásválságról beszélgetek valakivel, beszúrok olyan mondatokat, hogy „igen, a Kőkeményben is van egy rész, ahol…”. Nem mellékesen ez az egész blog is arról szól, hogy milyen gondolatokat váltanak ki bennem különböző könyvek/filmek/színdarabok/elméletek/zenék. Pedig nem gyűjtöttem pénzt Isaura kiszabadítására és nem feltételezem, hogy Gordon Agáta tényleg a lexikonban olvasott először a leszbikusságról, mint hősnője a Kecskerúzsban. Ezenkívül beszélgetek elég sokat hús-vér emberekkel, és ők is indítanak el bennem gondolatokat. Szóval akkor miért is művészeti és elméleti alkotások (amely kettő mellesleg nem határolódik el egymástól) ihletik ezeket a bejegyzéseket és miért nem az, mit mesélt Gyuri tegnap Dél-Amerikáról?
Egyrészt nyilván benne van, hogy Gyuri (vagy bárki más) magánemberként tett személyes közléseit nem fogom kiadni bármely olvasónak. (A poénok nyilván más lapra tartoznak.) Másrészt itt a párbeszéd vágya is. Ha valakivel együtt ülök a kocsmában, akkor reflektálni tudok a gondolataira, ahogy az ott levő többiek is. A műalkotások befogadása viszont magányos tevékenység – de milyen jó is megosztani valakivel! Legjobb persze, ha ő is látta/olvasta/hallotta az illető művet és van róla véleménye. De ha nem, a bennem elindított gondolatokra akkor is tud reflektálni és kialakul egy párbeszéd a virtuális térben.
Harmadrészt a könyvek/filmek és kisebb mértékben az egyéb művészeti alkotások fontos szerepet játszanak az életemben. „Kevés olyat láttam, hogy egy ember konkrétan szól valamiről, de te a fiction-ről szólsz”, mondta nekem annó Szőcs úr. Ez húsz év alatt nem változott, pedig azóta jártam néhány helyen a világban és megismertem sokféle embert. Mégis tudom, a személyes kapcsolataimon és élményeimen keresztül töredékét sem tapasztalhatom meg azoknak a tudásoknak és érzéseknek, mint könyveken és filmeken keresztül. Az a fixa ideám, hogy minél nyitottabb vagyok, annál jobb emberré válok. Egy viszonylag zárt közegben felnőve, ez a nyitottság először olvasmányélmények segítségével alakult ki bennem. És változatlanul azt gondolom, hogy ezek – nyilván a személyes kapcsolatok mellett – sokat segítenek ebben a projektben.
2011. február 5., szombat
Pánik (Nemzeti Színház)
A Bridget Jones naplójában van egy rész, amikor Bridgetet a pasija jól kiröhögi a polcán sorakozó önsegítő könyvek miatt. Mégis mit képzelnek a csajok, hogy könyvből lehet megtanulni a párkapcsolatok működését, az önbecsülést meg mittudomén? Bridget belegondol és kidobálja a könyveket. Aztán egyszer ő is elmegy a pasi lakására, és meglepve fedezi fel, hogy a könyvespolca tele van önsegítő könyvekkel.
Hát ja, nem újdonság, hogy a pasik ugyanolyan bizonytalanok magukban, mint a nők. (Főleg a magyarok, meg a finnek is.) És ők is ugyanúgy bedőlnek az álpszichológiai hókuszpókuszoknak, ugyanúgy belekapaszkodnak minden szalmaszálba a búzafüves joghurttól a boksz aerobikig: hátha majd ez lesz a megoldás az összes problémájukra. És persze mindezt csináld magad alapon, hiszen ha a pszichológus nagyrészt csak ül és hallgat, akkor a legjobb barátod ugyanúgy le tud veled folytatni egy terápiát, nemde?
A darab egyik tanulsága, hogy a pszichológiához azért kell némileg érteni, ha használni akarja az ember, különben rendkívül komikus eredménye lesz a dolognak. („A munkámmal segítek jobbá tenni a világot és kiteljesíteni önmagam”-hallgatja az önsegítő CD mantráját a liftszerelő.) Van még sok kisebb tanulsága is, mint pl. hogy ne hívjunk talkshowba buddhista szerzetest, meg ne hadonásszunk gumikacsával a vécé fölött. De elsősorban persze a férfiszerep válságáról szól. Azokról a pasikról, akik görcsösen próbálnak ragaszkodni a férfiasság látszatához, és akik a nőket ugyanolyan kétdimenziós (de lehet, hogy csak egy?) lényeknek látják, mint a korábbi macsók. Ugyanakkor ez már az önreflexív Új Férfi, aki megpróbálja megismerni önmagát, elemzi saját férfilétének összetevőit. Elemzi, de nem kérdőjelezi meg. Ezt csak a szerző teszi, meg a rendező, meg jó esetben a néző.
Sok nő és meleg pasi ült a nézőtéren, akik halálosan élvezték a darabot. Remélem, azért néhány heteró pasi is eljött. Nekik lenne csak igazán tanulságos.
Hát ja, nem újdonság, hogy a pasik ugyanolyan bizonytalanok magukban, mint a nők. (Főleg a magyarok, meg a finnek is.) És ők is ugyanúgy bedőlnek az álpszichológiai hókuszpókuszoknak, ugyanúgy belekapaszkodnak minden szalmaszálba a búzafüves joghurttól a boksz aerobikig: hátha majd ez lesz a megoldás az összes problémájukra. És persze mindezt csináld magad alapon, hiszen ha a pszichológus nagyrészt csak ül és hallgat, akkor a legjobb barátod ugyanúgy le tud veled folytatni egy terápiát, nemde?
A darab egyik tanulsága, hogy a pszichológiához azért kell némileg érteni, ha használni akarja az ember, különben rendkívül komikus eredménye lesz a dolognak. („A munkámmal segítek jobbá tenni a világot és kiteljesíteni önmagam”-hallgatja az önsegítő CD mantráját a liftszerelő.) Van még sok kisebb tanulsága is, mint pl. hogy ne hívjunk talkshowba buddhista szerzetest, meg ne hadonásszunk gumikacsával a vécé fölött. De elsősorban persze a férfiszerep válságáról szól. Azokról a pasikról, akik görcsösen próbálnak ragaszkodni a férfiasság látszatához, és akik a nőket ugyanolyan kétdimenziós (de lehet, hogy csak egy?) lényeknek látják, mint a korábbi macsók. Ugyanakkor ez már az önreflexív Új Férfi, aki megpróbálja megismerni önmagát, elemzi saját férfilétének összetevőit. Elemzi, de nem kérdőjelezi meg. Ezt csak a szerző teszi, meg a rendező, meg jó esetben a néző.
Sok nő és meleg pasi ült a nézőtéren, akik halálosan élvezték a darabot. Remélem, azért néhány heteró pasi is eljött. Nekik lenne csak igazán tanulságos.
2011. január 27., csütörtök
Zadie Smith: On Beauty
Biztos nem lehet véletlen, hogy amióta fölvettek az egyetemre, sorra kerülnek a kezembe - anélkül, hogy keresném őket - egyetemi életről szóló regények. (Vagy sorra veszem észre ezt az oldalukat: a Secret Historynál épphogycsak feltűnt annak idején, hogy egyetemen játszódik.) Nyáron az I am Charlotte Simmons jópofa előkészítés volt arra, hogyan próbál az ember beilleszkedni egy diákközösségbe és megfelelni az elvárásoknak. Mondjuk ez annyira nem vált valóra az én konkrét esetemben, mert doktorandusz-hallgatóként eléggé kívül vagyok az egyetemi közösségen (ami persze negatívumokkal is jár, de nem szenvedek tőle túlságosan). Most meg itt van ez a másik regény, ami azon élcelődik, milyen hatalmi és presztízsharcok folynak egyetemi berkekben professzorok és olykor diákok között, időnként egészen szánalmas szinten. Íme Rómeó és Júlia, átültetve egy modern egyetemi városba: a fiatalok szerelmét (és a két anyuka barátságát, és az egyik apuka szexuális vonzalmát a másik család lánya iránt) megakadályozza a két professzor vérre menő harca Rembrandt művészetének értelmezései fölött.
Nem vagyok olyan optimista, hogy azt higgyem, mindez csak fikció. Pontosan ugyanilyen nevetséges ellentétek játszanak akadémiai berkeken belül a közvetlen környezetemben is. És nem túl lelkesítő, hogy ha megszerzem a PhD-t és esetleg egyetemen kezdenék tanítani, én is bekerülnék ezekbe a játszmákba. Ahogyan akkor is, ha mondjuk egy kutatóintézetben kezdenék dolgozni. Van egyáltalán olyan közeg, ahol a normális munkának (munkának, nem karriernek!) nem elengedhetetlen feltétele az, hogy közben másokkal kelljen marakodnunk? Nem tudom, de nagyon szeretnék egy ilyen találni.
Lehet, hogy mégis turistajelzés-felfestőnek kéne mennem. Hátha azokat nem fúrja senki.
Nem vagyok olyan optimista, hogy azt higgyem, mindez csak fikció. Pontosan ugyanilyen nevetséges ellentétek játszanak akadémiai berkeken belül a közvetlen környezetemben is. És nem túl lelkesítő, hogy ha megszerzem a PhD-t és esetleg egyetemen kezdenék tanítani, én is bekerülnék ezekbe a játszmákba. Ahogyan akkor is, ha mondjuk egy kutatóintézetben kezdenék dolgozni. Van egyáltalán olyan közeg, ahol a normális munkának (munkának, nem karriernek!) nem elengedhetetlen feltétele az, hogy közben másokkal kelljen marakodnunk? Nem tudom, de nagyon szeretnék egy ilyen találni.
Lehet, hogy mégis turistajelzés-felfestőnek kéne mennem. Hátha azokat nem fúrja senki.
2011. január 24., hétfő
Mugabe és a fehér afrikai
Mike Campbell bátor, jólelkű stb. (pozitív jelzők) zimbabwei farmer, akinek egyetlen bűne, hogy fehér. Ezért aztán a csúnya rossz Mugabe elnök el akarja venni a farmját. Mike és családja persze bátran küzd a birtokért, gyakrabban röpködnek Namíbiába a nemzetközi bíróságra, mint amilyen sűrűséggel más a zöldségboltba. Mindeközben pedig számos utalást hallhatunk arra, hogy a fehér Campbell család milyen tökéletes, idilli kapcsolatot tart fenn fekete munkásaival. Ezt persze csak a Campbell család részéről, mert egyetlen fekete munkás sem nyilatkozik a kamerának (csak a Mugabe oldalán álló rosszember feketék).
Tévedés ne essék: nem állítom, hogy Mugabe jófej, vagy hogy Campbellék nem azok. Csak éppen nehéz elhinnem, hogy a Campbell-farm egy darabka paradicsom a ronda rasszista Zimbabwe kellős közepén, ahol a fehérek és feketék közt tökéletes harmónia áll fenn. Mert a múlt - és esetünkben a jelen - ideológiái és viszonyai óhatatlanul rányomják a bélyegüket az emberekre. Egy fehérek és nem-fehérek által lakott helyen nehezen tudok elképzelni 100%-ban rasszizmusmentes embert, és ha az előítéleteket le is küzdi valaki, egy csomó rutin megmarad (például az, hogy mindig a fehér farmerek beszélnek fekete munkásaik nevében).
Mindez persze nem menti föl Mugabét és társait, akik a gyarmatosítók rasszizmusát megfordítva most a fehéreket tekintik nem teljes értékű embereknek. Csak kicsit hiányolom a történetből az ok-okozati összefüggéseket. Értékesebb és elgondolkodtatóbb filmet kaptunk volna, ha a készítők ezeknek is utánanéznek egy kicsit. És ha nem próbálják idealizálni a földjéért küzdő fehér farmert. Vagy azt képzelik, a közönség csak úgy fog az emberi jogsértések áldozatával szimpatizálni, ha bebizonyítják, hogy az feddhetetlen ember? Lehet, hogy az átlag közönségre ez igaz, de az nagyon szomorú lenne.
Tévedés ne essék: nem állítom, hogy Mugabe jófej, vagy hogy Campbellék nem azok. Csak éppen nehéz elhinnem, hogy a Campbell-farm egy darabka paradicsom a ronda rasszista Zimbabwe kellős közepén, ahol a fehérek és feketék közt tökéletes harmónia áll fenn. Mert a múlt - és esetünkben a jelen - ideológiái és viszonyai óhatatlanul rányomják a bélyegüket az emberekre. Egy fehérek és nem-fehérek által lakott helyen nehezen tudok elképzelni 100%-ban rasszizmusmentes embert, és ha az előítéleteket le is küzdi valaki, egy csomó rutin megmarad (például az, hogy mindig a fehér farmerek beszélnek fekete munkásaik nevében).
Mindez persze nem menti föl Mugabét és társait, akik a gyarmatosítók rasszizmusát megfordítva most a fehéreket tekintik nem teljes értékű embereknek. Csak kicsit hiányolom a történetből az ok-okozati összefüggéseket. Értékesebb és elgondolkodtatóbb filmet kaptunk volna, ha a készítők ezeknek is utánanéznek egy kicsit. És ha nem próbálják idealizálni a földjéért küzdő fehér farmert. Vagy azt képzelik, a közönség csak úgy fog az emberi jogsértések áldozatával szimpatizálni, ha bebizonyítják, hogy az feddhetetlen ember? Lehet, hogy az átlag közönségre ez igaz, de az nagyon szomorú lenne.
2011. január 20., csütörtök
Meghökkentő függőség terjed az amerikai fiatalok körében
http://www.origo.hu/egeszseg/20110120-uj-fuggoseg-terjed-az-amerikai-fiatalok-koreben.html
Az origó cikke "meghökkentő függőség"-nek nevezi azt, hogy az amerikai fiatalok a pizzánál és a bulizásnál magasabbra értékelik az önbizalmukat erősítő megnyilvánulásokat. Én a magam részéről örömmel látom (azaz Magyarországon csak látnám), ha a fiatalok a számukra legfontosabb értékek között nem kajákat meg felszínes tevékenységeket sorol(ná)nak fel. Azt hiszem, egy normális tinédzser fejében egy csomó kérdés kergetőzik életkorából adódóan; már nem gyerekek, de még nem felnőttek, szüleik gyereknek szeretnék látni őket, társaik felnőtteknek. Természetes, hogy bizonytalanok önmagukban (igen, még az amcsik is!), és keresik a pozitív megerősítést. Számomra ez azt jelzi, hogy foglalkoznak saját személyiségükkel, saját belső fejlődésükkel. Nem tudom, ez mitől lenne nagyobb mértékben nárcizmus, mint az, ha valaki fél életét bulizással tölti. Függőségnek pedig pláne nem függőség, ahogyan a pizzát szeretni se függőség, ha nem arról van szó, hogy egy napig se bírom ki nélküle. A vizsgálatok leírása egyáltalán nem azt sugallja, hogy függőségeket kutattak volna, hiszen értékeket kellett sorba állítani. Ezek szerint, ha valami a legfontosabb érték az életünkben (pl. a politikai elköteleződés), az "függőség", vagyis káros és leküzdendő? Na de mindig lesz 1 vagy 2 legfontosabb érték, nem?
Az meg végképp kiverte nálam a biztosítékot, hogy az iskola a hibás, amiért pozitív megerősítéseket ad a diákoknak. "Az lenne a helyes, ha a gyerek önbizalma attól fejlődne, hogy jól teljesít. Az elsődleges cél nem az önbizalom növelése." Na de hány meg hány gyerek van, aki azért adja fel, mert nem hiszi, hogy képes lenne rá (ez vonatkozhat dolgozatra készülésre, sportra vagy akár karriertervekre)? Emlékszem, amikor (amúgy botfülű) gimnáziumi osztályfőnököm lebeszélte az iskola legnagyobb zenei tehetségét arról, hogy zeneakadémiára menjen, mert "úgysem vennék fel". Említett lány barátnője rossz bizonyítványát megkapván elszökött otthonról, mert meg volt győződve róla, hogy rossz eredményekkel már nem fogják szeretni a szülei. Mennyi mindent változtathatott volna ezeknél a tinédzsereknél egy kis pozitív megerősítés!
Meg tulajdonképpen mi is az iskola feladata? Hogy jó jegyeket kapjanak a gyerekek? Vagyis a lexikai tudás, a fejekbe belevert információ? Ez eddig a magyar oktatást jellemezte, de úgy tűnik, egyesek már Amerikában is propagálják. Amit nagy fájdalommal látok, mert szerintem meg az iskola elsődleges feladata a személyiségfejlődés segítése. És ebben - Magyarországon különösen - baromi nagy szerepe van a pozitív megerősítéseknek.
Az origó cikke "meghökkentő függőség"-nek nevezi azt, hogy az amerikai fiatalok a pizzánál és a bulizásnál magasabbra értékelik az önbizalmukat erősítő megnyilvánulásokat. Én a magam részéről örömmel látom (azaz Magyarországon csak látnám), ha a fiatalok a számukra legfontosabb értékek között nem kajákat meg felszínes tevékenységeket sorol(ná)nak fel. Azt hiszem, egy normális tinédzser fejében egy csomó kérdés kergetőzik életkorából adódóan; már nem gyerekek, de még nem felnőttek, szüleik gyereknek szeretnék látni őket, társaik felnőtteknek. Természetes, hogy bizonytalanok önmagukban (igen, még az amcsik is!), és keresik a pozitív megerősítést. Számomra ez azt jelzi, hogy foglalkoznak saját személyiségükkel, saját belső fejlődésükkel. Nem tudom, ez mitől lenne nagyobb mértékben nárcizmus, mint az, ha valaki fél életét bulizással tölti. Függőségnek pedig pláne nem függőség, ahogyan a pizzát szeretni se függőség, ha nem arról van szó, hogy egy napig se bírom ki nélküle. A vizsgálatok leírása egyáltalán nem azt sugallja, hogy függőségeket kutattak volna, hiszen értékeket kellett sorba állítani. Ezek szerint, ha valami a legfontosabb érték az életünkben (pl. a politikai elköteleződés), az "függőség", vagyis káros és leküzdendő? Na de mindig lesz 1 vagy 2 legfontosabb érték, nem?
Az meg végképp kiverte nálam a biztosítékot, hogy az iskola a hibás, amiért pozitív megerősítéseket ad a diákoknak. "Az lenne a helyes, ha a gyerek önbizalma attól fejlődne, hogy jól teljesít. Az elsődleges cél nem az önbizalom növelése." Na de hány meg hány gyerek van, aki azért adja fel, mert nem hiszi, hogy képes lenne rá (ez vonatkozhat dolgozatra készülésre, sportra vagy akár karriertervekre)? Emlékszem, amikor (amúgy botfülű) gimnáziumi osztályfőnököm lebeszélte az iskola legnagyobb zenei tehetségét arról, hogy zeneakadémiára menjen, mert "úgysem vennék fel". Említett lány barátnője rossz bizonyítványát megkapván elszökött otthonról, mert meg volt győződve róla, hogy rossz eredményekkel már nem fogják szeretni a szülei. Mennyi mindent változtathatott volna ezeknél a tinédzsereknél egy kis pozitív megerősítés!
Meg tulajdonképpen mi is az iskola feladata? Hogy jó jegyeket kapjanak a gyerekek? Vagyis a lexikai tudás, a fejekbe belevert információ? Ez eddig a magyar oktatást jellemezte, de úgy tűnik, egyesek már Amerikában is propagálják. Amit nagy fájdalommal látok, mert szerintem meg az iskola elsődleges feladata a személyiségfejlődés segítése. És ebben - Magyarországon különösen - baromi nagy szerepe van a pozitív megerősítéseknek.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)