Donald Trump, a csődtömeg, avagy Make America Small Again

 

***SPOILER***

A Csődtömeg című film igaz történetet mesél el arról, hogyan vitte csődbe egyetlen fiatal bróker néhány év alatt az Egyesült Királyság legrégebbi kereskedelmi bankját. Nick Leeson a saját hasznát kereste azzal, hogy a veszteségeket egy kamu számlára pakolászta el, de ő maga is meglepődött azon, hogy mindez a nagy múltú Barings Bank teljes bukásához vezetett.

A Csődtömeg emlékeztet minket arra, hogy sikeres, nagy múltú, köztiszteletben álló intézmények is nagyot bukhatnak, és ez igaz országokra is. A spanyol gyarmatbirodalom kézenfekvő példa, de a közelebbi múltból gondolhatunk Iránra, és az Egyesült Királyság világpolitikai szerepe is jelentősen lecsökkent a Brexit óta. Ezért aztán nem kis aggodalommal figyeljük, ahogy Donald Trump egymás után pusztítja el az Egyesült Államok külkereskedelmi kapcsolatait, nemzetközi egészségügyi és segélyszervezetekben játszott szerepét, az oktatás szabadságát, a transz és női jogokat, és kiutasít olyan külföldieket, akik jelentősen hozzájárultak az ország tudományos eredményeihez - tönkreteszi mindazokat a dolgokat, amelyek korábban Amerikát a világ szemében naggyá tették.

Trump ámokfutása még azokat is meglepi, akik nem sok jóra számítottak első ciklusa után. Azóta azonban változott a világ. Egyrészt több más országban is jobbra tolódás következett be, és ezektől (köztük Magyarországtól is) Trump ötleteket kaphatott. Az ukrán és a palesztin háború labilisabbá tette a nemzetközi politikai helyzetet. Végül pedig Trump pontosan tudja, hogy ez az utolsó esélye, hiszen egy elnök maximum két cikluson keresztül kormányozhat. Így neki most nincs vesztenivalója, és igyekszik gyorsan mindent tönkretenni, amit tönkre akart.

Vannak, akik számára az egyetlen reménysugár ebben a helyzetben, hogy Trumpnak csak négy éve van. Nekik üzenném, hogy Nick Leeson három év alatt vitte csődbe a Barings Bankot.

Az archivisták, avagy generációk az LMBT+ aktivizmusban

 

A New Yorki Leszbikus Nőtörténelmi Archívum 1974 óta gyűjti a leszbikus múlttal és jelennel kapcsolatos dokumentumokat, tárgyakat. Ami ennél is lenyűgözőbb, többen vannak, akik évtizedek óta vagy akár a kezdetektől részei ennek. A filmben az egyik alapító, Deb Edel büszkélkedik, hogy nemrég volt a 40 éves évfordulójuk, és hozzáteszi, hogy ott tervez lenni az ötvenediken is, bár már kicsit kevésbé aktívan, mint korábban. Nem tudom, így volt-e, a film 2019-es, de a wikipedia tanúsága szerint Deb még él (amúgy ebből a cikkből van a kép arról, hogy néz ki ma az archívum).

Az egyik nagy fájdalmam a magyarországi LMBT+ aktivizmusban az, hogy olyan nagy a fluktuáció. Vannak persze, akik évtizedek óta kitartóan tevékenykednek (érdekes módon pont az archivisták, a Háttér Archívum vezetői jutnak elsőként eszembe), de főleg a fiatalabb generációban gyakori, hogy pár év után abbahagyják. Amikor 2022-ben visszamentem Budapestre az Európai Leszbikus Konferenciára, az önkéntesek nagy részét sose láttam, és ők vagy nem tudták, hogy ki vagyok, vagy nagy kerek szemekkel bámultak rám, hogy úristen, én még élek?

Több oka lehet persze annak, hogy miért tűnnek el az emberek pár év aktivizmus után. Ritkán ugyan, de tudatos döntés eredménye is lehet: volt olyan egyesület, amely a 2000-es években büszke volt rá, hogy már egyetlen alapító sincs ott, mintegy a megújulási képességüket demonstrálandó. (Megjegyzem, azóta az egyik alapító visszatért, az akkori vezetők pedig már sehol nincsenek.) Olyan is előfordul, hogy a régebbi tagok maguktól mennek el, mert úgy érzik, nem tudnak lépést tartani a világ fejlődésével (gondolhatunk itt akár a digitalizációra, akár az identitások egyre növekvő sokféleségére), vagy csak magányosnak érzik magukat a sok fiatal között, hiányzanak nekik a régi harcostársak, akikkel annak idején együtt kezdték. És persze vannak, akik meghaltak vagy külföldre költöztek (ez a New York-i archívum esetében is előfordul, de nyilván kisebb mértékben). Magyarországon ehhez hozzájárul az, hogy munka mellett nehezebb beiktatni az önkénteskedést, ezért vannak, akik felhagynak az aktivizmussal, amikor befejezik a tanulmányaikat. És persze nagyon nem segít a politikai légkör, a civilek állandó vegzálása, illetve maga az a mentálhigiénés állapot, amit a magyar politika eredményez; egy ismerős írta nemrég, hogy a környezetében mindenki annyira ki van bukva, hogy minden energiája az ő segítésükre megy el, és nem tud aktivizmussal is foglalkozni. A politikai nyomáshoz adott esetben hozzáadódhat a nyomás a család részéről, hogy "nem baj, lányom, ha biszexuális vagy, de ne beszélj róla nyilvánosan". Szomorú tendenciának látom például, hogy amint egy LMBT+ ember gyereket vállal azonos nemű párjával, jellemzően visszavonul az aktivizmustól. Egyfelől tény, hogy gyereknevelés mellett kevesebb idő jut aktivistáskodni, de sokkal gyakrabban érzékelem azt a kimondatlan vagy akár kimondott félelmet, hogy ha anyu vagy apu túl nyíltan beszél a szivárványcsaládjukról, akkor a gyereket érheti hátrány. A folyamatos fluktuációnak emellett a kiégés is oka és egyben következménye, hiszen azáltal, hogy az új emberek egy-két év után eltűnnek, még több teher hárul a régiekre.

Szóval tényleg nem könnyű ma Magyarországon LMBT+ aktivistának lenni, de hát valószínűleg Amerikában sem volt az a 70-es 80-as években (erről is sztoriznak a filmben), illetve most megint nem. De szerintem nagyon jó lenne, ha erre nem az lenne a válasz, hogy mindenki visszahúzódik, hanem hogy a közösség tagjai támogatják egymást, segítő hálózatok vagy adott esetben mentálhigiénés szakemberek segítségével igyekeznek megelőzni a kiégést, és tudatos erőfeszítést tesznek, hogy ne csak új önkénteseket toborozzanak, hanem megtartsák a régieket is. Mostanra a mi mozgalmunk is több mint 30 éves, és a körülmények egy pár évtizedes fellendülés után visszaestek a 80-as évek végének szintjére, sőt még lejjebb (mert akkor ugyan volt láthatatlanság, de nem törvényi tiltás hatására). Azért is nagy szükség van a régiekre, mert nekik van tapasztalatuk egy ellenséges közeggel, eszközökkel és ösztönzéssel szolgálhatnak a fiataloknak. A generációk közötti összefogás csak akkor valósulhat meg, ha a generációk jelen vannak.

(A filmet 2025. március 30-án vetítik az LMBT Történeti Hónap keretében.)

Gioconda Belli: El país de las mujeres - A nők országa

 

A történet egy képzelt latin-amerikai országban, Faguasban játszódik, ahol a feminista Erotikus Baloldal Pártja elsöprő győzelmet arat a választásokon. (Az utószóból megtudjuk, hogy ilyen párt tényleg létezett Nicaraguában a 80-as években, csak nem nyert választásokat.) A hatalomra került nők radikális reformokat vezetnek be. Feloszlatják a hadsereget, ugyanakkor rengeteg támogatást nyújtanak a virágkertészetnek, ami Faguast virágnagyhatalommá teszi és sosem látott gazdagságot eredményez az országban. Az általános iskolát megreformálják, szigorú tanterv helyett minden gyerek a saját érdeklődési köre szerint vizsgálódhat, tanárok és az internet segítségével. Közösségi konyhákkal és gyermekfelügyelettel segítik a dolgozó anyákat. Többszáz ezer véletlenszerűen kiválasztott lakost (ugyanannyi nőt és férfit) rendszeres továbbképzésre küldenek a demokrácia alapelveinek és az állampolgári és emberi jogoknak a témájában, és ezeknek az embereknek a szavazata minden választáson és népszavazáson duplán számít. Az államigazgatásban dolgozó férfiakat 6 hónapra teljes fizetéssel hazaküldik, és nőket vesznek fel a helyükre, hogy a nők a férfidominanciától megszabadulva megtanuljanak döntéseket hozni és kiállni magukért. És bár a férfiak körében az új kormány nem minden intézkedése népszerű, végül el kell ismerniük, hogy az országnak javára válnak.

Csodálatos feminista utópia, de van benne egy pici csavar. Az Erotikus Baloldal Pártjának győzelméhez hozzájárult egy vulkánkitörés, aminek hatására a férfiak tesztoszteronszintje jelentősen lecsökkent. A szerző azt sugallja, hogy enélkül valószínűleg nem sikerült volna a politikai fordulat. Ugyanis a hatalmon levők nem engedik ki a kezükből a hatalmat olyan könnyen. Ezt érdemes lenne a magyar kormányellenes erőknek is fejben tartaniuk.

Good-bye, Lenin, avagy Magyarország NDK-sodása

 

A fiatalabbak kedvéért, akik esetleg nem tudják: az NDK a Német Demokratikus Köztársaságot jelenti, vagyis a hidegháborúban kettészakadt Németország szovjet megszállás alatt levő, államszocialista részét. Ezen ország végnapjairól szól ez a zseniális vígjáték, amelyből nemcsak az derül ki, hogy a németeknek van humoruk (olykor), hanem az is, milyenek voltak a mindennapok az NDK-ban. Egyben arra is kapunk valamiféle választ, hogy maradhatott fenn ilyen sokáig az államszocialista diktatúra ebben az országban, ráadásul olyan látványos lázadások nélkül, mint Magyarországon '56 vagy Prágában '68. Még csak azzal sem érvelhetünk, hogy az embereknek nem voltak információi arról, hogy másként is lehet (ez a diktatúrák fennmaradásának fontos eleme, ld. itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2019/12/marina-ottaway-democracy-challenged.html), hiszen nagyon sok keletnémet családnak voltak rokonai Nyugat-Németországban, a határ közelében a nyugatnémet tévét és rádiót fogni se lehetett ördöngösség, és a nyelvtudás ugye nem jelentett akadályt. Oké, közvetlenül a háború után a földig lerombolt országnak valószínűleg a nyugati felén se éltek sokkal jobban, később azonban változott a helyzet. Hogyhogy nem lázadtak fel az NDK polgárai, látván a határon túli szabadságot és jómódot?

A film főszereplőjének édesanyja jelenti a választ: egy olyan asszony, akit ugyan bosszantanak a rendszer apró hibái, de alapvetően mélységesen elkötelezett az államszocializmus mellett, olyannyira, hogy várja ugyan Németország egyesülését, de ezt egy államszocialista rendszerben képzeli el. Idejét azzal tölti, hogy mindenféle apróságok miatt panaszleveleket írkál a Pártbizottságnak, amely szent meggyőződése szerint elolvassa és programjába beépíti ezeket az üzeneteket. Nem megszüntetni akarja ő a szocializmust, csak megreformálni - ahogy mellesleg annak idején Kádár János, sőt Nagy Imre is mindössze ezt akarta (ezt hajlamosak elfelejteni azok, akik az utóbbit a proletárdiktatúra elleni harc hőseként ünneplik). Az NDK más polgárai mikroellenállásokkal próbálták kijátszani a rendszert, például Josie McLellan Love in the Times of Communism című könyvében ír arról, hogyan trükköztek a naturisták a meztelen fürdőzés tiltása ellen: egyetlen ruhadarabként felvettek egy nyakkendőt, így érvelhettek a rendőrökkel szemben, hogy hiszen ők viselnek ruhát.

Na de hol voltak azok, akiknek ténylegesen nem tetszett az államszocialista berendezkedés? Elárulom: a Német Szövetségi Köztársaságban (NSZK). Valamikor fennállásának elején ugyanis az NDK egy ponton megnyitotta a határokat, és kijelentette: akinek nem tetszik itt, szabadon elmehet. A trükk bevált, az ellenzék el is ment, a kommunisták meg különösebb gondok nélkül elvoltak 1989-ig. 

A FIDESZ legújabb ötlete, hogy a kettős állampolgársággal rendelkező magyarokat ki lehessen utasítani az országból, ha olyasmit csinálnak, ami nekik nem tetszik. Ez egészen NDK-szerű húzás, azzal a szépséghibával persze, hogy itt nincs egy alternatív, demokratikus magyar állam, ahová az egyet nem értőket ki lehetne paterolni. Akinek a magyar az egyetlen állampolgársága, azt nyilván nem dobhatják ki. Viszont nagyon sokan vannak, akik születésük, felmenőik stb. miatt már eleve több ország állampolgárai, vagy akik pont az orbáni diktatúra elől költöztek külföldre és vették föl választott hazájuk állampolgárságát. A FIDESZ ezektől az emberektől akar megszabadulni, ami számára dupla haszonnal jár. Egyrészt lett egy újabb csoport, akiket belehelyezhet az ellenség szerepébe, másrészt pont azokat sikerülne így kitakarítani az országból, akiknek több tudásuk van a világról és a demokrácia működéséről - hiszen ha nem is élnek a második állampolgárságuk szerinti hazájukban, jó eséllyel beszélik annak nyelvét, így hitelesebb információkat kapnak a világról, mint a NER által dezinformált tömeg. Nyilván persze különbség van a "mehettek, ha akartok" és a "húzz el innen" között is, de ez csak azt mutatja, hogy Magyarország diktatórikusabb most, mint a hidegháború idején az államszocialista országok voltak.

Kérdés, hogy ebből a javaslatból ténylegesen törvény lesz-e. Lehet, hogy csak gumicsontnak dobta be a FIDESZ, az is lehet, hogy - mint annyi minden mással - ezzel is csak a határait próbálgatja, nézve, mikor csap le a fejére a nemzetközi közösség. De ha netán tényleg megszavazzák, akkor Magyarország még inkább olyan lesz, mint egy 21. századi NDK, ahol demokráciának álcázott diktatúra van, szarabb a kóla, mint máshol, és az emberek csak mikroellenállásokkal és (a kormányra nulla hatást gyakorló) visszafogott demokratikus eszközökkel próbálnak sikertelenül változtatni a dolgokon.

Hérodotosz: Xerxész, avagy diktátorok kontra természet

 

Hérodotosz írja le azt a legendát, hogy mikor a hullámok elsodorták a Xerxész által építtetett hidat, a hadvezér parancsot adott embereinek, hogy korbácsolják meg a tengert. Persze képzelhetitek, a tengert ez mennyire érdekelte. Aha, pont annyira.

Egy frissen benyújtott javaslat szerint Magyarország az alaptörvényébe bevenné azt a kitételt, hogy az ember vagy férfi, vagy nő. Eleve egy alaptörvénynek vagy alkotmánynak szerintem kifejezetten az állam szervezetével és működésével kapcsolatos dolgokat kellene tartalmaznia (hivatalos nyelv, diszkriminációmentesség, mittudomén), nem pedig a lakosok biológiai jellemzőire vonatkozó megállapításokat (hiszen itt egész bizonyosan biológiai nemről van szó, miután a magyar állam a nemet születési nemként értelmezi). De ha ettől el is tekintünk, akkor sincs hatalma a világ legerősebb diktátorának sem megszüntetni az interszexualitás biológiai jelenségét. A természet nem fekete-fehér, nem szorítható be az emberek által létrehozott mesterséges kategóriákba, bizonyos dolgok mindig ki fognak lógni azokból. Interszex emberek mindig is voltak és lesznek, és ha valaki törvényekkel próbálja megszüntetni ezt a jelenséget, az pont annyit ér és pont annyira röhejes próbálkozás, mint Xerxésznek megkorbácsolnia a tengert.

(kép: moly.hu)

Zelenszkij és Robin Hood, avagy lehetünk gyarmat, de nem mindegy, kié

 

***SPOILER***

Robin Hood történetének számos feldolgozása közül itt most azokra hivatkozom, amelyek - mint például a Mándy Iván-féle - úgy végződnek, hogy Oroszlánszívű Richárd visszatér Angliába, megígéri, hogy helyrehozza elődje igazságtalanságait, Robin Hood és társai pedig hűséget esküsznek neki. Ebben a megközelítésben Robin Hood nem afféle középkori anarchista, csak egy nagy igazságérzettel megáldott csávó, aki a zsarnok ellen fellázad, de az igazságos királynak hajlandó behódolni. 

Az ukrán háború kapcsán vannak olyan hangok, hogy Zelenszkij jobban járna, ha behódolna Oroszországnak (ezt szajkózza például a magyar állam vezetése, valószínűleg nem véletlenül). Olyanok is vannak viszont, akik nacionalista alapon közelítik meg a dolgot, és az ukrán függetlenségi háborúban általánosságban a "nem leszünk gyarmat"-mentalitást látják; ennek kapcsán jelennek meg olyan párhuzamok, hogy ahogy Ukrajna Oroszországtól, úgy Magyarország (vagy bármely más tagállam) az EU-tól jogosan kíván független lenni. Még olyasmit is hallottam, hogy Zelenszkij mindenképpen megszívja, hiszen ha nem Oroszország gyarmata lesz, akkor az EU-é.

Mint általánosságban a nacionalizmust ellenző embernek (pl. https://mmreflexiok.blogspot.com/2024/08/hadas-miklos-ferfiassag-kodjai-avagy-az.html, https://mmreflexiok.blogspot.com/2021/08/az-istvan-kiraly-az-augusztus-20-i.html stb.), joggal teszitek fel nekem a kérdést, miért támogatom Ukrajnát az Oroszország elleni háborúban. Nos, nem azon nacionalista álláspontból kiindulva, hogy a nemzetállamot mindig minden körülmények között meg kell őrizni. Sőt azt se gondolom, hogy fekete-fehér módon az orosz nemzetiségű emberek mind velejükig gonoszak, míg az EU az a fajta idealizált bölcs király, mint Oroszlánszívű Ricsi a Robin Hoodban. Tisztában vagyok vele, hogy a kis országok nem állhatnak tök egyedül ellen a világ viharainak, és szükségük van szövetségesekre. Ám nem mindegy, milyen értékek mentén szövetkeznek. Azok a fajta értékek, amiket mostanában Oroszország képvisel - a demokratikus értékek vagy az emberi jogok, azon belül a nők és az LMBT+ emberek jogai területén - olyasmik, amikkel nagyon nem tudok azonosulni, és nagyon nem szeretnék olyan országban élni, amely ezeket vallja. Az EU, minden problémája ellenére, még mindig egy olyan értékrendet képvisel, amiben szívesen élek, és amit kívánnék minden országnak, köztük Ukrajnának és Magyarországnak is. Tény, hogy egy államszövetség tagjának lenni valamilyen mértékben korlátozza a nemzeti önrendelkezést, de ha ezért cserébe az ország minden polgárát megilleti a méltóság és az alapvető emberi jogok, akkor üsse kő, felőlem legyünk gyarmat.

Bob szereti Abisholát, avagy szövetségesként hogyan támogassuk LMBT+ szeretteinket

 

Megpróbálom nem elspoilerezni, hogy ki coming outol a második (?) évadban, de egyébként se erre akarok koncentrálni, hanem a többiek reakciójára. Ugye ez azért is izgi, mert az USÁ-ban élő nigériai közösségről van szó, akik különböző mértékben integrálódtak, de nagyon sokuk sose volt olyan helyzetben, hogy egy coming outtal kezdenie kellett volna valamit. Ugyanakkor a maguk módján próbálják kifejezni, hogy támogatják szerettüket: szivárványos bögréket vásárolnak (amiket homofób látogatók esetén elrejtenek), vagy elkísérik őt egy drag brunchra. Vannak, akik kifejezett erőfeszítést tesznek, hogy jobban megismerjék ezt a világot, például szóba elegyednek a drag queennel a buszon, vagy áthívják teázni a szomszédot, akinek szivárványos lábtörlő van a lakása előtt. Büszkén megjelennek LMBT+ szerettükkel a nigériai közösségben, és mikor egy pikniken egy homofób jelenlevő közli, hogy a sült banánból nem eszik, mert azt "egy olyan" csinálta, látványosan az asztalhoz sietnek "imádom a sült banánt!" felkiáltással. Amikor pedig valaki felveti, hogy Olu néni biztos biszex, ha élvezte a drag showt (talán nem túl nagy spoiler, hogy nem Olu néni coming outol), akkor szépen helyreteszik az illetőt - merthogy néha nemcsak az LMBT+ emberek mellett kell kiállni, hanem a szövetségeseik mellett is.

Mióta Orbán Viktor bejelentette, hogy betiltja a pride-ot, sok ciszheteró jelentette ki, hogy idén mindenképpen eljön felvonulni. Ez nagyon fontos és köszönjük szépen, de igazából nem elegendő segítség azoknak az LMBT+ embereknek, akikbe most egy újabbat rúgott a kormány, és akik egyre inkább páriának érzik magukat saját országukban. A pici, hétköznapi gesztusokkal a szövetségesek jelezhetik, hogy a pride-on való vonulásuk nem csupán egy absztrakt ideológiai akció, hanem ténylegesen szívükön viselik LMBT+ barátaik és családtagjaik sorsát. Tény, hogy egy szivárványos bögre nem tudja eltörölni a homofób törvényeket és kormányintézkedéseket, de emlékezteti az LMBT+ embereket, hogy nincsenek egyedül, és erre most nagyon nagy szükség van.

Overbooking, avagy a turizmofóbia elitizmusa

 

Ez a dokumentumfilm a Baleári-szigeteken, különösen Mallorcán egyre durvábbá váló tömegturizmust és az arra adott reakciókat mutatja be. Nem meglepő módon a megszólaltatott helyiek többségét zavarja a tömegturizmusnak legalább néhány, de gyakran elég sok aspektusa, bár a szintén nyilatkozó politikusok és szakértők (köztük egy magyar) sokkal árnyaltabban látják a dolgokat. És ha valaki értő szemmel nézi, elég jól láthatóvá válik, hogy a turisták kézenfekvő bűnbakok mindenféle olyasmiért, ami amúgy nem vagy nemcsak rajtuk múlik. Erre már hoztam egy példát egy korábbi bejegyzésben (https://mmreflexiok.blogspot.com/2025/01/bocacangrejo-lecementezett-szivecskek.html), de ugyanilyen az, amikor egyes tenerifeiek szerint a turisták okozzák a dugókat az autópályán (akkor hogyhogy tanítási napokon reggel 7 és 9 között fordulnak elő, amikor a legtöbb turista még alszik?), vagy amikor a filmbeli idősek panaszkodnak, hogy a megszokott városnegyedük már nem olyan, mint régen volt. Elárulom, ilyesmi máshol is előfordul, a falu, ahol gyerekkoromban éltem, szintén megváltozott, pedig nem is lett turistacélpont, csak leaszfaltozták az utakat és odatelepült néhány gyár. A filmbeli takarítónők joggal panaszkodnak nehéz munkájukra, de az akkor se lenne könnyebb, ha apartmanok helyett irodákat takarítanának. A nőjogi jogvédőnek is igaza van, amikor aggódik amiatt, hogy a magalufi nightklubokban tárgyiasítják a nőket, de ezt a turizmus hatásának tekinteni kicsit ironikus, mikor félórával korábban a nosztalgiázó bácsi azon panaszkodott, hogy az utcájukban már évekkel ezelőtt bezárt a bordélyház.

Ami azonban főleg a film vége felé szembetűnő volt, az a turizmus osztályaspektusa. El is hangzik, hogy amíg a turisták jól szegregált szállodákban laktak és csak pár híresebb látnivalót és strandot látogattak, a helyieknek nem volt baja velük, most azonban már "mindenhol ott vannak", és a helybéliek napi szinten találkoznak velük. Ez a láthatóságuk indította be a turizmofóbiát, ahogy a magyar társadalomban is akkor erősödtek fel az előítéletek az LMBT+ emberekkel vagy a menekültekkel szemben, amikor láthatóvá váltak. Felmerül persze a (vélt vagy valós) versenyhelyzet, miszerint az Airbnb és más cégek keretében működtetett apartmankiadás miatt a helyieknek nehezebb albérletet találni (mondjuk ezen az önkormányzat segíthetne szociális bérlakásokkal), vagy hogy a korábban eldugott strandok túl ismertté váltak és már túl nagy lett ott a tömeg - ami azért elég irigy megközelítés. Amikor azonban a helyi gazdaságra gyakorolt hatásról vagy a környezetkárosításról van szó, a jóval kevesebbet kritizált szállodai és luxusturizmus igazából sokkal problémásabb, mint az apartmanbérlők. Az utóbbiak maguk gondoskodnak étkezésükről, vagyis a helyi boltokban és éttermekben költik el a pénzt, szemben az all-inclusive szállodák lakóival, a több medencés hotelek, golfpályák és luxusjachtok pedig sokkal környezetrombolóbbak, mint az a turista, aki busszal, kerékpáron vagy túrázva fedezi fel a szigetet.

Vagyis a gazdag turisták kevésbé járulnak hozzá a helyi gazdasághoz és nagyobb mértékben a környezetszennyezéshez, mégis kevesebb az ellenérzés velük szemben. Ami azért is érdekes, mert a filmben megszólaltatott turistaellenes szereplők nagy része kétkezi munkát végez. El is hangzik egy szakértő szájából, hogy jó lenne, ha a mallorcai gazdaság több lábon állna, és meghonosodnának új ágazatok, mint például a technológiai fejlesztés - de ez nem opció, mert a lakosság annyira aluliskolázott, hogy egyszerűen nincs rá ember. Magaluf partizó brit és német fiataljaival szemben ugyanakkora ellenszenvvel viseltetnek a megszólalók, mint Magyarországon az angol legénybúcsúzó társaságokkal szemben, pedig ezek az emberek ugyanúgy a munkásosztály tagjai, mint ők maguk, csak épp a bulinegyedben hangoskodnak és nem a sarki kocsmában. 

Tenerifén idéntől korlátozásokat vezetnek be az apartmankiadásban. Ezek egy részét (például hogy a kiadott ingatlanoknak meg kell felelniük bizonyos minőségi feltételeknek) indokoltnak, sőt üdvösnek tartom, ugyanakkor elég feltűnő, hogy a szállodai turizmust nem korlátozzák. Vélhetően ez részben a nagy szállodaláncok lobbitevékenységének, részben pedig a turizmofóbia elitizmusának köszönhető. Csakhogy ezzel megint a kevésbé jómódúak járnak rosszul, beleértve azokat a turizmus ellen tüntetőket is, akik egy szép napon azzal fognak szembesülni, hogy egy másik országban vagy szigeten épp a saját maguk által ösztönzött intézkedések miatt nem fognak megfizethető szállást találni.

TJ Klune: The House in the Cerulean Sea - Arthur Parnassus kontra szélsőjobbos szivárványcsaládok

 

***SPOILER***

Bocsánat, próbálom nem nagyon szétspoilerezni ezt a könyvet, mert sokat veszít mindenki,  aki nem olvassa el, de a bejegyzésem üzenetéhez pár poént le kell lőni. Ugyebár a történet egy Marsyas nevű szigeten játszódik egy árvaházban, ahol Arthur Parnassus (szerintem JK Rowling sárgul az irigységtől, hogy nem neki jutott eszébe ez a zseniális név) mágikus képességekkel rendelkező gyerekekről gondoskodik. Ezeket a gyerekeket a társadalom kiveti magából, sőt még a létezésüket is elhallgatják, Arthur azonban apjukként gondoskodik róluk (van, aki apának is szólítja). És itt jön a spoiler, bár a kicsit is szemfüles olvasó viszonylag hamar magától is rájön: Arthur Parnassus nem heteró.

Általánosan elterjedt nézet, amit amúgy statisztikák is igazolnak, hogy az LMBT+ emberek szívesen fogadnak örökbe olyan gyerekeket is, akikre senki más jelentkező nincs a koruk, bőrszínük, fogyatékosságuk vagy problémás előéletük miatt. Ebben persze közrejátszhat, hogy egyes országokban a heteró örökbefogadók előnyt élveznek, tehát előfordul, hogy ők lecsapnak az ép fehér csecsemőkre, az azonos nemű pároknak meg csak idősebb, roma és/vagy fogyatékossággal élő gyerekek jutnak. Ugyanakkor arra is bőven van példa, hogy azonos nemű párok kifejezetten hátrányos helyzetű gyerekekre pályáznak, például a nyugati országokban sokan fogadtak örökbe HIV-pozitív gyerekeket Afrikából vagy Ukrajnából. Az egyik magyarázat, amit maguk az azonos nemű szülők is gyakran felhoznak: ők maguk is kisebbséghez tartoznak, ezért erősebb bennük a tudatosság, hogy egy szintén kisebbségi gyereknek segítsenek, illetve saját diszkriminációs tapasztalataik miatt jobban tudják támogatni a hátrányos helyzetű gyereküket, mint azok a szülők, akiket villámcsapásként ér a társadalmi előítéletekkel való szembesülés.

Ennek fényében meglehetős megdöbbenést válthat ki sokakban, hogy Alice Weidel, a szélsőjobboldali német AfD párt társelnöke, akit nemrég Orbán Viktor is fogadott, egy leszbikus nő, ráadásul bevándorló hátterű élettársával két gyereket nevelnek. Mégis hogy fordulhat elő, hogy egy etnikailag vegyes szivárványcsaládban élő ember egy olyan párt színeiben politizál, amely elutasítja a sokszínűséget?

Nyilván kézenfekvő magyarázat, hogy egyeseknek a hatalomért semmi se drága, de ez csak a történet egy része, hiszen azt nem magyarázza meg, hogyan juthatott el pártjában a társelnöki pozícióig. Ez azért történhetett meg, mert szemben Magyarországgal és Oroszországgal, a legtöbb nyugat-európai államban a szélsőjobb már egyáltalán nem tekinti célpontnak az LMBT+ embereket, sőt gyakori érvük a bevándorlók ellen, hogy azok homofóbok (erre az egyik első példa: https://mmreflexiok.blogspot.com/2021/06/pim-fortuyn-esete-avagy-populizmus-is.html). Pár napja voltam egy előadáson, amely összehasonlította a szélsőjobb tevékenységét hét EU-tagállamban, és többek közt grafikonon ábrázolta azokat a témákat, amelyekkel foglalkoznak. A "gender" kizárólag Magyarországon dominálta a szélsőjobbos diskurzusokat, az összes többi országban a bevándorláson volt a hangsúly. (És nyilván a bevándorlók sem esnek mind ugyanazon megítélés alá; míg Magyarországon minden Európán kívülről érkezőt előítéletesen kezelnek, nyugatabbra az iszlamofóbia dominál, amelyet második helyen épp a "kelet-európai bunkók" elleni előítéletek követnek: https://mmreflexiok.blogspot.com/2025/01/sotet-vizeken-afrikabol-kanari.html.) A szélsőjobb mindig is "mi/ők" felosztást alkalmaz, ám az ellenséges "ők"-ből Nyugat-Európában az LMBT+ emberek már átkerültek a "mi"-be. Ami persze nem feltétlenül jó hír, hiszen a bűnbakképzés és az előítéletesség továbbra is folytatódik, csak mások ellen. És annak se igazán örülök, hogy közösségünk egyes tagjai - ahelyett, hogy azt a fajta nyitottságot képviselnék, mint Arthur Parnassus vagy a második bekezdésben említett LMBT+ szülők - beállnak a gyűlölködők közé. Egy pici reménysugarat mégis látok. Ugyanis azáltal, hogy az EU-ban már szélsőjobbos körökben is ciki a homofóbia, Orbán és a sleppje egyre jobban kilóg a sorból. Vagy kénytelenek lelkesen bólogatni Weidel "a család az család" jellegű megnyilvánulásaira, vagy előbb-utóbb egyedül maradnak. És persze ott van még Putyin, de ő újabban más dolgokkal van elfoglalva, egy kis ország fasisztái pedig nem boldogulnak egyedül. Lehet, hogy Orbán előbb-utóbb kénytelen lesz visszafogni homofób és transzfób politikájából, különben szövetségesek nélkül marad Európában.

Tompika, what watch? - Ten watch!

 

Az örökérvényű Casablanca-jelenetet gyakran felemlegetik a magyarok angoltudásának (pontosabban nem-tudásának) illusztrálására. A filmbéli magyar házaspár nemcsak szó szerint fordít anyanyelvéből, teljesen ignorálva olyan nyelvi jelenségeket, mint a többjelentésű szavak, de láthatóan nincs is tudatában annak, milyen szinten nem beszéli a nyelvet. Ez utóbbi jellemzi néhány kései utódukat is, például legutóbb Deutsch Tamást, akinek egy bizottsági ülést megnyitó beszédéről készült videófelvétel napok óta kereng a neten. Ezért nem is fogom ide kitenni, ugyanis a magyar miniszterelnökhöz hasonlóan Tompika képével se kívánom rontani a blogom színvonalát.

Sokakkal ellentétben nem azt látom a legnagyobb problémának, hogy egy EP-képviselő nem beszél jól angolul. Ugyanis az Európai Unióban az összes tagállam hivatalos nyelvei hivatalos nyelvnek számítanak, így ha például egy bizottságnak van észt és litván tagja, az adott bizottság ülésein kötelesek észt és litván szinkrontolmácsolást biztosítani. Természetesen dönthet úgy egy képviselő, hogy ezt nem veszi igénybe, és láthatóan ezt tette Deutsch Tamás is a szóban forgó ülésen. Vagyis valószínűleg meg volt győződve róla: tud ő annyira angolul, hogy tolmács nélkül is elboldoguljon egy ülés megnyitásával. 

Nyelvtanári és tolmácsi pályafutásom során sokakat másokat is láttam (magyarokat, cseheket és lengyeleket), akik egyáltalán nem voltak tisztában saját nyelvtudásuk szintjével. Volt olyan tanítványom, aki meg volt róla győződve, hogy középfokon beszél angolul, pedig az igék jelen ideje is kihívást jelentett számára. Nyelvvizsgáztatóként is találkoztam olyanokkal középfokon, akik a bemutatkozáson felül semmit nem tudtak kinyögni. Konferenciákon pedig visszatérő tapasztalat az a magyar résztvevő, aki "nem kell tolmácsgép, én értem az angolt" felkiáltással ül be a terembe, majd tíz perc után kioson, mert egy hangot sem ért. Pedig a nyelvtudásnak alapvető eleme lenne az is, hogy tisztában legyünk vele, mit jelent egy nyelvet beszélni, illetve érteni, és a saját nyelvtudásunk körülbelül mire elég.

Szóval ha Tompikának lett volna némi önismerete, tolmácsot kér és minden meg van oldva. Ámde nem így történt. És ezzel nem is az a legnagyobb baj, hogy lejáratja a magyarokat, hiszen ezt már sokan mások is megtették, részben, bár nem kizárólag a nyelvtudásuk hiányával (egy eklatáns példa itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2021/09/a-legy-botranya.html). A legnagyobb baj az, hogy Deutsch Tamás hosszú évek óta ül az Európai Parlamentben és annak bizottságaiban és vesz részt döntésekben - úgy, hogy csak vélt angoltudásával valószínűleg igen keveset ért a történésekből. És simán lehet, hogy nem ő az egyetlen. Magyarország és az EU sorsát olyan emberek befolyásolják, akiknek nyelvi hiányosságaik miatt gőzük nincs, mi folyik és egyáltalán mit szavaznak meg.

Nincs más föld - de van más perspektíva

 

A Nincs más föld című film azt dokumentálja, ahogy Ciszjordániában Izrael sorra rombolja le a falvakat, hogy lakóikat távozásra bírja, az évszázadok óta ott élő palesztinok viszont ellenállnak. Noha mélységes tiszteletet éreztem a filmbeli palesztin aktivisták iránt, akik inkább barlangokba költöznek, de nem hagyják el a földjüket, és - afféle fordított Kőműves Kelemenként - éjszaka titokban felépítik, amit nappal a hadsereg lerombolt, számomra a filmben a legérdekesebb figura Yuval, az izraeli újságíró, aki a palesztinok mellé áll. Pedig ezzel maga is kockázatot vállal - noha nyilván kisebbet, mint palesztin barátai, és ezzel mindannyian tisztában vannak. Amikor nyilvánosan felszólal a hadsereg kegyetlenkedései ellen, élő adásban hazaárulónak bélyegzik, és van, aki kiteszi a képét a közösségi médiára abban a reményben, hogy "majd kap néhány látogatást" (nem tudjuk meg, hogy történt-e ilyen).

Nemrég már írtam arról (itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2024/04/susan-sontag-regarding-pain-of-others.html), hogy az izraeli-palesztin konfliktust hajlamosak fekete-fehéren látni az emberek, és a nézőpontjuk nagyon függ attól, hol laknak és milyen diskurzusokat hallanak. Van például egy eredetileg pesti ismerősöm (nevezzük B-nek), aki valamikor a 2000-es évek elején alijázott, előtte és azóta is hevesen kiállt a FIDESZ politikája ellen és az emberi jogok mellett. Épp ezért eléggé megdöbbentem, amikor a háború kezdetekor véresszájú palesztinellenes szövegeket kezdett posztolni, gyakorlatilag szinonimaként használva a "palesztin" és a "terrorista" szavakat, és ha valaki csak célzást tesz arra, hogy a palesztin áldozatokért is kár, azt azonnal törli az ismerősei közül (ahogy vélhetően engem is fog, ha elolvassa ezt az írást és magára ismer). Persze tudom, mindkét oldalról működik a propagandagépezet és innen távolról nem feltétlenül látunk tisztán, de vannak dolgok, amelyeket Izrael sem tagad (például hogy a palesztinoknak más színű igazolványuk van és ezzel csak korlátozottan mozoghatnak az országon belül), amin azért egy emberi jogi aktivistának legalább egy kicsit ki kellene akadnia. B reakcióját én annak tudtam be (mint a fent linkelt bejegyzésben is céloztam rá), hogy Izraelben olyan mértékű a propaganda, hogy még egy amúgy művelt, intelligens és ellenzéki hátterű ember sem vonhatja ki magát alóla. De akkor mi van Yuvallal?

Egyrészt a választott hazájával mindenki megengedőbb, hiszen különben kognitív disszonancia lépne fel nála ("hát hülye vagyok én, hogy ilyen országba költöztem?") A máshonnan érkező nagyon igyekszik, hogy befogadják, és ennek érdekében olykor pápább lesz a pápánál, míg aki eleve Izraelben született, az könnyebben lehet kritikus anélkül, hogy megkapná a "menj vissza, ahonnan jöttél" beszólást. Ezek persze csak találgatások B esetében, Yuval viszont el is mondja az ő verzióját: középiskola után elkezdett arabul tanulni, és ez egy teljesen új perspektívát nyitott a számára. Egyrészt nyilván megismerte az arab kultúra értékeit, másrészt nyelvtudása által kapcsolatba tudott kerülni a ciszjordániai palesztinokkal, megismerte az ő élethelyzetüket, és összebarátkozott velük. 

Visszatértünk tehát Allport sokszor emlegetett és olykor félreértelmezett kontaktuselméletéhez, egy kis csavarral. Különböző kulturális és nyelvi közösségekből származó emberek esetében az érdemi kontaktus elengedhetetlen feltétele a nyelvtudás. Ennek hiányában gyökeret verhetnek a sztereotípiák: B gyakorlatilag úgy beszél a palesztinokról, mintha a nép minden egyes tagja az Iszlám Állam terroristája lenne (nem, nem azok), de akár a Tenerifén élő, de a helybéliekkel személyes kapcsolatot nem ápoló magyarok is sorra posztolják a közösségi médiában azokat a hülyeségeket, amelyeket populista híroldalakon láttak, és amelyek köszönő viszonyban sincsenek a canariók valódi gondolkodásával. A nyelvtudásra tehát nemcsak azért van szükség, hogy a külföldi hírek segítségével kevésbé vezessen minket félre a saját kormányunk propagandája (erről itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2020/11/hanna-arendt-origins-of-totalitarianism.html). Aki nyelvet tanul, észrevétlenül kultúrát is tanul, fejlődik benne a nyitottság és az empátia. Ha nem is vagyok olyan naiv, hogy azt higgyem, az összes háború megszüntethető lenne ennek segítségével, talán többen lennének olyanok, mint Yuval, akik felismerik, ha saját kormányuk igazságtalanul cselekszik.

Cat Stevens, Elon Musk és a vad világ

 

https://www.youtube.com/watch?v=-xLfxNuW-xo&ab_channel=IncognitooZ

Ha valaki, hát Cat Stevens tudja, milyen vad olykor a világ. Mikor karrierje csúcsán állt, megjelent róla egy kép, amelyen swastikát viselt. Korábbi rajongók ezrei fordultak el tőle és törték össze Cat Stevens-lemezeiket, ő pedig hiába magyarázta, hogy nem náci, hanem indiai vallási szimbólumként viselte a jelképet, és amúgy meg soha nem mondott, énekelt vagy sugallt semmi olyasmit, hogy egyetértene a nácizmussal. Egyébként nem tört teljesen derékba a karrierje, de azért megszívta, hogy összefüggésbe hozták a nácikkal.

Elon Musk náci karlendítése után szintén nagyon sokan elfordultak tőle, bár Tesláikat inkább eladni próbálják, mint összetörni (ez nyilván abból fakad, hogy azok kicsit drágábbak, mint egy bakelit-lemez). Musk előjött valami igen gyenge magyarázattal az autizmusáról, amit csak azok vesznek be, akiknek fogalmuk sincs róla, mit jelent ez az állapot, valójában azonban nem tűnik úgy, mintha különösebben izgatná a dolog. Nyilván maradnak még hűséges hívei, de még ha mindet elveszítené, az sem érdekelné igazán. Azok, akik azt gondolják, hogy az anyagi érdekek majd megakadályozzák a vezető pozícióban levő embereket abban, hogy túlságosan durva dolgokat csináljanak (legyen szó Muskról, Trumpról vagy Orbán Viktorról), nem veszik figyelembe, hogy nem mindenkit a pénz motivál. Elon Musknak (akárcsak Orbánnak és sleppjének) már most hatalmas vagyona van, nem feltétlenül akarják azt növelni, sőt az sem feltétlenül izgatja őket, ha veszítenek belőle. Nekik hatalom kell. És amíg a hatalmi pozíciójukat nem veszélyeztetik fasiszta vagy egyenesen náci megnyilvánulásaik - hiszen Muskot nem váltották le frissen megszerzett miniszteri pozíciójából, és Orbán Viktort is újra és újra megválasztják a magyarok gyűlöletkeltő kampányai ellenére - , addig anyagi ösztönzőkkel nem igazán lehet mit tenni ellenük. Ezt a kocsijukat eladni próbáló Tesla-tulajdonosok mellett az Európai Uniónak is mondom.

Bocacangrejo, a lecementezett szívecskék falva

 https://www.eldia.es/tenerife/2025/01/21/lugar-masificado-amor-vuelta-normalidad-113572899.html?utm_medium=Social&utm_campaign=Echobox&utm_source=Facebook&fbclid=IwY2xjawH843ZleHRuA2FlbQIxMQABHR3Q2N4T01c3hxT9xZeDAfHpsBK5cI1uweSMONVw9odXbXlr3Zq0xdFrJg_aem_uNZhWTax0Iw7QoWkoLMi3Q#Echobox=1737454756

Bocacangrejo kicsiny halászfalu Tenerife keleti partján, ahol az egyik lakosnak, Rafának, pár éve szokatlan ötlete támadt: a falu tengerpartját telefestette szívecskékkel. A faluból hamarosan turistalátványosság lett, özönlöttek ide az emberek (bár főleg a szigetről, a külföldi turisták körében annyira nem volt ismert). 

A kép a cikkből származik, ugyanis a szívecskék ma már nem láthatók. Kb. fél éve egy reggel arra ébredt a sziget, hogy a korábban színes sétány le lett cementezve. Mint kiderült, maga Rafa tette tönkre saját művét, elsősorban azért, mert graffitik jelentek meg egy-két alkotáson, de a cikk azt sugallja: a falu "vissza akart térni a normalitáshoz", most végre megszabadultak a rengeteg látogatótól.

Noha megértem Rafa kétségbeesését, azért megjegyezném, hogy amit ő csinált, az is graffiti, tehát nem nagyon van alapja mások graffitijén kiakadni, ez egy ilyen műfaj. Ráadásul a művein megjelent, firkaszerű graffitiket jellemzően nem turisták, hanem bandák csinálják, és függetlenek a meglevő dekorációtól; simán lehet, hogy a szürkére cementezett falakon is feltűnnek majd. Itt inkább arra a megközelítésre szeretnék itt reflektálni, hogy "de jó, hogy végre nem jönnek a látogatók és visszatérünk a normalitáshoz". Gyakran hallani ugyanis ilyen kommentárokat a turistacélponttá vált helyeken, de vannak vele problémák.

A tömegturizmus ugye viszonylag újkeletű jelenség; a 20. század előtt csak a leggazdagabbak engedhették meg maguknak, hogy elutazzanak megtekinteni egy-egy szép várost, tájat vagy múzeumot. Ahogy az utazás olcsóbbá vált és minden munkahelyen megjelent a fizetett szabadság intézménye, egyre többeknek adatott meg ez a lehetőség. Azok a canariók és mások, akik panaszkodnak a környékükre látogató turisták miatt, maguk is rendszeresen utaznak külföldre vagy akár látogatnak el turistacélpontokhoz az országukon belül, tehát kicsit ironikus, amikor a turizmus korlátozásáért lobbiznak. Persze a helyi lakosok védelmében lehet pl. korlátozni a látogatók számát vagy belépődíjassá tenni bizonyos helyeket, bár Bocacangrejo valószínűleg jobban járt volna néhány biztonsági kamerával (és ezeket még mindig tanácsos lenne felszerelni, mert ahol a bandák megjelentek, nem fognak eltűnni csak azért, mert már nem színes a fal). De nem véletlen, hogy korábban zárt országok, mint Szaúdi-Arábia vagy Bhután, is nyitni kezdtek a turizmus felé, mert napjainkban ez az egyik legjövedelmezőbb gazdasági ág. Biztos vagyok benne, hogy Bocacangrejo vendéglátóipari egységei, sőt más vállalkozásai is jelentősen profitáltak a szívecskék miatt érkező látogatókból.

Mindeközben a hagyományos ágazatok, különösen a mezőgazdaság, egyre kevésbé jövedelmezőek. A klímaváltozás miatt sok helyen, így Tenerifén is, nagy területek váltak művelhetetlenné; egy előadáson hallottam egy statisztikát, miszerint az itt fogyasztott élelmiszerek több mint 90%-a importból származik. Szintén a klímaváltozás, valamint a túlhalászat miatt a halászatból is egyre nehezebb megélni. Gyakoribbakká váltak a heves hullámzással járó szélviharok, amikor a halászok nem mehetnek ki a tengerre. Ráadásul Bocacangrejo közel fekszik a keleti part ipari kikötőihez és olajfinomítóihoz; egyetlen baleset okozta szennyeződés, és előfordulhat, hogy az itt fogott halak már nem fognak megfelelni az egészségügyi előírásoknak, akár hónapokon keresztül. Részben ezek miatt általános jelenség, hogy a fiatalok nem akarják folytatni a családi mezőgazdasági vagy halászati vállalkozást, inkább a szolgáltatásokban keresnek munkát, többek között épp az idegenforgalomban, és a falvakból a városba költöznek.

A bocacangrejói szívecskék története olvasható úgy, mint a meg nem értett művészé, aki efölötti keserűségében elpusztítja saját alkotását (ennek persze van hagyománya, ld. Georges Méliès), vagy mint egy olyan falué, amely vissza akar térni a múltba és/vagy képtelen alkalmazkodni a jelenhez. Csakhogy az a múlt, amelyhez Bocacangrejo visszatérne, már nem megvalósítható. Az emberek nehezen szoknak hozzá a változásokhoz, de ha az internethez és az okostelefonhoz sikerült, érdemes a turizmushoz is így hozzáállni, mert - bár nem mindenki számára világos ez - sokkal nagyobb mértékben járul hozzá az anyagi jólétükhöz és a mindennapi kényelmükhöz, mint a másik kettő együttvéve. A szívem mélyén remélem, hogy Rafa egy nap ismét elkezd szívecskéket festeni a falu part menti sétányára - különben fennáll a veszély, hogy Bocacangrejo egy nap elnéptelenedett kísértetfaluvá változik.

Sötét vizeken: Afrikából a Kanári-szigetekre

 https://www.youtube.com/watch?v=ajX6NaVks3w&ab_channel=BBCNewsAfrica

A BBC ingyen elérhető dokumentumfilmje (ld. a linken) arról a jelenségről szól, amit sajnos rendszeresen tapasztalunk itt a szigeteken: törékeny hajókon összezsúfolódott afrikai menekültek érkeznek olyan leromlott állapotban, hogy gyakran kórházi kezelést igényelnek vagy akár pár napon belül meghalnak. Vannak olyanok is, akik már az utat sem élik túl, sőt a filmben szó esik egy csapat tizenéves lányról, akik még magát a hajót sem érték el, mert kis csónakjuk odaútban felfordult. A film riportere, a hihetetlenül szimpatikus Mame Cheikh Mbaye - aki nemcsak több nyelven folyékonyan beszél, de igyekszik kapcsolódni a saját és beszélgetőtársai érzelmeihez - azt próbálja kideríteni, miért vállalkoznak mégis sokan erre az útra. Egy percig sem titkolja, hogy a hozzáállása nem semleges: miután évekig segített menekülteket a Kanári-szigeteken (amiről szintén megnéznék egy dokut, kedves BBC, csak szólok), visszaköltözött Szenegálba, és szakképző kurzusokat szervez ottani fiataloknak, hogy azok könnyebben találjanak munkát és ne kelljen a több mint ezer kilométeres veszélyes útra vállalkozniuk. Mégis vannak, akik hajthatatlannak tűnnek, hiába van végzettségük vagy, mint a főszereplő Mouhamednek, szépen gondozott kertjük és családjuk valahol vidéken. Ezek az emberek nem feltétlenül az éhezés vagy polgárháború elől menekülnek, egyszerűen meg vannak győződve róla, hogy Európában jobb életük lenne.

Persze a szomszéd fűje/nője mindig zöldebb, és ha valaki csak a turistabrosúrákból vagy az Instagramról tájékozódik egy adott helyet - jelesül esetünkben a Kanári-szigeteket - illetően, azt érhetik csúnya meglepetések. Cheikh a Kanári-szigeteken is beszélget menekült ismerősökkel, akik némileg csalódottan vették tudomásul, hogy egyáltalán nem könnyű munkát találniuk, ráadásul a rasszizmus is felkészületlenül éri őket, ilyesmit Szenegálban vagy Gambiában nem igazán tapasztaltak, hiszen ott alig élnek fehérek. Nem tudtam nem látni a párhuzamot a Tenerifére (vagy máshova külföldre) költöző magyarokkal. Amellett, hogy gyakran irreális elképzeléseik vannak az itteni munkalehetőségekről és arról, hogy a helyi magyar közösség mennyire tud ezekben segíteni (erről itt írtam: https://mmreflexiok.blogspot.com/2024/05/a-zurichifloridaitenerifei-expressz.html), sokan arra sincsenek felkészülve, milyen egy idegen országban élni. A bevándorló még a legnyitottabb társadalomban is hátrányban van a helyiekhez képest - főleg akkor, ha más az anyanyelve és/vagy nincs megfelelő kapcsolati hálója - és bár a magyarok bőrszínre nem különböznek, egy nyugat-európai országban "csóró keletieknek" számítanak. Azok a magyarok, akik szokásaikban nem igazán alkalmazkodnak az új környezethez (erről írtam pl. itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2024/06/a-turista-esete-tul-rancos-krumplival.html, de gondolhatunk a törvényi kiskapukat kereső magyarokra, vagy azokra, akik éttermekből fizetés nélkül távoznak és ezzel még dicsekednek is az interneten) hozzájárulnak a magyarellenes előítéletek kialakulásához, ami tovább nehezíti többi honfitársuk helyzetét, legyenek az utóbbiak bármilyen becsületesek. Ha valaki Magyarországon a többséghez tartozott (tehát nem roma, LMBTQ+ ember, testi fogyatékossággal élő stb.), annak nemcsak az új környezethez, szokásokhoz, éghajlathoz, emberekhez stb. kell alkalmazkodnia, hanem azt is fel kell dolgoznia, hogy hirtelen kisebbségbe került. (A fogyatékosságnál azért hangsúlyoztam, hogy testi, mert pl. egy autistának más okokból lehet gondja az új helyzetekhez való alkalmazkodással.) Ezzel szemben a külföldre kivándorolt magyarországi roma, LMBTQ+, testi fogyatékossággal élő vagy fogyatékos gyereket nevelő ismerőseim jellemzően gyorsan beilleszkednek és jól érzik magukat - ők már hozzászoktak a kisebbségi léthez, és még az esetleges magyarellenes előítéletek mellett is sokkal könnyebb magyarnak lenni Ausztriában vagy Tenerifén, mint melegnek vagy romának Magyarországon.

Egy magyarnak Tenerifére kiköltözni nem jár olyan életveszéllyel, mint a filmbéli afrikaiaknak. Ugyanakkor, mivel EU-s polgárként nem kaphat menekültstátuszt, az a fajta segítség sem áll rendelkezésére, amelyet a menekültek kapnak, hogy új életet kezdhessenek. Szerencsés esetben vannak már itt ismerősei, akik előkészíthetik neki a terepet, de itt élő vadidegen magyarokra támaszkodni mindkét félnek kockázatos (ld. a zürichi expresszes blogbejegyzést). Aki idejön, annak egy ismeretlen közegben kell gyakran a nulláról újjáépíteni az életét, csak magára hagyatkozva. Erre nem mindenki képes, még akkor se, ha azt hiszi magáról. Nyilván önismeret kell ennek belátásához, és azt nem adhatok senkinek; a legtöbb, amit tehetek, hogy ilyen bejegyzésekkel próbálok valamennyire reális képet adni nekik arról, mire számíthatnak.

Fészkes felsőoktatás

 

Tegnap írtam Gerald Durrellről, de a mai poszt ismét az ő nevével indul; az ő Jersey-szigeti állatkertje ihlette ugyanis minden idők szerintem legzseniálisabb brit vígjátékát, a Fészkes fenevadakat. Az alkotók (akiket a képről mindenki felismer) szerettek volna egy olyan filmet készíteni, amely az állatkertek fontosságát és funkcióját mutatja be. A sztori lényege, hogy egy jól működő állatkertet új vezetői profitorientálttá próbálnak tenni, és ennek tragikus következményei lennének, ha a gondozók és talpraesett állataik nem vennék kezükbe, illetve mancsukba a dolgot. Bocsi, hogy ennyire röviden, de ezt a filmet vétek lenne szétspoilerezni.

A Fészkes fenevadakon fetrengve röhögünk, és újra és újra feltesszük magunknak a kérdést: honnan vesz valaki ekkora baromságot, hogy egy állatkertben kizárólag a megfelelő profitot termelő állatokat tartsuk? Ám sajnos akárhonnan is vette az illető, a Károli Gáspár Egyetem vezetése is járt arra, ugyanis bejelentették: megszüntetik azokat az egyetemi szakokat, amelyekre nincs elegendő kereslet, vagyis nem hoznak elegendő profitot, és más egyetemek is terveznek hasonló lépéseket. Márpedig a profitorientált egyetem egy csomó olyan problémát okozhat, amelyeket a film is taglal, valamint az alábbi cikk is: https://qubit.hu/2025/01/08/sorban-tunnek-el-a-human-szakok-a-felsooktatasbol-es-ez-nemcsak-az-egyetem-eszmejenek-okoz-kart-hanem-a-demokracianak-is. 

Persze egy csomó egyéb probléma is van a Károli döntésével: például egy olyan országban, ahol orrba-szájba nyomják a nemzettudatot, pont a magyar nyelv és irodalom szakot akarják megszüntetni? És ahhoz képest, hogy célként tűzik ki a kivándorlás csökkentését, ha egy adott szakot minden magyar egyetemen megszüntetnek, azzal nem pont ők kergetnek külföldre tehetséges fiatalokat? Igényeket emlegetnek, de az, hogy melyik szakra van igény és melyikre nincs, változhat az idők során. Amikor kitört Ukrajnában a háború, hirtelen égen-földön keresték az ukrán tolmácsokat, akikből persze alig volt, mert korábban "nincs erre igény" felkiáltással csak keveseket vettek fel erre a szakra. Pedig egy bizonyos határon belül a profnak tökmindegy, hogy három embernek tart órát vagy tizennyolcnak (én amúgy preferálom a tizennyolcat, sokkal jobb vitákat lehet folytatni), az meg, hogy a megszerzett diplomával esetleg nehezebb lesz elhelyezkednie, legyen a diák problémája. 

Egyszóval a kapitalizmust ésszel kellene csinálni. Vannak olyan dolgok - például a tudomány vagy a környezetvédelem - amelyeket nem szabad a megtermelt profit alapján mérni, mert ha ezek a dolgok elértéktelenednek, az hosszú távon az emberiség és a bolygó egyéb élőlényeinek pusztulásához vezet.

Tinerfeñók és egyéb állatfajták

 Amikor egy gyereknek egy adott könyvet a kezébe adunk, nem tudhatjuk, milyen mértékben fogja az befolyásolni a sorsát. Mivel már gyerekként is imádtam az állatokat és a humoros könyveket, anyukám javasolta nekem a Családom és egyéb állatfajtákat, azzal a jótanáccsal, hogy tömegközlekedésen ne olvassam, mert ott hülyének szokták nézni az embert, ha minden előzmény nélkül röhögőgörcsben tör ki. 

Én pedig elolvastam - aztán Gerald Durrell Korfu-sorozatának többi darabját is, plusz néhány másikat tőle, meg egy idő után Lawrence Durrell könyveit is, mikor megtudtam, hogy ő azonos a korfui történetek Larryjével. És sok mindent megtanultam Gerald Durrelltől. Azt, hogy a természet nemcsak kutyákból és cicákból áll, és a többi állat és növény ugyanannyira izgalmas. Azt, hogy az állatok szeretete híd lehet más emberekhez akkor is, ha életkori és/vagy nyelvi korlátok vannak köztetek. És azt, hogy igenis lehetséges elköltözni a nagyvárosból egy szigetre, ahol közel van a természet és a tenger, nyugodt az élet, és a hozzánk érkező látogatók és a nyitott, vidám helybéliek és szórakoztató emigránsok gondoskodnak róla, hogy sose érezzük egyedül magunkat. És ez a tudás talán hozzájárult ahhoz, hogy életem egy későbbi szakaszában én magam is elköltöztem egy némileg hasonló szigetre. Persze itt más az éghajlat és a növényzet, kicsit többet kell utazni, amíg a háborítatlan természetbe ér az ember, és Spiró és Theodore helyett Delia és Phil gondoskodik a vidámságról az életemben. Mégis, ahogy ma egy tenger fölötti kilátópontról lenéztem a hegyoldalt borító cardónokra (a Kanári-szigeteken őshonos, kaktuszhoz hasonló, de azzal nem rokon pozsgás növény, ld. a képen), elgondolkoztam: vajon itt lennék-e, ha gyerekként nem varázsolnak el Gerald Durrell könyvei? És ilyen ember lennék, amilyen most vagyok? Mert meggyőződésem, hogy rajtam kívül gyerekek ezrei tanulták meg Gerald Durrelltől, hogyan kell nyitottan hozzáállni a természethez és humorral az emberekhez.

Szeretném ezt megköszönni Gerald Durrellnek, aki ma lenne száz éves.