The Swinging Christies 1, avagy miért nem mondta magát feministának Agatha Christie?

 

Részben azért született ez a bejegyzés, mert akartam egy kis reklámot csinálni ennek a klassz kis podcastnak, amiben két Christie-szakértő mélyrehatóan, de szórakoztatóan elemzi az írónő 60-as években készült műveit, mégpedig nem könyvenként, ahogy általában szokás, hanem témákra felfűzve. Másrészt azért, mert az első adásban felmerül egy téma - az, hogy feminista volt-e Agatha Christie - amihez van pár gondolatom; nem azért, mintha jobban ismerném a munkásságát, mint Mark és Gray (ez szerintem konkrétan lehetetlen), hanem mert más perspektívából nézem a helyzetet.

Szóval a szexuális forradalommal foglalkozó adásból kiderül, hogy Agatha Christie meglepően elfogadónak bizonyult olyan témákkal szemben, mint az abortusz, a házasságon kívüli szex vagy éppen a melegség; emellett számos erős nőalak szerepel a regényeiben, beleértve női nyomozókat is (őket már említettem ebben a bejegyzésben: https://mmreflexiok.blogspot.com/2025/08/cormoran-strike-sorozat-avagy-feminista.html). Ugyanakkor maga Agatha határozottan kijelentette, hogy ő nem feminista. Ezt a látszólagos ellentmondást Mark és Gray azzal magyarázzák, hogy Agatha számára a feminizmus a tüntetéseket, melltartóégetést és hasonlókat jelentette, amikben, akkor már 70+ évesen, nyilván nem vett részt. Illetve Mark felveti azt a megoldást is, hogy Agatha hazudott - ez elfogadható magyarázat, na de miért tette volna?

Az egyik elképzelésem az, hogy akkoriban még a gendertudomány épp csak születőben volt. Bár íródtak fontos elemzések a nők helyzetéről (mint a Betty Friedan-féle Feminine Mystique, amelynek magyar félrefordított címe A nőiesség kultusza), még nem volt bevett gyakorlat irodalmi műveket aszerint vizsgálni, hogy hogyan jelennek meg bennük a nők vagy az LMBTQ+ emberek (nyilván ez a betűszó se létezett még). Ezért azt gondolom, az írókban se merült föl az, hogy feministának mondják magukat pusztán azért, ahogy a nemek viszonyát ábrázolják. Mára persze fordult a kocka: olyan szerzők is hevesen bizonygatják a feminizmusukat, akiknek a műveiben ez semmilyen módon nem látható (példaként ismét lásd a fent idézett bejegyzést).

Mármint a nyugati országokban, mert Magyarországon a "feminista" még mindig leginkább szitokszó. És nem tartom lehetetlennek, hogy így volt a 60-as évek Angliájában is, és többek között ezért tiltakozott Agatha Christie nagyon hevesen a címke ellen. Mark és Gray talán el se tudják képzelni, milyen stigmával járhat feministának lenni, hiszen jóval később születtek és nem az orbáni Magyarországon élnek (nem is kívánnám nekik). Talán olvastak a témában, de az nem ugyanaz, mint a saját bőrödön érezni. Nem tartom kizártnak, hogy Agatha népszerűségének és bevételének nagyon nem tett volna jót, ha közösséget vállal az utcán harsogva tüntető nőkkel. Nem hibáztatom, amiért nem tette - cserébe viszont a regényeiben olyan nőalakokat alkotott, akik nemzedékek számára jelentettek példaképet, és teljesen új perspektívát hozott be például az idős, férjezetlen nők megítélésébe. A tetteiben feminista volt, és ez a lényeg.

A bakancslista-mentalitás

 

Azt hiszem, minden fordító álma egy olyan kifejezést megalkotni, amely nemcsak a konkrét fordítással kapcsolatban, hanem általában is a hétköznapi nyelvhasználat részévé válik. Azon felül, hogy a "bakancslista" szó zseniális kreálmány, azért is kerülhetett be az amúgy szintén zseniális filmből a mindennapokba, mert egy létező és egyre terjedő jelenséget ír le. Vannak, akik tényleges listát írnak, másoknak csak a fejében vannak meg azok a dolgok, amiket haláluk előtt még mindenképpen meg akarnak tenni. És persze a különféle szolgáltatók rögtön rárepültek a dologra, és "bakancslistás"-ként hirdetnek különböző utazásokat és tevékenységeket, hogy gyorsan felvegyék azokat a bakancslistájukra olyanok is, akiknek korábban ez eszébe se jutott.

Persze mindig is voltak az embereknek tervei, sőt voltak társadalmi elvárások is arra vonatkozóan, miket kell az embernek élete folyamán megtenni: egy igazhitű muszlim köteles életében legalább egyszer elzarándokolni Mekkába, egy spanyol kereszténynek ajánlott ugyanezt tenni Santiago de Compostelába, a jómódú angol fiatalembereknek pedig a 18-19. században illett elmenni egy "grand tour"-ra, amelynek során végigjárták Európa történelmi városait. Nyilván a velszi bányászok vagy a skót birkapásztorok nem is álmodhattak ilyesmiről, ahogy ma is vannak olyanok, akiknek a nagy álma nem egy óceáni hajóút vagy egy siklóernyőzés, hanem az, hogy be tudják fizetni a villanyszámlát. Azonban a "nyugati" államokban egyre szélesebb az a réteg, amelynek nem kell küszködnie a mindennapi megélhetésért, van pénze utazni és szórakozni, és elgondolkozhat azon, mi mindent szeretne életében látni és kipróbálni. De hát mi ezzel a baj?

Egy komoly különbség a zarándokok, az utazgató brit arisztokraták és a mai átlagember között, hogy az utóbbinak ritkán van elég ideje és pénze mindazokat a bakancslistás dolgokat megcsinálni, amelyeket a prospektusok és reklámok szerint semmiképp sem szabad kihagynia (mondjuk pénze a zarándokoknak se feltétlenül van/volt, de nekik sokan kínáltak ingyen szállást és ételt, ami mondjuk egy hobbiból utazónak ritkábban opció és nem is biztos, hogy elégedett lenne a minőséggel). A legtöbb középosztálybeli ember szabadideje véges, maximum munka után, hétvégenként és évente 1-2 hétig tudja azt csinálni, amit akar. Így bizony sokan dilemmába kerülnek: vagy ki kell húzniuk dolgokat a listáról, vagy megpróbálni összesűríteni őket minél kevesebb időbe. Ráadásul az átlagembereknek a pénze is korlátozott, így gyakran csak úgy jutnak el álmaik országába, ha olcsó szállást választanak, vagy akár megpróbálnak önkéntes munka fejében ingyen szálláshoz jutni. Csak azzal nem számolnak, hogy mondjuk Korzika tök más élmény, ha a parti luxusszállodában napozol, mint ha reggeltől estig gesztenyét szedsz egy ültetvényen a hegyekben, így végül nagy csalódással térnek haza, hiszen valójában nem is a hely volt a fontos a számukra, hanem a luxusélmény, amit a prospektusokban láttak.

Ami az időt illeti, nyilván minél kevesebb időt tudunk valamire szánni, annál kevésbé fogjuk megismerni és élvezni. Kajánul röhögünk az amerikaiakon és japánokon, akik egy hét alatt próbálják bejárni egész Európát, de a mi szervezett társasutazásaink se sokkal jobbak: 1-2 órát sétálunk egy városban, aztán irány a busz és megyünk tovább, folyamatosan rohanunk és nincs lehetőségünk arra, hogy a számunkra érdekes dolgokat megkeressük.  Az utazás elvileg szélesíti a látókört – de csak akkor, ha időt és energiát fektetünk az adott hely megismerésébe. Ha az utazás azon a szinten marad, hogy "jé, de érdekes az a muffin alakú szikla!" vagy "juj, ilyen lila plüss Eiffel-tornyot mindenképpen vennünk kell!", akkor kevesebbet ér, mint egy promóciós doku; akkor van valóban értelme elutazni egy országba, ha ezek a látnivalók arra ösztönöznek, hogy idegenvezetőtől, tanösvény-táblákról vagy akár az internetről utánanézzünk, hogyan is zajlott a muffin alakú sziklát kialakító vulkáni tevékenység, vagy milyen történelmi kontextusban és milyen céllal épült az Eiffel-torony. Az utazás csodálatos eszköz arra, hogy megismerjük világunkat és annak összefüggéseit, de ehhez a pénzen kívül nyitottság és idő is szükséges.

A bakancslista alapján utazni azonban nemcsak felszínes, hanem olykor veszélyes is. Az előző bejegyzésemben (https://mmreflexiok.blogspot.com/2025/11/oriashullam-es-empatia.html) már szót ejtettem azokról a turistákról, akik "most vagy soha" hozzáállással kockázatos dolgokat művelnek, mondjuk bemennek a viharosan hullámzó tengerbe vagy elindulnak olyan turistautakon, amelyek valamilyen oknál fogva nem biztonságosak. (Ennek alváltozata az "ugyan már, mit nekem nehezen járható, voltam már én a Rám-szakadékban!" mentalitás, amikor valakiben nem tudatosul, hogy egy magashegység vagy egy vulkáni szigeten levő partszakasz egészen más terepviszonyokat jelent, mint a magyar középhegységek.) Tenerifén minden évben összesítik, hány életet követelt a tenger, és ezeknek a többsége turista – érthető módon, hiszen a helybéli maximum elhalasztja a strandolást jövő hétre, ha túl nagyok a hullámok, viszont az egy hétig nyaraló látogatónak nincs meg ez a lehetősége. Biztos vagyok benne, hogy a különböző extrém sportok halálos áldozatai között is bőven vannak olyanok, akik megfelelő  felkészültség nélkül próbálkoztak, hiszen ez csak egy elem volt a hosszú bakancslistájukon.

Aztán meg persze nagyon nehéz úgy eltalálni a bakancslista hosszát, hogy egész hátralevő életünkre elég tevékenységet tartalmazzon, hiszen senki se tudhatja, meddig fog élni és milyen fizikai/mentális állapotban. Ha valaki túl komolyan veszi a bakancslistát, lehet, hogy folyamatosan szorongani fog, hogy sikerül-e eljutnia Machu Picchuba, vagy hetvenévesen keserű megbánással tapasztalja, hogy már nem engedik versenyautó-tesztvezetésre a megromlott látása miatt. Ha viszont túl rövid a bakancslistánk, vajon mit csinálunk utána – írunk egy másikat, vagy üressé válik az életünk? Annak idején Géher Istvánt, Magyarország legnagyobb Faulkner-szakértőjét megkérdezték, miért nem ír egy átfogó könyvet Faulknerről. A tanár úr azt felelte: megálmodta, hogy ha ez a könyv valaha elkészül, ő rögtön meg fog halni, mert bevégezte élete munkáját, ezért ez a könyv sosem fog megíródni. Persze később a tanár úr ennek ellenére meghalt, de azért látjuk a logikát.

Persze nem baj az, ha valakinek vannak tervei a jövőre nézve, csak fontos, hogy ne ragaszkodjon hozzájuk túlságosan. Elképzelhető, hogy valamiről le kell mondanunk idő vagy pénz hiányában vagy egyéb korlátozások miatt (pl. a filmben mert kiderül, hogy oroszlánra vadászni tulajdonképpen tilos – emiatt nem teszek be spoiler alertet, mert tájékozott néző már az elején sejtheti). Ugyanakkor az a mentalitás, hogy csak a bakancslistánkon szereplő helyekre próbálunk eljutni, egy csomó élménytől foszt meg bennünket; kb. olyan, mintha bemennénk a szupermarketbe, de csak azokat a termékeket vennénk meg, amelyeket az akciós brosúrában reklámoznak. Ha csak az álmaimban szereplő helyekre lettem volna hajlandó elmenni, sose jutottam volna el például Rigába vagy Lyonba, mert ezekről nem sokat tudtam korábban, de aztán adódott egy lehetőség és megragadtam, és nagyon nem bántam meg. Azt gondolom, ezzel a fajta nyitott mentalitással sokkal értékesebb élményeket nyerhetünk, mint ha mereven ragaszkodunk a bakancslistánkhoz.

Óriáshullám és empátia

 https://nepszava.hu/3300797_tenerife-oriashullam-halal

Amikor ez a hír megjelent (nálunk persze hamarabb, mint a Népszavában), a tenerifei magyar csoportokban háromféle magatartás fordult elő. Az egyik természetesen a sajnálkozás, hogy micsoda tragédia. A másik (erre szerencsére kevés példa volt és az adminok gyorsan törölték is) a "nem baj, legalább kevesebben leszünk a szigeten". A harmadik pedig a magyaroknál szokásos "minekmentoda", ami szerint a hülye turisták a hibásak, amiért nem vigyáztak magukra.

Természetesen ilyen baleseteknél az áldozatnak is van felelőssége, de azért két dolgot nem árt fejben tartani. Az egyik a körülmények, amiket az egyik helyszín esetében én történetesen viszonylag jól ismerek, mert gyakran járok a Playa del Muelle öbölbe Puerto de la Cruzban. Ez eredetileg halászkikötő volt, most is szoktak itt horgonyozni és kikötni kisebb hajók, de most már inkább horgászásra és fürdésre használják. Hivatalosan nem minősül strandnak, ezért nem mindig szokott kint lenni a piros zászló olyankor se, ha erősen hullámzik a tenger. Ráadásul a móló olyan mértékben védi az öblöt, hogy a kinti hullámok bent nem is érződnek; erre hoztam egy illusztrációt tavaly decemberből:

A piros zászló egyébként nem feltétlenül jelenti azt, hogy a parton/mólón sétálni sem szabad, sok partszakaszon ez teljesen biztonságos olyankor is, ha a tenger erősen hullámzik. Ez a móló viszonylag magasra van építve, nagyon ritka, hogy átcsapnának rajta a hullámok. Ha fennáll ez a veszély, akkor magát a mólót is le kellett volna zárni, szóval igazuk van azoknak, akik az önkormányzatot is felelőssé teszik a történtekért.

A másik dolog, hogy ha az a célunk egy ilyen poszttal/kommenttel, hogy óvatosságra intsük a turistákat, akkor érdemes nem szimplán lehülyézni őket (főleg azok esetében lehet ez kontraproduktív, akik a turizmusból élnek, de hát nem vagyok én marketinges), hanem megpróbálni megérteni, miért csinálták, amit csináltak. Egyrészt nyilván sok embernek nincs tapasztalata az óceánnal; ha sose járt még tengernél, vagy maximum az Adrián, nem tudhatja, mi mennyire veszélyes. Sokszor a helybéliek se tartják be a biztonsági előírásokat (tömegével látok túracsoportokat veszélyesség miatt lezárt útszakaszokon, és ezek többnyire helyiek), sőt biztatják az idelátogatót, hogy nem olyan veszélyes az a hely, mint amilyennek látszik. Másrészt a helybéli könnyen mondja, hogy ne ilyenkor fürödj/sétálj a parton, hanem máskor, ő itt van egész évben, a turista pedig csak egy hétig, és tarthat attól, hogy ha most nem tud fürödni az óceánban, soha életében nem lesz már esélye. Persze ez a bakancslista-mentalitás (amelyet nyilván sokan üzleti érdekekből táplálnak az emberekben) szintén megérne egy misét, de én most inkább azzal a gyakorlati kérdéssel foglalkoznék, hogy lehet mégis meggyőzni az ilyen látogatót, hogy vigyázzon a saját biztonságára.

Annak idején a HIV-prevenciós képzésen tanultuk, hogy ha csak azt mondjuk a népeknek, hogy húzzanak óvszert, az önmagában nem feltétlenül hatásos. Ugyanis a delikvensnek különböző okai lehetnek, hogy eddig miért nem védekezett, és a tudatlanság messze nem a leggyakoribb. Érdemes tehát beszélgetni vele arról, mik ezek (pl. "félek, hogy a párom bizalmatlannak tartana, ha megkérném, hogy először gumival csináljuk"/"egész életemben az óceán mellé vágytam, most végre itt vagyok, megszakadna a szívem, ha nem mehetnék le a vízhez"). Ezután jelezzük, hogy megértjük, mit érez, de nekünk fontos a biztonsága, ezért ajánlanánk alternatívát ("tudom, hogy fél a párja elvesztésétől, de nyilván ő is tisztában van vele, hogy egy új kapcsolatban a bizalom kulcsa a másik megismerése; mi lenne, ha elmennének együtt szűrésre, mintegy szimbólumaként, hogy őszinte kommunikációra alapozzák a kapcsolatot?" / "értem, hogy fontos neked az óceán, de nem akarom, hogy veszélybe kerülj emiatt; mondok pár klassz kilátót, ahonnét csodaszép, sziklás partokat láthatsz biztonságos magasságból"). A HIV-prevencióban működik ez a fajta empatikus hozzáállás, meggyőződésem szerint a biztonsági előírások betartását illetően is működne.

Sikeres tanító-e a polip?

 

***SPOILER***

Craig, a film ember főszereplője a végén azt mondja: annyiból megkönnyebbülés volt, amikor vége szakadt a polippal való barátságának (na annyira azért nem fogok spoilerezni, hogy elmondjam, hogyan), hogy érzelmileg túl intenzív volt. Szinte megszállottnak érezte magát, éjjel-nappal a polipra gondolt, érzelmileg felfokozott állapotban élt. Ő mintha örült volna, hogy ennek vége, és az élete visszaállt a normális kerékvágásba, engem azonban ez elszomorított. Adva van egy ember, aki végre intenzív kapcsolatba kerül a természettel, de egy évvel később fellélegzik, hogy de jó, hogy csak ennyi volt? Tényleg képtelenek vagyunk olyan módon kötődni a természethez, hogy az nemcsak ökológiailag, hanem érzelmileg is fenntartható legyen?

Persze számos tényező belejátszik abba, hogy Craig polip iránti érzelmei ennyire hevesek voltak. Alapból egy egzisztenciális válság közepén jutott eszébe újra elkezdeni búvárkodni - márpedig krízisben az ember sérülékenyebb, és jobban az érzelmei uralják. Életének ebben a szakaszában baromi magányos is lehetett, az legalábbis kiderül, hogy a családjától eltávolodott. Mivel épp besokallt a munkájától is,  nem nagyon volt más, ami lefoglalná. Egy állattal szoros érzelmi kapcsolatba kerülni eleve nagyon felvillanyozó dolog, de ráadásul az ő történetük előtt nem tudunk hasonló polip-ember barátságokról (amitől persze még lehettek), így az érzéseit az is felerősíthette, hogy különlegesnek érezhette magát. Végül pedig, már viszonylag a film elején elhangzik, hogy a polipok rövid ideig (alig több mint egy évig) élnek. Craig tehát folyamatosan tudatában volt, hogy kevés idejük van együtt, és emiatt ezt az időt intenzívebben élte meg, mint azok, akik egy hosszabb életű állattal – például kutyával, macskával – alakítanak ki érzelmi kötődést. Mindezzel csak azt akarom mondani: az, hogy Craig ennyire erős, szinte szerelemszerű szenvedéllyel (amely azonban – egyes internetes vádakkal szemben – szerintem nem szexuális töltetű) élte meg ezt a kapcsolatot, az Craigről szól, nem az ember-állat barátságok természetéről. (A "barátság" szót használom, noha – mint sokan rámutattak – ez nem egyenrangú kapcsolat, de ilyesmi barátságokban is előfordul.)

Egy állattal megélt kapcsolódás euforikus élmény, különösen, ha olyan intelligens állatról van szó, mint a polip. (Én is megéltem egyébként hasonlót, bár mivel ez akváriumban történt, a fizikai érintkezést meggátolta az üveg; mégis olyan erősen éreztem a kapcsolódást a poliphoz, hogy sírva fakadtam. Az alábbi videó valószínűleg nem adja vissza eléggé az élményt, de azért beteszem. És hasonló élmény számomra macskákkal, kutyákkal vagy akár gyíkokkal kommunikálni is.) Meg lehet élni ezt olyan intenzíven, mint Craig, egyetlen állathoz való kötődésként; bár Craig utána alapított egy környezetvédő szervezetet, ez mintha sokkal inkább a polippal való barátsága emlékének szólna, mint annak, hogy nyitottá vált volna általában az állatokhoz való kapcsolódásra, például a film végén a fia ujjai között tekergő kis polip nem vált ki belőle olyan érzelmeket, mint annak idején poliptanítója. A fiához mondjuk megtanult kapcsolódni, és tekinthetjük úgy, hogy ezt a poliptól tanulta, ahogy pl. autista gyerekeknek gyakran a segítő állatukhoz való kötődés segít az emberekkel is kapcsolatokat kiépíteni. De a természethez – és akár annak egyes elemeihez: növényekhez, állatokhoz, vagy akár az élettelen természet elemeihez – nemcsak fellángolásszerűen,  kríziskezelésként lehet kötődni, hanem magától értetődően, a mindennapok részeként is. Talán  ezt próbálná poliptanítója megtanítani Craignek, de viszonylag kevés sikerrel. Hozzátenném, ez nem a polip hibája.

Ez jó volt, Aníbal!

 https://www.festivalperiplo.com/autor_a/anibal-bueno/

Ön országos hírű antropológus és fotós, aki számos utazást tett Afrikában, Ázsiában és Óceániában. Meghívást kap egy kisvárosi könyvfesztiválra, hogy beszéljen a munkásságáról. Mit tesz Ön?

a. Bonyolult szakszavakkal, komplikált körmondatokban elvont elméleteket ad elő, amelyeknek a közönség nagy része a felét sem érti, időnként bedobva egy-egy neves kolléga nevét.

b. Közérthetően, közvetlenül mesél az Ön által megismert kultúrákról, különlegességeiket kontextusba helyezve, hogy a közönség ne egzotikumnak kezelje őket, hanem a társadalmak sokféleségére adott példáknak.

Puerto de la Cruz éves könyvfesztiválján Aníbal Bueno (akinek az X-profilképét tettem be ide) természetesen a b. opciót választotta. A közönség reakcióiból lemérhettük, hogy sikerrel járt: még a minden előadáson ott levő kötözködő bácsi se talált az előadásában semmit, amibe beleköthetett volna.

A tudományt igenis elő lehet adni közérthetően: Aníbal Bueno mellett példa erre (más területről) Sir David Attenborough, Jane Goodall vagy éppen Stephen Hawking. És igen hasznos, ha egy tudományterületen vannak ilyen emberek, ugyanis a laikus közönségnek hasznára válhat, ha nyitottabbá válik más kultúrákra, megérti a környezetszennyezés káros hatásait, vagy épp a fizika működését. Hasonlóképpen nagy szükség lenne olyan tudósokra, akik közérthetően elmagyarázzák, hogy a szexuális irányultságra és a nemi identitásra (és persze sok minden másra) vonatkozó kategóriák az emberi gondolkodás termékei, és valójában ezek a dolgok éppolyan sokszínűek, mint az Aníbal Bueno által bemutatott kultúrák. Sajnos azonban a queerelméletre jellemző, hogy rendkívül bonyolultan fogalmaz, és véletlenül sem törekszik közérthetőségre. Nem tudom, ezt az okozza-e, hogy ezek a szerzők így próbálják saját tudományos értéküket bizonygatni, vagy hogy a szakterület úttörője, a zsenialitása ellenére olvashatatlan Judith Butler nyomdokaiba kívánnak lépni. Viszont ennek nemcsak az az eredménye, hogy még az LMBT+ közösségben is sokan nincsenek tisztában a queer szó jelentésével, hanem sokan még előítéleteket is táplálnak a queerelmélet művelőivel és ennek hatására magával a queerséggel kapcsolatban. Tagadhatatlan, hogy Butler és a többiek sokkal járultak hozzá a nemek és a szexualitás elméleti megértéséhez, de sajnos ahhoz is, hogy ezt a megközelítést a tudományos körökön kívül (is) sokan elutasítják.

A queerelméletnek is szüksége volna pár Aníbal Buenóra.

Halhatatlanok, avagy hogyan (nem) lesz fesztiválból forradalom

 

A film elején egy pillanatig azt hittem, tévedés történt, és a Fesztiválországot látom. Egy homokos folyóparton fiatalok sátoroznak, kézműveskednek, akrobaták és rapperek szórakoztatják őket, néhány nagyobb sátorban jogászok, diákszövetkezetek vagy éppen mozi van. Azonban ez nem a Sziget Fesztivál, hanem a bagdadi Tahrir Strand, ahonnét a 2019-es iraki forradalom elindult. A forradalmat persze hamar leverték, de amit látunk belőle, az tökre 56-os feeling, és a kezdőnapját egy feltételezett jövőbeni demokratikus Irakban valószínűleg nemzeti ünneppé teszik majd.

Tegnap, '56 évfordulóján Budapesten is hatalmas tömeg vonult fel a kormány ellen - ismét. Ám sem ez, sem korábban a pride vagy a hídfoglalások nem vezettek konkrét forradalomhoz. Kialakult az a mintázat, hogy az emberek összegyűlnek, FIDESZ-ellenes jelszavakat harsognak, majd mindenki szépen hazamegy. A tüntetések, akárcsak a fesztiválok (https://mmreflexiok.blogspot.com/2025/09/hogyan-lett-magyarorszag-fesztivalorszag.html), arra jók, hogy a résztvevők kieresszék a gőzt, és utána egy kicsit jobban viseljék a diktatúra mindennapjait, amelyeket csak túlélni próbálnak, nem megváltoztatni.

Persze '56 és az iraki forradalom is úgy kezdődött, hogy a hatalom a békés tüntetőkre lövetett. Orbánéknak eszük ágába sincs lövetni a tüntetőkre, hiszen az sértené az EU alapjogait, és nemzetközi botrányhoz vezetne. Ugyanakkor nem vagyok biztos benne, hogy abban az országban, ahol az ellenzékiek körében totális pánikot keltett a pride-on bevetni tervezett arcfelismerő szoftver, a tüntetők olyan halálmegvető bátorsággal néznének szembe az erőszakkal, mint a film ikonikus jelenetében a golyózáporban vonuló szaxofonos (akinek a képét a film honlapjáról másoltam). Talán túl puha a diktatúra, talán túl kényelmes az EU-ban élni, de érzésem szerint Magyarországon nem lesz egyhamar valódi forradalom.

Nőkért podcast a feminista és az LMBTQ+ mozgalomról, avagy hol éltek ti tulajdonképpen?

 

https://www.youtube.com/watch?v=Vs07wEAuZJQ

A podcastban (amelynek a csoportképét a Nőkért Egyesület Facebook-oldaláról vettem) a résztvevők igen alaposan körüljárják az összes olyan témát, amelyek a feminista és az LMBTQ+ mozgalom között súrlódási pontok szoktak lenni - a nyugati országokban. Ezek egy része Magyarországon egyáltalán nem releváns, de szerencsére a vendégek erre rá is mutatnak, például hogy nehéz pinkwashingról beszélni egy olyan közegben, ahol egy meleg párt ábrázoló Coca-Cola reklámból országos botrány lesz (aki nem emlékezne rá, itt a sztori: https://mmreflexiok.blogspot.com/2019/08/nohate-kampany-coca-cola-tetovaltak-es.html). Viszont sem a műsorvezetők, se a vendégek nem tesznek utalást arra, hogy a politikai környezet Magyarországon hogyan korlátozza az LMBTQ+ embereket. Hella egy ponton megjegyzi, hogy az átlag transz embereknek nem az a legfőbb problémája, hogy lehetnek-e élsportolók, hanem hogy hogyan lesz munkahelyük és lakhatásuk; míg ezek valóban égető problémák, az általam ismert transzok attól is nagy mértékben szenvednek, hogy nincs lehetőségük a hivatalos nemük megváltoztatására. Hasonlóképpen nyugati klisék hangzanak el arról, hogy a más kultúrából származó gyerek örökbe fogadásakor mi az etikus eljárás (mellesleg összemosva a kultúrát és az etnikai/rasszbeli származást, és egy egységes roma kultúrát feltételezve), de az nem említődik meg, hogy jelen pillanatban mindez Magyarországon nem releváns, lévén LMBTQ+ embereknek esélye sincs örökbe fogadni.

Először abban a hitben voltam, hogy - hasonlóképp a "transzok a vécében/élsportban" témakörhöz - az lesz a stratégia, hogy a műsorvezetők hozzák a nemzetközi feminista mozgalomból származó kliséket, a vendégek meg majd jól visszahúzzák őket a földre. De annyira nem ez történt, hogy a cégek pride-okról való kivonulására is amerikai és nem magyar példákat hoztak. Mintha az egész beszélgetés nem is Magyarországon zajlott volna, vagy legalábbis nem a 2025-ös Magyarországon.

Több potenciális magyarázatot tudok elképzelni erre a jelenségre. A sajnos legvalószínűbb, hogy a műsorvezetők azért nem mertek politizálni, nehogy a program, vagy akár a programsorozat, a kormány célpontjává váljon. Ha így van, az elég komoly látlelet a diktatúráról, ugyanakkor kérdés, mennyire hatékony és/vagy ajánlatos ezt a stratégiát választani. Ugyanakkor őszintén szólva nem most látom először azt, hogy a Háttér mintha ignorálná a politikai környezetet. Pár éve (de már 2021 után) fordítottam nekik egy cégeknek szóló kézikönyvet arról, hogyan kell transzbarát munkahellyé válni, és ebben egy teljes fejezet foglalkozott a munkavállalók hivatalos nemváltásának kezeléséről - annak bármi említése nélkül, hogy jelenleg Magyarországon (sajnos) ezzel a problémával nem fognak szembesülni. A kormány nemrég belengette, hogy törvényileg fogja megakadályozni a civil szervezetek külföldről történő támogatását, ami gyakorlatilag az LMBTQ+ egyesületek munkájának ellehetetlenítéséhez vezetne - mindeközben a Háttér nemrég megnyitott közösségi tere után egy újabb, harmadik helyszín létrehozását tervezi. Nyilván nem azt mondom, hogy essenek pánikba és állítsanak le mindent, de amikor süllyed a hajó, az erőforrásokat inkább a felszínen maradásra kellene koncentrálni, mint új projektek indítására.

Teljesen érthető pszichológiai reakció, ha az ember megpróbálja kizárni az életéből a rosszat, akár úgy is, hogy nem vesz tudomást a közvetlen környezetében levő problémákról. Az aktivizmus részéről azonban szerintem ez az attitűd nem megfelelő. A politika mindenhol befolyásolja az LMBTQ+ emberek életét, egy olyan országban pedig különösen, ahol kifejezetten diszkriminatív törvények vonatkoznak rájuk. Ha ezt a projektjeinkből vagy akár egy ilyen beszélgetésből kihagyjuk, akkor kapunk egy általános, kontextus nélküli párbeszédet, ami elméleti szinten marha érdekes, de csak korlátozottan foglalkozik a magyarországi LMBTQ+ emberek valódi problémáival.

Kim Lane Scheppele: The Unconstitutional Constitution

Az amerikai alkotmányjogász meggyőzően és - ami jogásznál ritkaság - laikusok számára is teljesen érthetően vezette le, miért alkotmányellenes a jelenlegi magyar alaptörvény, mégpedig nemcsak a demokratikus alkotmányokra vonatkozó általános kritériumok, hanem a saját magában foglaltak miatt is. Egyetlen baj volt ezzel az előadással: hogy megint csak mi hallottuk, az a kevés privilegizált ember, aki bejutott, ha nem is az előadóterembe, de legalább az épületbe, hogy a lépcsőkorláton ülve a kivetitőn nézze. Ezeknek az érveknek a magyar parlamentben vagy az alkotmánybíróság előtt kellett volna elhangzania, még a múlt év folyamán. Persze tudjuk, miért nem történt ez meg. De tegnap ismét az volt az érzésem, hogy egy szigeten vagyok, ahol az alkotmányosság és a demokrácia még jelentenek valamit; majd utána kiléptem az épületből abba a tengerbe, ahol a magyar politika örvényei kavarognak.

Jane Goodall, az okos celeb

 

Még gyerekkoromban, a Majomtörténetek című könyvben olvastam egy angol lányról, aki elment Afrikába, a csimpánzok között élt, és rendkívül értékes megfigyelésekkel gazdagította az etológiát. Természetesen elbűvölt a történet, és amikor a 2000-es években jegyet váltottam a budapesti előadására, azt reméltem - valószínűleg sok más nézővel együtt - hogy a csimpánzokról és a velük átélt kalandjairól fog beszélni. Dame Jane azonban ezeket csak elég felületesen érintette; az előadás fő témája az volt, milyen módokon próbálja az emberekben és különösen a gyerekekben tudatosítani a környezetvédelem fontosságát. Én akkor hallottam először az általa létrehozott Rügyek és gyökerek hálózatról, amelynek Magyarországon is több intézménye van.

Az emberek különböző okokból válnak celebekké és gyakran nem is szándékosan; egészen biztos például, hogy (az akkor még nemesi rang nélküli) Jane nem azért találta ki a csimpánzos projektet, hogy követőket toborozzon az Instán, mert akkor az még nem is létezett. Az érdekesebb kérdés viszont, hogy ki mit kezd a celebségével. A magyar celebek jellemző válaszai a fényűző életmód, a botrányok, vagy az, hogy hirtelen mindentudónak kiáltják ki magukat, és véleményt mondanak a politikától kezdve a nők és férfiak szerepéig mindenféle olyasmiről, amiről semmit sem tudnak többet az átlagembernél, sőt jellemzően kevesebbet. A brit celebek ellenben arra használják hírnevüket, hogy jó ügyeket karoljanak fel. Sir Elton John például rengeteget adományozott AIDS-kutatásra, amiben persze nem szakértő, de a 80-as éveket átélt meleg férfiként tájékozottabb a témában, mint az átlag. Sir David Attenborough a könyvjein és a filmjein túl támogat számos környezetvédelmi erőfeszítést. Gerald Durrell állatkertje veszélyeztetett fajok megmentését tűzte ki célul. Dame Jane pedig a fiatal nemzedékbe próbálta belenevelni a környezettudatosságot szerte a világon. Celebsége révén nagyobb nyilvánosságot és több támogatót tudott szerezni ennek a projektnek, mint egy no-name környezetvédő, és pont ezért járta a világot - a halál is egy előadókörútján érte.

Nyugodjon békében, Dame Jane, és bátorsága, szerénysége és tudatossága inspiráljon még sok-sok nemzedéket!

Sir David Attenborough tanúvallomása, avagy az elmozduló viszonyítási pont

 

Sir David víziójának filmváltozatáról már írtam (itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2022/02/david-attenborough-egy-elet-bolygonkon.html), így nem is ezekre az üzenetekre fogok most koncentrálni, hanem összesen egy darab nagyon fontos bekezdésre (a magyar kiadásban a 98. oldalon).

"A tengerekben egyre kevesebb a hal, s hogy erre nem döbbenünk rá, annak oka az elmozduló viszonyítási pont elnevezésű jelenség. Minden nemzedék azt tekinti normális alapállapotnak, amit megtapasztal. Azt, hogy a tenger mit képes nyújtani, annak alapján ítéljük meg, amilyennek a jelenlegi állapotokat ismerjük, miközben az egykori elképesztő halgazdagságról fogalmunk sincs. Mind kevesebbet és kevesebbet várunk az óceántól, mert nem tudjuk, hogy micsoda bőségszaru volt egykor, és micsoda bőségszaru lehetne megint." (Makovecz Benjamin fordítása, kiemelés az eredetiben)

Mennyire egyszerű és zseniális magyarázat - és nemcsak a környezetvédelemmel kapcsolatos kérdésekre. Ezen a blogon is rengeteget írtam már arról, hogy a magyarországi problémákat sokan nem érzékelik azok közül, akik sosem éltek működő demokráciában. És ilyenek ugyebár Magyarországon egyre többen vannak, hiszen lassan nagykorú lesz az a nemzedék, amely kisgyerekkora óta az Orbán-rendszerben él, azok közül pedig, akik a rendszerváltás utáni viszonylag demokratikusabb évtizedeket is felnőttként tapasztalták meg, sokan már meghaltak, egy másik nagy csoport pedig elköltözött külföldre - leginkább pont azért, mert viszonyítási alappal rendelkezve megértette a magyar demokráciadeficit súlyosságát. Persze ez utóbbi csoport - amelybe magamat is sorolom - igyekszik felnyitni az otthon maradottak szemét, de mérsékelt sikerrel, hiszen azok hajlamosabbak hinni a lakájmédiának, mint külföldön élő honfitársaiknak. Ami pedig a politikai akaratunk kinyilvánítását illeti, a választási törvények igyekeznek minél jobban megnehezíteni a külhoni magyarok számára a szavazást, akik pedig ténylegesen megteszik a gyakran igen hosszú utat a magyar nagykövetségig és leadják levélben a szavazatukat, könnyen azzal szembesülhetnek, hogy szóban forgó levél sok más társával együtt egy árokban végzi valamelyik országút mellett.

Nos, többek közt ezért nem vagyok optimista a jövő évi választások eredményét illetően. És bár nem ismerem Sir David véleményét ebben a kérdésben, nem tartom kizártnak, hogy ez esetben még őt is elhagyná legendás optimizmusa.

Hogyan lett Magyarország Fesztiválország

 Noha a filmben felsorolt összes fesztiválnak legalább a nevét hallottam már (a megszólaltatott zenészek viszont nem mind, ami amúgy elég nagy szegénységi bizonyítvány szerintem, végül is saját szakmájukról van szó), sőt ismerek olyanokat is, amelyekről nem is esik szó, azért így egymás mellé téve elég sokkoló, hogy tényleg mennyi fesztivál van Magyarországon. Elgondolkodtam rajta: hogyan lett Magyarországból fesztiválország?

Persze fesztiválok máshol is vannak, de kicsit másmilyen formában. A spanyol városokban nemcsak a karnevál, hanem az aratóünnepek (romeríák) és a pride-ok is alkalmat adnak a bulizásra, olykor sztárfellépőkkel a szabadtéri színpadokon, vannak egyéb szabadtéri zenei fesztiválok, sőt Puerto de la Cruzban, az ottani német közösség hagyományaiból kiindulva, még Oktoberfest is (amit tavaly szeptemberben, idén augusztusban rendeztek meg, de hát kit érdekel a naptár). Ezek azonban nem valahol elvonulva az erdő mélyén zajlanak, hanem a város kellős közepén (az erdőben amúgy is tilos elektromosan felerősített zenét játszani, az erdei állatok nyugalma érdekében), és néhány kivételtől eltekintve nem belépősek. Bécsben az Afrika Napok ugyan elkerített helyen van a Duna-szigeten, de ott is csak bizonyos napokon kell fizetni. Az ilyen fesztiválok anyagi háttere főleg az önkormányzatoktól származik, amelyek tudatában van annak, hogy egy-egy fesztivál nemcsak az ott élő polgároknak okoz örömet, hanem a máshonnan érkező látogatók és a helyszínen működő vendéglátóhelyek a városnak is bevételt generálnak. A fesztiválozók nagy része nem sátorban alszik, hanem a közelben elérhető szállásokon, és a fesztivál nem zajlik éjjel-nappal, hanem a koncertek vége után mindenki szépen hazamegy (vagy keres egy rave-et a Duna-sziget valamely másik részén). Persze ahogy Magyarországon is van pár (elsősorban a turisták kedvéért rendezett) hasonló ünnep, például a busójárás, máshol is létezik a sátorozós-ottalvós fesztiváltípus is, jellemzően kifejezetten rétegműfajoknál, például gót vagy feminista fesztiválok; ezek egyike sem olyan eklektikus, mint a magyarországiak nagy része, ahol - például a Szigeten - annyira vegyes a zenei és egyéb kínálat, hogy az arculata sokkal inkább szól az együtt bulizásról, mint bármi egyébről.

Az egyik látványos különbség tehát nyilván a sztori anyagi része, főleg, hogy - mint a filmből is kiderül (de sokan tudják, tehát talán nem spoiler) - egy csomó fesztivál mögött ugyanaz a néhány ember áll, akik olykor eldöntik, hogy beszüntetnek egy fesztivált valahol, majd ugyanott útjára indítanak egy másikat (a filmben nem árulják el, hogy ez marketingtrükk vagy más okai is vannak). És bár néhány kisebb fesztivál szervezője elmondja, hogy ők tök veszteségesek meg egyébként se a pénz motiválja őket, azért mindenhol van belépő. Arra se nagyon látunk példát, hogy a helyi önkormányzat anyagilag komolyabban beszállna a sztoriba; a kis falvaknak nyilván nincsenek megfelelő anyagi forrásai erre, a városok pedig inkább kerékkötői, mint támogatói ezeknek a programoknak, lásd Tarlós István Sziget-ellenes hadjáratának különböző állomásait. 

Tarlós persze bizonyos pontokon tényleg az óbudaiak nézeteit közvetítette, akik panaszkodtak a zaj miatt. Ezzel szemben a spanyol városokban még azok a lakosok se panaszkodnak az akár több hetes karnevál miatt, akiknek reggelente tényleg munkába kell járniuk. Amellett, hogy eleve lazább emberek, ehhez biztosan hozzájárul, hogy ők maguk is részt vesznek az ünnepségeken, nem a folyó fölött hozza át a szél a hangot egy olyan fesztiválról, aminek a belépőjegyét egy év alatt se tudnák összespórolni. A konkrét zajártalom miatt ez a neheztelés is benne lehet, hogy az óbudaiak ágálnak a fesztivál ellen. Ugyanakkor Magyarországon napközbeni, jóval halkabb és kevésbé exkluzív rendezvényekkel kapcsolatban is, mint a Critical Mass vagy a Vivicittá futóverseny, vannak emberek, akik hevesen tiltakoznak és durván beszólogatnak a résztvevőknek. Még azt sem mondanám, hogy a nyilvános térben való ünneplésnek-bulizásnak nincs hagyománya Magyarországon, az augusztus 20-i események miatt senki sem tiltakozik. Ha az utcai rendezvény potenciálisan nekem is szól, az oké, de ha én magam nem vagyok fiatal/bringás/futó, akkor nem akarok három perccel lassabban eljutni A-ból B-be csak azért, hogy ők egy napra jól érezzék magukat.

Az életkori szegregáció nagyon látványos, és a filmben felsorolt csaknem minden fesztivál (kivéve a jazzpikniket, az Evernesst és a Művészetek Völgyét, ami szerintem amúgy más szempontokból is kakukktojás) kifejezetten a fiatal korosztályt célozza meg. Erre több magyarázat is elhangzik a filmben. Gerendai szerint azt a hiányt hivatottak pótolni, hogy a rendszerváltással megszűntek a nyári táborok - ami amúgy nem igaz, csak jobban tematizálódtak a "mi, együtt" élménynél. Már többször írtam arról, hogy a szocializmus, majd az Orbán-rendszer módszeresen szétverte a hagyományos közösségeket, így a fiatalok egyedül maradnak, nincsenek olyan kapcsolódási pontjaik, mint mondjuk itt a murgák, a karneváli zenei és/vagy jelmezes társulatok. Kevésbé jellemző, hogy különböző korosztályok együtt buliznának. Ugyanakkor a film vége felé kerül szóba az a tényező, ami szerintem a legfontosabb vonzereje ezeknek a fesztiváloknak: a szabadság és az elfogadás. A tetovált modell elmondja, hogy kidobták egy étteremből, mert "itt gyerekek is vannak" (szóval a női mellek és az LMBT+ emberek után már a tetoválások látványa is veszélyezteti a gyerekek fejlődését, vagy mi?) és folyamatosan előítéletekkel találkozik, a Sziget az egyetlen hely, ahol elfogadásra talál. A társadalmilag tudatosabb fesztiválok tárt karokkal fogadják azokat a civil szervezeteket, amelyeknek emberi jogi programjai a magyar hétköznapokban folyamatosan akadályokba ütköznek. "Itt úgy öltözhetek, ahogy szoktam, és nem néznek hülyének" - vallja egy Everness-látogató. A Sziget rá is játszik erre a jelenségre a különböző szlogenjeivel: "Eurowoodstock", "Island of Freedom", "Sziget Köztársaság". És itt megtaláltuk a választ arra is, miért Magyarország lett fesztiválország és nem mondjuk Ausztria - az utóbbi valóban köztársaság, és a hétköznapi életben is megélhető az a szabadság és elfogadás, ami Magyarországon csak a fesztiválok keretei között létezik. Ami tehát a magyar ottalvós, bulizós, elvonulós, fizetős fesztiváltípust létrehozta és fenntartja, az nem az élelmes üzletemberek pénzéhsége (hiszen kereslet nélkül nem lenne kínálat), hanem az elnyomó politikai rendszer és az intoleráns társadalom, amelyek miatt csak pár napokra, elSzigetelt terekben élhető meg az a szabadság és nyitottság, ami Nyugat-Európában a mindennapok része.

Inuit, inuitabb, még inuitabb, avagy az etnikai besorolás csapdái

 

https://telex.hu/kulfold/2025/08/24/dania-gronland-bronlund-ujszulott-szuloi-teszt

Ivana Nikoline Brønlund grönlandi származású dán kézilabdázótól (akinek a képét a Facebookról szedtem le) elvették frissen született gyermekét, mert az anya nem felelt meg a szülői alkalmassági teszten. Az ilyen pszichometriai teszteknek egyébként van értelme, hiszen kiszűrhetik, ha valaki tényleg olyan pszichés állapotban van, hogy képtelen volna gondoskodni a gyermekéről. Csakhogy a dán törvények értelmében a teszteket inuit származású embereken nem szabad alkalmazni - ugyanis ami Dániában kulturálisan elfogadott, az nem feltétlenül az egy inuit közösségben, így az eurocentrikus követelmények könnyen vezethetnek ahhoz, hogy a különböző őslakos népektől alkalmatlanságukra hivatkozva elveszik a gyerekeket, ahogyan ez történt a 20. század elején Kanadában és Ausztráliában is (ez utóbbiról az "1200 mérföld hazáig" című filmből kaphatnak képet azok, akik el bírják viselni Kenneth Branagh-t összvissz 10 percig a képernyőn, Judith Modell antropológus pedig érdekes tanulmányt írt arról, hogy az amerikai nevelőszülői alkalmassági tesztek hogyan zavarták össze az őslakosok amúgy tökéletesen működő nevelőszülői rendszerét). A dán hatóságok azzal érveltek, hogy Brønlund "nem eléggé grönlandi" - noha Grönlandon született, és mindkét szülője inuit.

Az általam talált cikkekből nem világos, miért is kérdőjelezték meg a hatóságok Brønlund inuit voltát, de a kívülről történő etnikai besorolás mindig is nehéz dió. Magyar viszonylatban is régóta folyik a vita arról, kit tekinthetünk cigánynak. Azt, aki beszéli valamely cigány nyelvet? Ez igen problémás, többek közt a romungró kategória puszta létével is megkérdőjelezi. Azt, aki követi a hagyományos kultúrát? Ez elég diszkriminatív megközelítés lenne, az én magyarságomat nem kérdőjelezik meg azért, mert nem fogyasztok pörköltet és szalonnát. Azt, akit mások annak mondanak? Akkor a 90-es években egy barátnőm vietnámi ex-pasija is sikeresen romává avanzsált, ugyanis a falubeliek, akik sose láttak még ázsiai embert, simán cigányként hivatkoztak rá. Azt, aki annak vallotta magát a népszámláláskor? Ez még a legelfogadhatóbb megoldás - lenne, ha nem lenne olyan mértékű a rasszizmus Magyarországon, hogy sokan óvakodnának egy kérdezőbiztos előtt felfedni a roma származásukat. És ha ez nem lenne elég, az emberek kulturális szokásai vagy akár önfelvállalása nem feltétlenül sorolhatók merev kategóriákba. Volt egy roma származású párom, akinek elvált szülei közül az anya nagyon próbálta titkolni a származását, így komoly erőfeszítéseket tett, hogy lánya ne találkozzon a lovári nyelvvel és a roma kultúrával - az apa viszont hagyományos módon élt, így amikor a lány nála volt, hagyományos roma ételeket evett és roma dalokat tanult. A kézilabda valóban nem tekinthető hagyományos grönlandi sportnak, lehet, hogy Brønlund inuitságát emiatt kérdőjelezték meg, de mutasson nekem valaki egy Dániában (vagy akár Grönlandon) élő inuitot, aki semmit nem tett magáévá a nyugati kultúra elemei közül.

Az etnikai önmeghatározás sok helyen azért kiemelt fontosságú, mert az etnikai kisebbségek tagjainak bizonyos előnyök járhatnak: ösztöndíj, a letelepedési engedély vagy állampolgárság könnyebb megszerzése, vagy akár bizonyos követelmények alól való felmentés. Egyes esetekben ezek tényleg paradoxonokhoz vezetnek, például szerintem elég vicces, hogy szefárd zsidó háttérrel könnyebben kap az ember spanyol állampolgárságot (főleg, hogy ezt még csak nem is kulturális, hanem genetikai alapon határozzák meg). A Brønlund esetében fennforgó szülői alkalmassági teszt azonban nem ilyen. Oké, hogy a sportolónő bántalmazó háttérből jön, de ez még nem teszi automatikusan alkalmatlanná a gyereknevelésre, hiszen a kulturális különbségekhez hozzátartoznak például a traumafeldolgozás eltérő módjai is (vagy adott esetben a rokonság nagyobb mértékű részvétele a gyereknevelésben). Ahelyett, hogy rögtön elvennék tőle a gyerekét, inkább nagyobb mértékben kellene monitorozni a pszichés állapotát, és segíteni, ha szükség van rá. Mellesleg szerintem ezt kéne tenni azokkal az anyákkal is, akik nála kevésbé - vagy egyáltalán nem - inuitok.

Így jártam anyátokkal - Robin titka

***SPOILER***

Az egyik epizódban Robin megemlíti, hogy fiatalkorában egyszer elkövetett egy "botlást". Ilyesmit persze nem szabad Barney közelében megemlíteni, mert addig nem nyugszik, míg ki nem deríti, mi történt. Természetesen pornóra gyanakszik, de az epizód végén kiderül: még a 80-as években, reménybeli tinisztárként, Robinnak volt egy videóklipje, amelynek során ma már vérciki válltöméses ruhákban ugrabugrál egy plázában (ld. az illusztrációt a wikipédiáról). 

Barney persze nem véletlenül gyanakodott először pornóra, és nemcsak azért, mert folyton a szexen jár az esze; ha valakit - pláne egy nőt - le akarnak járatni, a pornó az egyik legkézenfekvőbb módszer. Most éppen Perintfalvi Ritát vélték felismerni egy több évtizedes osztrák pornófilmben. Nem tudni, hogy a teljes film deep fake, vagy egy valódi filmben tűnik fel egy Ritára némileg hasonlító színésznő, de őszintén szólva engem nem is nagyon érdekel. Elhiszem Ritának, hogy nem őt látjuk a filmben (mármint akik megnézik, én nem fogom), de amúgy meg ha ő lenne, akkor mi van? Tudtommal nem illegális szexfilmben szerepelni, Rita pedig nem apáca, így se egyházi, se világi törvényt nem szegett volna meg, ha élete egy pontján úgy dönt, hogy kamerák előtt fog élvezkedni. Sőt, mivel nem elsősorban pornóellenes aktivista, még azzal a fajta álszentséggel se vádolható, mint például egy olyan ember, aki meleg szexpartikra jár, de az alaptörvénybe beleírja, hogy házasság csak férfi és nő között létezhet. Most annak az álszentségét ne is említsük, hogy bárki is fedezte fel Rita állítólagos szereplését ebben a szexfilmben, mégis milyen jogon ítélkezik az olyan filmek szereplőiről, amelyeknek ő maga is fogyasztója?

Magyarország persze még mindig a prüdéria fellegvára, és míg a nagybani lopások, sikkasztások, sőt családon belüli erőszak simán megbocsátható, amint egy közszereplőről kiderül, hogy uram bocsá' szexualitása van, onnantól rögtön pellengérre állítják. Pedig jellemzően azoknak is van szexualitása, akik emiatt köpködnek másokra, lehet, hogy meg is örökítették, csak nem került nyilvánosságra (még). Amúgy a közhiedelemmel ellentétben a legtöbb pornószínész nem élvezetből űzi ezt a tevékenységet, hanem komoly anyagi, sőt adott esetben fizikai kényszerből. Tehát ha mondjuk egy ismerősömről kiderülne, hogy a múltban tényleg szerepelt pornófilmben, akkor én leginkább sajnálnám, hogy volt az életének ilyen nehéz időszaka. Semmiképpen se gondolnám viszont, hogy az aktuális mondanivalóját elhiteltelenítené az, ha fiatalon pornófilmben vagy diszkóvideóban szerepelt, vagy bármi más olyan dolgot csinált, amit cikinek szokás tartani. Mégis többről van itt szó, mint arról, hogy ha valakinek a mondanivalójába nem tudunk belekötni, akkor keresünk valami mást, amivel lejárathatjuk (ld. https://mmreflexiok.blogspot.com/2021/03/a-dallas-dinasztia-es-jakab-peter.html); van benne egy jó adag szexizmus, szexnegatív gondolkodás, és egy olyan szintű prüdéria, ami szerintem a 21. században már nevetségesebb, mint Robin videóklipes szerkója. A Rita oldalán állóknak pedig nem azzal kéne foglalkozniuk, hogy bizonygatják a film kamu voltát, hanem hogy egy közszereplő vélt vagy valós, jelenlegi vagy múltbeli szexuális jellegű tevékenysége helyett a mondanivalójára helyezzék a hangsúlyt.

Cormoran Strike-sorozat, avagy feminista-e JK Rowling

JK Rowling transzfób ámokfutása tart már egy ideje, és egyre vadabb végletekbe esik. A múltkori vécés ötlete után (erről itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2025/07/j-k-rowling-es-az-upskirting.html) most bojkottálni akar egy üzletet, mert ott transz nők is dolgoznak (https://www.lgbtqnation.com/2025/08/jk-rowling-urges-boycott-of-store-for-having-trans-employees/). Számomra talán az a legdühítőbb, hogy mindezt a feminizmus nevében teszi: döngeti a mellét, hogy ő milyen nagy feminista, és hogy valójában a nőket akarja ezzel védeni. A fent említett bejegyzésemben már kifejtettem, mi is ezzel a probléma, de ha ez nem győzne meg valakit, egy író esetében szerintem van egy tuti módszer arra, hogy kiderítsük, feminista-e az illető: tudniillik a művei. Míg a Harry Potterről elmondhatjuk, hogy nyomokban feminizmust tartalmaz - lásd az erős női szereplőket, mint McGalagony vagy Hermione, a koedukált kviddicscsapatokat (amely tény ironikus megvilágításba helyezi azt, hogy Rowling hevesen ágál a transz nők női sportolóként való indulása ellen) vagy azt, hogy az "egyszerű háziasszony" Molly Weasley győzi le az egyik legveszedelmesebb halálfalót (bocs, ha ez valakinek spoiler volt) - a Robert Galbraith álnéven írott krimijeiből kiderül, hogy ha valaha feminista volt is a szerző, most már egészen biztosan nem az. (Ezek a krimik ingyen is letölthetők, és akkor nem juttatjuk JKR-t további bevételhez, amivel transzfób ügyeket támogathatna.)

Szóval adva van egy férfi detektív és a titkárnője, akit később előléptetnek ugyan, de azért továbbra is megmarad köztük a főnök-beosztott viszony. A pasi, Cormoran Strike (igen, így hívják) nagydarab, csúnya, háborús veterán, sőt műlába van (ezen a ponton örömmel felsóhajtottam, hogy végre egy nem-klisé elem), ennek ellenére ragadnak rá a dúsgazdag, gyönyörű nők; az, hogy minden kötetben ágyba visz egy szexi tanút, nemcsak etikailag problémás, de nekem nem is túl hiteles. A nő, Robin, természetesen gyönyörű, főnökénél jóval fiatalabb, ő a szupertitkárnő, emellett okos is, de igazából végig Watsont játszik Sherlock mellett. A szöveg a férfire mindvégig a vezetéknevén, a nőre viszont a keresztnevén hivatkozik (ebben persze benne lehet az is, hogy Strike-nak milyen hülye a keresztneve, na de hát erről ki tehet?) Szóval nekem az egész a Perry Mason-könyvek szexista dinamikájára emlékeztet, csakhogy azok a 30-as, 40-es, 50-es években jelentek meg, szóval erősen meglepődtem, hogy még ma is írnak ilyesmit, pláne egy magát feministának tituláló író.

Persze "Robert Galbraith" védekezhet azzal, hogy művei egy krimiirodalmi hagyományba illeszkednek, ahol a nő támogatólag asszisztál a férfi nyomozóhoz; a fent említett Perry Masonökön kívül ide sorolhatjuk Petrocellit és a feleségét, Maigret-t és a feleségét, vagy Columbót és a láthatatlan feleségét. Csakhogy, kedves RG/JKR, nem ez az egyetlen krimiirodalmi hagyomány. Például mintha lett volna egy brit szerző, akinek a nyomozói között szerepel egy pasijával (későbbi férjével) mindvégig egyenrangú, vagány londoni lány, egy rangjához képest meglepően laza és bevállalós ifjú arisztokrata hölgy, vagy egy falusi aszexuális vénkisasszony, aki szinte mindig férfi segítőtárs nélkül, pusztán emberismeretére alapozva old meg bűnügyeket. Egy igazi feminista inkább ezekre a hagyományokra alapozna, mint hogy melldöngetve lengeti a feminizmus zászlaját, majd reprodukálja könyveiben a szexista sztereotípiákat.

(Ha valaki nem jött volna rá, kire utaltam az utolsó bekezdésben, íme egy nyom :-)  )

Gilmore Girls: Lorelai bugyija és a magyar közbeszéd

 

Az egyik kedvenc jelenetem elején Lorelai bevallja Rorynak, hogy már nem maradt tiszta fehérneműje, ezért épp semmit se visel a szoknyája alatt. Ezután bemennek a kávézóba, ahol Luke és Taylor szokás szerint valami apró-cseprő marhaságon veszekednek. Abban a reményben, hogy ezzel leállíthatja a vitát, Rory közbekiabál:

- Mindenki, anyukámon nincs bugyi!

Amúgy a civakodás ezután is folytatódik, így Rory biztos nagyon csalódott, hogy nem ért el eredményt. Ebben az esetben javaslom neki, hogy próbálkozzon a magyar közéletben. Itt ugyanis elég néhány jól megválogatott kifejezés, hogy rögtön elterelje a figyelmet a fontos problémákról. Az emberek nem sokáig rágódnak olyan kül- vagy belpolitikai horderejű témákon, mint Magyarország és Ukrajna egyre feszültebb viszonya vagy az, hogy a pride résztvevőit milyen szankciók fogják sújtani (ha fogják); pillanatok alatt az kezdi foglalkoztatni őket, hogy mit mondott Azariah a jobboldal vagy Bayer Zsolt a baloldal képviselőire. Persze én is azt vallom, hogy másokat sértegetni csúnya dolog, illetve hogy a felhasznált sértések jellege sokat elmond az egyes oldalakon állók értékrendjéről. De amikor a közbeszéd napokig pörög egy-egy ilyen megnyilvánuláson, nem tudom nem úgy érezni, hogy nem látják a bugyitól az erdőt.

J. K. Rowling és az upskirting

 https://archive.ph/7n9uC

Eltérnek a vélemények arra vonatkozóan, hogy J. K. Rowlingnak tényleg elgurult a gyógyszere, vagy csak a Harry Potter-könyvek után már nem tudott olyan jót írni, és valamivel mégis a reflektorfényben akart maradni, ezért döntött úgy, hogy a világ legnagyobb TERF-je lesz. Mindenesetre pár hete azt javasolta, hogy a nők fotózzák le a női vécét jogtalanul használó személyeket (értsd: azokat, akiket születésükkor nem a női nembe soroltak), és tegyék fel a képeket a netre, mert ezek az emberek biztos ártó szándékkal mentek oda. Most nem kívánok abba belemenni, hogy egy férfi teljesen ártatlan szándékkal is használhatja a női vécét (mert mondjuk a férfi zárva van, vagy - mint az sok helyen előfordul - csak a nőiben van akadálymentes fülke és/vagy pelenkázó). Érdekesebb kérdés, hogyan kívánja JKR megállapítani, hogy a vécében található személy biológiailag férfi, hiszen - mint erre leszbikus szervezetek rámutattak - sok leszbikus, de akár ciszheteró nő van, akinek egyszerűen "férfias" a testalkata, arcberendezése és/vagy öltözködési stílusa. Azt gondolom tehát, hogy JKR nem a kézmosás vagy a tükör előtti sminkigazítás lefotózására biztatott, amiből aztán a világon semmi nem derül ki, hanem konkrétan a fülkében végzett tevékenységek megörökítésére. Mondjuk a poszt-op transzokat így se lehet kiszűrni, de szerintem JKR velük nem is foglalkozik, mivel ő megragadt a biológizáló "akinek farka van, az elkövető, akinek nincs farka, az áldozat" diskurzusnál. Nagyobb para, hogy valakit vécézés közben fotózni az upskirting minősített esete.

Az upskirtingről már írt egy kiváló cikket Kovács Bálint, amit idelinkelek: https://hvg.hu/kultura/20250611_metropol-miniszoknyas-nok-fotozas-mi-az-az-upskirt-torveny-zaklatas-nok-elleni-eroszak-ebx. Ebből többek között az is kiderül, hogy sok országban, köztük az Egyesült Királyságban, az upskirting bűncselekmény. Méghozzá az áldozat nemétől függetlenül; a cikk is idéz egy dél-koreai esetet, amikor nőt büntettek meg egy meztelen férfi engedély nélküli lefotózásáért és a fotók online publikálásáért. Tehát JKR még azzal sem érvelhet, hogy az ő értelmezése szerint a transz nők nem nők, és rájuk nem vonatkozik a törvény - vonatkozik az mindenkire, bármilyen neműnek is tekinti magát vagy mi őt. 

A JKR megnyilvánulásán felháborodó nők sokan rámutattak, hogy az általa javasolt fényképezés pont a nők privát szféráját veszélyeztetné, amiért a feminizmus annyi ideje küzd. A TERF-eknek azonban láthatóan fontosabb, hogy elkapjanak egy-egy transz nőt, aki még a bottom surgery előtt bemerészkedik a női vécébe, mint az, hogy a cisz nők hogy érzik magukat, ha bármikor lefotózhatják őket vécézés közben feltételezett imposztorként. Bár látszólag a (cisz) nők biztonságát szolgálná az ötlet, valójában sokkal jobban veszélyezteti azt, mint a női vécét használó transz nők. JKR vécés ötlete felhívja a figyelmet: mindig gyanakodjunk, ha valaki azzal érvel, hogy kizárólag egy adott csoport védelmében javasol vagy vezet be a másik csoportot korlátozó intézkedéseket. A valóban biztonságos vécé pedig olyan, mint amilyet ez a jel sugall:

Maria del Mar Rodriguez: La tuerta - a tenerifei önellátásról

 

Maria del Mar Rodriguez regénye a II. világháború után játszódik Tenerifén, és az egész könyvön végighúzódó téma az élelmiszerhiány. Aki nem kecskepásztor vagy csempészáru-kereskedő, az narancsfa leveléből főz teát, csontokból levest, és különlegesen szerencsés nap az, amikor a fél várost végigjárva sikerül egy darab tojást kapnia. Mint az író-olvasó találkozón kiderült, ebben az időszakban az európai országok gazdasági embargót hirdettek Spanyolországra mint továbbra is fasiszta országra, és mivel a szárazföldön sem volt elegendő ennivaló, a Kanári-szigetekre onnan sem érkezett élelem. 

Ma a Kanári-szigeteken elfogyasztott élelmiszer több mint 90%-a importból származik, amit egyre többen és többfajta okból kritizálnak. A tavasszal tartott tüntetések egyik követelése pont az önellátás volt. Ennek megvalósíthatósága azonban több szempontból is kérdéses. Egyfelől az említett regényből láttuk, hogy a megtermelt élelem még az 1940-es években sem volt elég a lakosságnak, pedig ekkoriban a teljes szigetcsoport területén kevesebben éltek (a wikipédián idézett José Miguel Alzola szerint mintegy 700 ezren), mint napjainkban csak Tenerifén. De még ha megálljt mondanának a bevándorlásnak (mint azt sokan követelik), és mondjuk valami csoda - vagy éghajlati, politikai stb. okok - folytán effektíve csökkenésnek indulna a lakosság száma, akkor sem valószínű, hogy élelmiszer szempontjából a sziget vagy a szigetcsoport önellátóvá válna. Ennek egyik oka az étkezési szokások: a kanariók átvettek egy csomó ételt a szárazföldi Spanyolországból, és például rengeteg disznóhúst és sajtot esznek, viszont marha- és sertéstenyésztés gyakorlatilag nincs a szigeten. Másrészt a jelenlegi mezőgazdaság nagy része monokultúrás, például banántermesztés, és ennek területe is jelentősen lecsökkent, ahogy a tengerparti városok terjeszkedtek. A harmadik ok pedig a klímaváltozás, aminek hatására a sziget déli részének csak igen kis százaléka alkalmas növénytermesztésre. Ezen a vidéken túrázva lépten-nyomon találunk elhagyott tanyákat, ahol annó vélhetően termesztettek valamit, de mára túl forró és száraz az éghajlat ahhoz, hogy ebből meg lehessen élni.

Természetesen környezetvédelmi szempontból fontos lenne, hogy amennyire csak lehet, a helyben megtermelt élelmiszert fogyasszuk. Vannak ebbe az irányba tett lépések, például egy projektben a hegyi falvakban élő idős asszonyokat kérdezik meg, hogy annó milyen gabona- és burgonyafajtákat termesztettek, és igyekeznek ezeket visszahozni. Olykor felbukkannak olyan üzenetek, hogy az angol vagy egyiptomi import krumpli helyett inkább a helyit kéne venni, de olyan kampányokkal nem igazán találkozom, amelyek például a disznóhúsból és tehéntejből készült termékekről próbálják lebeszélni az embereket. De ha mindez megvalósulna, az ugyan egy lépés lenne a környezetbarátabb életmód felé, de nem szüntetné meg azt a helyzetet, hogy rá vagyunk szorulva az import élelmiszerre. Mint a "régen minden jobb volt" üzenetek nagy többsége, a "térjünk vissza az önellátáshoz" szlogen is leginkább a történelmi ismeretek hiányáról tanúskodik. Az ezt képviselőknek, akárcsak egyes magyar demagógoknak üzenem, hogy olvassanak történelmi regényeket, mielőtt múltbeli állapotokat akarnának visszaállítani.

Crossing, avagy a maradandó sérülésekről

 

A film egyik főszereplője Evrim, az isztambuli transz nő. Sok társához hasonlóan prostituáltként kezdte, azonban sikerült kitörnie: jogi diplomát szerzett, és egy civil szervezetnél dolgozik, amely az utcán élőket segíti. Az egyik jelenetben be kell mennie a rendőrségre, hogy kihozza illegálisan letartóztatott védencét, egy utcagyereket. A rendőrök azonban emlékeznek rá prostituált korából, és gúnyos, megalázó megjegyzésekkel illetik, kételkednek jogi végzettségében, és alapból nem veszik komolyan. Evrimnek hosszan kell küzdenie, hogy egyáltalán teljesítsék a kérését, és részben azért, mert ő maga se tud olyan határozottan kiállni ebben a helyzetben, mint a film egyes korábbi jeleneteiben. Látszik rajta: nemcsak attól szenved, ahogy éppen bánnak vele, hanem előjön benne az összes múltbeli sérülés, amit hasonló helyzetekben nem jogi képviselőként, hanem letartóztatottként szerzett. Nyilván az sem segít a dolgon, hogy napi szinten megtapasztalja: sok férfi továbbra is úgy viszonyul hozzá, mintha még mindig pénzért árulná a testét.

Nagyot ment a közelmúltban az Oslo Pride kisfilmje, ami nagyszerűen mutatja be, milyen felszabadító érzés tudni, hogy a környezetedben levő emberek LMBT+-szövetségesek (megnézhető itt: https://www.facebook.com/share/v/15NmbavqzZ/). Olyan komment is volt azonban, amely az LMBT+ embereket vádolja előítéletességgel, amiért mindenkiben az ellenséget látják, amíg be nem bizonyosodik, hogy nem az. Pedig nemcsak az a szomorú helyzet áll fenn, hogy Isztambulban egy transz nőnek, Magyarországon pedig bármely LMBT+ embernek jó oka van tartani mások reakciójától. Akit korábban rendszeresen támadtak, megaláztak vagy ellenségnek tekintettek pusztán az identitása miatt, az nem szabadul meg egycsapásra ezektől a sérülésektől, amint megváltozik az élethelyzete (pl. diplomát szerez vagy elköltözik egy elfogadóbb országba). Mindennapos tapasztalat, hogy a Nyugat-Európába költözött magyar LMBT+ emberek lelkesen keresik és fotózzák a szivárványszínű jelképeket, a helyiek meg értetlenül néznek, hiszen nekik ezek magától értetődő tereptárgyak. A Magyarországról menekült azonos nemű párok félve fogják meg egymás kezét az utcán, gombóccal a torkukban mondják ki a tanítónőnek, hogy a gyereknek két apukája van - pedig most már semmitől sem kell tartaniuk, de túlságosan jól emlékeznek még arra az időszakra, amikor kellett. Ha azzal telnek a mindennapjaid, hogy a mindenhol körülvevő stigmával kell küzdened, akkor igenis sokat jelent, ha van a világnak egy olyan szeglete - egy hely vagy egy ember - amely/aki nem követeli ezt tőled. És idővel talán eljutsz oda, hogy tényleg szorongás nélkül mersz önmagad lenni.

A filmet pedig nézzétek meg, mert jó!

Steve W. Patterson: Sipor panasza - házimanó pride

 

A címben említett esszé egy érdekes kötetben jelent meg. A "Harry Potter világa" (eredeti címén: "Harry Potter and Philosophy") Rowling regényeit használja fel különböző filozófiai kérdések kifejtéséhez. Sipor (akinek a képét a Harry Potter fandom wikiről kölcsönöztem) házimanó, az ő és társai helyzetét használja fel Steve annak tárgyalására, miért van az, hogy sokan érzéketlenek a hátrányos társadalmi helyzetű csoportok problémái iránt. Az LMBT+ emberek nem szerepelnek a példái között, viszont okfejtése ezzel kapcsolatban is érvényes - különösen, mivel a pride és annak betiltása felszínre hoz számos olyan érvet, amelyek nagyon hasonlóak a manók sorsa iránt közömbös varázslók hozzáállásához. Szóval rögtön az elején hangsúlyozom: itt nem a Lucius Malfoyokról van szó, akik a házimanókat alacsonyabb rendű fajnak - vagy, a párhuzamot kifejtve, a homoszexualitást bűnnek vagy undorítónak - tekintik. Hanem azokról az alapvetően jóindulatú emberekről, mint például Ron, akinek amúgy nincs baja a manókkal, de nem érti, neki miért kéne kiállnia értük.

Az egyik érv, ami pont Ron szájából hangzik el, az, hogy nem kell a manókat felszabadítani a szolgaságból, hiszen jól érzik magukat így. Minden nyilvános Pride-os poszt alatt megjelenik egy olyan komment, hogy "nekem is van meleg ismerősöm, aki nem ért egyet a pride-dal". Mondjuk bennem ilyenkor felmerül a kérdés, hogy a szóban forgó meleg ember tényleg ellenzi-e a pride-ot, vagy csak a konfliktusok elkerülése végett ért látszólag egyet vadul pride-ellenes ismerősével. De ha az előbbi eset áll fenn, annak is többfajta oka lehet. Ha a médiában kizárólag negatív képet látott a pride-ról, nem csoda, hogy ugyanúgy félreérti a lényegét és céljait, mint egy csomó ciszheteró. Lehet, hogy a saját kis elfogadó buborékában él, és úgy véli, pride-ra nincs szükség, hiszen az LMBT+ embereket semmi hátrány nem éri (mondjuk magyar esetben ezt nehezebben tudom elképzelni). És az sem kizárt, hogy - a Potter-könyvek számos házimanójához hasonlóan - ő is magáévá tette azt a nézetet, hogy ő melegként nem is érdemel egyenlő jogokat, és felháborodik azon az elképzelésen, hogy ha a Békemenetnek szabad végigvonulnia egy évben egyszer (vagy többször) az Andrássyn, akkor az ő közösségének is szabad legyen. Ezt hívja a szakirodalom internalizált homofóbiának, és egy amúgy ellenséges közegben nagyon nehéz nem belesodródni, de pont a pride és más hasonló események segíthetnek, hogy leküzdjük magunkban.

A második érv az, hogy a házimanók elnyomása/a pride betiltása tényleg gáz, de nem annyira, hogy tegyünk ellene; erkölcsileg nem követelhető meg az emberektől, hogy minden rossz dologgal szemben kiálljanak. Erre Steve válasza az, hogy nem kötelező mindenkinek manójogi/LMBT+ aktivistának lennie, de az azért nem igényel különösebb erőfeszítést és igenis elvárható, hogy az elnyomás tényét elismerjük. 

A harmadik, és Steve szerint legerősebb ellenérv, hogy elismerhetjük ugyan a helyzetet problémaként, de ennél sokkal komolyabb gondok is vannak a világban, inkább azokkal kéne foglalkoznunk ( ("de nekünk elsősorban Voldemort ellen kell harcolnunk"/"de hát irtják az esőerdőt/gyerekek ezrei szenvednek bántalmazó családban, nehogy már ez legyen a legnagyobb problémánk!") Ez kicsit hasonló a második érvhez, bár legalább elismeri a problémát, csak nem tekinti prioritásnak. Ám  ahogy a házimanók rabszolgasága nem független a Voldemort elleni harctól - hiszen a halálfalók ideológiájának központi eleme az "aranyvérű" varázslók uralma más fajok felett - , úgy a mi világunkban is összefüggések vannak az elnyomás különböző formái között (https://mmreflexiok.blogspot.com/2019/08/bolsonaro-az-esoerdok-es-homofobia.html), és az ezek elleni küzdelem is csak úgy lehet sikeres, ha nem korlátozódik egyetlen témára (https://mmreflexiok.blogspot.com/2021/03/az-allatkinzas-osszefuggesei-az.html). Steve arra is rámutat, idézem, hogy "a nyílt fenyegetésekkel való szembeszállás és a társadalmi méltányosságért folytatott harc közötti választás valójában inkább látszatdilemma, és a társadalmi méltányosságra való törekvés tulajdonképpen részét képezi a világ nagyobb gondjaival szembeni küzdelemnek" (143. old., Büki Gabriella fordítása). A Harry Potter-regényekből kiderül (nem spoilerezek), hogy aki rosszul bánik a házimanókkal, az nagyon megszívhatja, aki viszont kedves velük, az értékes és meglepően nagy varázserejű szövetségesekre lelhet. Ez párhuzamba állítható az LMBT+ választók szavazataival, de nem az egyetlen érv amellett, hogy kiálljunk a pride betiltása ellen. Ha semmi konkrét hasznunk nem lenne belőle, ez akkor is erkölcsi kötelességünk lenne egész egyszerűen azért, mert - és ez Steve zárógondolata - a közöny a társadalmi igazságosság legfőbb ellensége. Ha az elnyomó rendszerek azt látják, hogy senki sem védi meg a házimanókat/LMBT+ embereket, szabadon garázdálkodnak tovább, és ássák alá az emberi jogokat, amelyeknek lefektetése annak idején azt a célt szolgálta, hogy ne ismétlődhessenek meg a holokauszt borzalmai. Ha egyetértünk abban, hogy az emberi élet védelme mindannyiunknak erkölcsi kötelessége, az emberi jogok védelmét is annak kell tekintenünk.

Akik magukat zárják a Szobába

 

***SPOILER*** 

Talán sokan emlékeznek még erre a 2015-ös filmre egy nőről, akit egy férfi hét éven át fogva tart egy szobában, és ez alatt az idő alatt gyereke is születik. Végül sikerül megszöknie, és bár nehezére esik megszoknia a külvilágot (a fiának még inkább, hiszen ő sosem járt korábban a Szobán kívül), tud kihez fordulni segítségért. 

Ezzel szemben sok embertől hallom - különösen olyan kontextusban, hogy külföldön élő magyaroktól kérnek segítséget - hogy neki senki ismerőse sincs, aki segíthetne. Pedig ugye Magyarországon mindenki kötelezően járt iskolába, a legtöbb embernek élete során voltak szomszédai és munkatársai, hogy a rokonokról ne is szóljunk. Az internet és a közösségi média korában nem olyan bonyolult megkeresni ezeket az embereket és újra felvenni velük a kapcsolatot, ha esetleg azóta el is sodródtunk egymástól. És a nagy számok törvénye alapján biztos vagyok benne, hogy minden magyarnak van olyan rokona, volt iskolatársa, volt kollégája, földije, egykori sporttársa stb., aki azóta külföldre költözött. Aki el akar menni Magyarországról, jobb, ha ezekkel veszi fel a kapcsolatot, akikben megbízhat és akik potenciálisan szintén megbízhat benne, mint hogy vadidegenektől kuncsorogjon segítségért (aminek veszélyeiről itt írtam: https://mmreflexiok.blogspot.com/2024/05/a-zurichifloridaitenerifei-expressz.html). Elég sok országban jobb élni, mint Magyarországon, én biztos olyat választanék, ahol jártam már, és vannak ott ismerőseim, akikre támaszkodhatok.

Erre szokott jönni az a válasz, hogy de ő nem ismer senkit, akiben megbízhatna. A nagy számok törvénye alapján megint csak nem tartom valószínűnek, hogy valakit egész élete során kizárólag aljas, számító emberekkel hozott össze a sors, akik csak kihasználni és bántani tudják. Ha valaki mégis így gondolja, annak két oka lehet. Az egyik, hogy szerinte kivétel nélkül minden ember gonosz és ártani akar másoknak, vagy esetleg kifejezetten csak neki. Ez egy pszichiátriai probléma, ami terápiával és/vagy gyógyszeres kezeléssel megoldható (bár a kezelés sikerét nehezíti, hogy ezek az emberek jellemzően az orvosukban sem bíznak, így sokszor nem szedik be, amit az felírt nekik). A másik persze az, hogy emberünk maga bánt szemét módon mindenkivel maga körül, aztán most nagyon csodálkozik, amiért azok nem hajlandók segíteni neki.

Nem azt akarom ezzel mondani, hogy "aki hülye, haljon meg". Ha valaki tényleg olyan mértékben elszigetelődött, hogy nincs kihez fordulnia, akkor is vannak különböző szociális szolgáltatások, amelyek segíthetnek neki (az EU többi tagállamában sokkal inkább, mint Magyarországon). Csak rámutatnék arra, hogy az ilyen mértékű elszigetelődést az emberek többsége legalább részben saját magának köszönheti. Ráadásul, ha nem képes fenntartani azokat az emberi kapcsolatokat, amelyeket eddigi élete során a hazájában, az anyanyelvén gyakorlatilag készen kapott (az iskolában, munkahelyen, lakókörnyezetben), akkor nem nagy sikert jósolok annak, hogy új kapcsolatokat tudjon teremteni egy idegen országban, idegen nyelven, idegen kultúrában (ez alól potenciális kivételt jelenthetnek olyanok, akik az őket sújtó előítéletek miatt szigetelődtek el Magyarországon: https://mmreflexiok.blogspot.com/2025/01/sotet-vizeken-afrikabol-kanari.html - bár ők is kereshették volna a közösséget a velük hasonló helyzetben levőkkel). Ahhoz, hogy valaki kiszabaduljon a Szobából, előbb neki saját magának kell lépnie.

Hogyan nagytakarít Orbán Viktor?

 A miniszterelnök poloskás beszédekor még nem volt világos, milyen módon szeretné kitakarítani az ellenzéket. Halász János törvényjavaslatából kiderült: https://telex.hu/belfold/2025/05/14/torvenyjavaslat-kulfoldi-tamogatas-szuverenitasvedelmi-hivatal-szabalyozas

Abban a hitben voltam, hogy minden ismerősöm érti, mit jelent ez a gyakorlatban, de rájöttem, hogy nem, ezért most kifejtem. A "tavaszi nagytakarítás" gyakorlatilag a civil szervezetek megszüntetése, legalábbis a valódi civileké, akiket nem a kormány hozott létre azzal a céllal, hogy lenyúlja a különböző uniós támogatásokat. Ez is része annak, ahogy a FIDESZ próbálja újra felépíteni az államszocializmust (csak most az állam helyett az oligarchák kezében van minden, hogy kevésbé legyen macerás megtartani a pénzt a kormány esetleges bukása esetén). A fiatalabbaknak mondom, hogy az államszocializmusban tilos volt civil szervezeteket működtetni; az első magyar civil szervezet történetét megismerhetitek a Meleg férfiak, hideg diktatúrák című nagyszerű dokumentumfilmből: https://port.hu/adatlap/film/tv/meleg-ferfiak-hideg-diktaturak-meleg-ferfiak-hideg-diktaturak/movie-166178

A kormány persze nem direktben tiltja be a civil szervezeteket, hiszen az egyrészt túl feltűnő lenne, másrészt az ő fent említett álcivileit is érintené. Ehelyett körkörös technikát alkalmaz. Azok a civil szervezetek, amelyek valódi munkát végeznek a hátrányos helyzetű csoportok segítésére vagy a jogállamiság védelmére, már régóta nem kapnak egy fillért sem az államtól, noha egyébként olyan feladatokat vállalnak át, amelyek az állam kötelességei közé tartoznának (jogsértések feltárása, szegénységben élők felzárkóztatása stb.). A magánadományozásnak eleve nincs nagy hagyománya Magyarországon, plusz az ilyen szervezetek támogatói jóval kisebb vagyonnal rendelkeznek, mint a NER-oligarchák. Mészáros Lőrinc adójának egy százalékából egész közösségi házakat lehetne építeni (ha olyan szervezetnek adná), az én egy százalékom maximum pár csomag írószerre lenne elég. Ráadásul kérdés, hogy külföldön élő magyarként az én adományom minek számítana; annak fényében, hogy közösségünk mekkora része vándorolt el az országból az elmúlt 15 évben, az LMBT+ szervezeteket támogató magánadományokból igen nagy összeg külföldről származik. A cégek közül is jellemzően a nemzetköziek támogatják a civilek tevékenységét. Vagyis a magyarországi civil szféra évtizedek óta szinte kizárólag külföldi forrásokból tartja fenn magát. Fokozottan igaz ez persze az LMBT+, a feminista vagy a jogállamiságot védeni próbáló szervezetekre. Ezért is nevesíti a törvényjavaslat a nemzeti szuverenitást veszélyeztető tevékenységek között azt, ha valaki negatív színben tünteti fel "az ország független, demokratikus jogállami jellegét" vagy "a házasság, a család és a biológiai nemek elsődlegességét" - magyarán, kritizálja a heteronormativitást vagy azt, hogy Magyarország mennyire felel meg a jogállamiság feltételeinek. Az ilyen renitenseket nemcsak ijesztgetik mindenfélével (például vezető tisztségviselőik vagyonvizsgálatával), hanem a külföldről kapott pénzt 25-szörösen kell visszafizetniük, ami még a legerősebb anyagi bázissal rendelkező magyar civil szervezetet is csődbe döntené. Ugyanaz a trükk, mint az örökbefogadásnál: nem mondjuk ki, hogy azonos nemű párok nem fogadhatnak örökbe, viszont kikötjük a házasságot mint feltételt, és mivel egy azonos nemű pár Magyarországon nem köthet házasságot (és külföldön kötött házasságát sem ismerik el), eleve kiesnek a pixisből. Ezt hívják közvetett diszkriminációnak.

A Telex fent említett cikke Oroszországhoz hasonlítja a várható végeredményét annak, ha ez a törvényjavaslat jogerőre emelkedik. Engem azonban sokkal inkább emlékeztet az államszocializmusra. Azzal a különbséggel persze, hogy akkor legalább az állam próbált valamit tenni legalább egyes hátrányos helyzetű csoportok segítésére, míg a mostani vezetés nem hagy senkit az út szélén, mert az rossz fényt vetne rá, inkább belöki az árokba.

A civil szervezetek munkája nélkül Magyarország még kevésbé lenne élhető, mint amilyen most. Nem ők azok, akiket ki kéne takarítani innen. Ha Orbán Viktor és sleppje tavaszi nagytakarítást szeretne, vegyen példát a Cat Café ezen lakójáról, és kezdje a tisztogatást saját magán.

A Neptun vihara, avagy a hagyományos kultúra változatlanságáról

 

***SPOILER***

A Neptun egy halfeldolgozó üzem volt a horvátországi Vis szigetén, amely azonban évtizedekkel ezelőtt megszűnt. Az üresen álló romos épületet és a hozzá tartozó telket megvásárolta egy holland vállalkozó, akinek nagy tervei vannak: az épületekben bérlakásokat, illetve turistaapartmanokat szeretne kialakítani, a környező telkeket természetvédelmi területté tenni, sőt egy múzeumot is létrehozna a helyi halászat történetéről. Ő úgy érzi, mindezzel a helyi közösségnek is hasznára lenne, ám nagy meglepetésére azok egyáltalán nem örülnek a terveknek. Konkrét kifogás a filmben egyetlenegy merül fel, a patakok mellé tervezett szennyvíztisztító ellen, amit a falusiak úgy értelmeznek, hogy "bele akarják engedni a szart a vízbe". Azonban az interjúkból kiviláglik, hogy ami ellen tiltakoznak, az maga a változás; hosszas monológokban idealizálják a hagyományos életformát, és búsonganak azon, hogy ma már nincs meg az a tudás és közösség, amelyben ők felnőttek.

A film rendezője egyértelműen a tiltakozók pártján áll, például a városházán történő egyeztetésekből csak az ő megszólalásaikat mutatja, és sose tudjuk meg, mit válaszolt minderre Philip vagy akár a polgármester; azt a félreértést se tisztázza a film egyetlen ponton se, hogy a szennyvíztisztító nem szennyezi a patakokat, épp ellenkezőleg. A filmben megjelenő falusiak mind az idősebb generáció tagjai (és egyetlen kivétellel mind férfiak), és a rendező semmilyen kritikát nem gyakorol az olyan megnyilvánulásaikkal szemben, hogy az üresen álló épület újrahasznosítása évezredes hagyományokat törne meg. Pedig eleve a halfeldolgozó az 1940-es években jött létre, rövidebb ideje, mint amióta a megszólalók többsége életben van. De ha ettől eltekintünk is, akkor is felmerül a kérdés: tényleg arról van szó, hogy a kultúra elemei évezredeken át változatlanok maradtak, majd az elmúlt pár évtized modernizációja egyik pillanatról a másikra elpusztította őket?

Természetesen erről szó sincs. Már többször írtam arról, hogy a "hagyományos kultúra" bizonyos elemei egyáltalán nem olyan régiek, mint gondolnánk (pl. https://mmreflexiok.blogspot.com/2024/12/sheldon-es-amy-farm-ahol-elunk.html, https://mmreflexiok.blogspot.com/2024/03/kis-magyar-fozelekmentalitas.html). Ha csak az ételeknél maradunk, mint ez a két poszt is teszi, minimum gyanúsnak kéne lennie, hogy számos európai nép tipikus "hagyományos" étele krumpliból készül (gulyásleves, gnocchi, sztrapacska, krumplis pirog stb.), hiszen nyilvánvaló, hogy Amerika felfedezése előtt ezek a fogások nem léteztek. Hasonlóképpen a kávéfogyasztás szokása a török hódítással jutott el Európába, mégis mára a franciáktól a finnekig szinte minden országban hagyományok övezik. A 19. századig nemcsak autó és vonat, de bicikli se létezett, mégse gyakran hallunk idős embereket panaszkodni, hogy a világ már nem a régi, amióta bringával közlekedhetnek. Pedig valójában a kerékpár elterjedése hatalmas mérföldkövet jelentett, hiszen sokkal gyorsabban és messzebbre el tudtak jutni az emberek - ahogy a burgonyatermesztés az éhínségeket küszöbölte ki (kivéve, ha tönkrement a termés, mint Írországban többször is). És persze számos más olyan változás is történt az évszázadok során, az öltözködés változásaitól az utak aszfaltozásáig, amelyekre az emberek nem is gondolnak. A kultúra állandó változásban van, részben a környezethez való alkalmazkodás miatt, részben a kultúrán belüli folyamatok hatására (pl. új ételreceptek kitalálása).

Akkor hát miért fogadják olyan nehezen a változást nemcsak Vis lakói, hanem sokan mások is? Egyfelől tényleg felgyorsultak a változások, bár ezek gyakran csak az apróbb részleteket érintik (pl. a mobiltelefon feltalálása tényleg forradalmi változás volt, de ehhez képest az, hogy évente jönnek ki új modellek, igazából nem lényeges). A másik a társadalom demokratizálódása. A múltban az újítások először a felsőbb osztályokhoz jutottak el: ők fogyasztottak csokoládét vagy viseltek gyári szövésű ruhát, és évtizedekbe, sőt évszázadokba is beletelt, míg ezek a dolgok az egyszerű néphez is eljutottak, Baudrillard szavaival élve "lecsorogtak". Ma azonban már messze nincs akkora különbség Európában gazdagok és szegények között, mint régen. A kevésbé jómódúak nem figyelik évtizedeken át távolról az újításokat, mielőtt ők maguk is használhatnák őket. Tehát korunkban tényleg nagyobb fokú rugalmasságra van szükség, de nem azért, mintha régen nem fejlődött volna a kultúra.

A film iróniája, hogy itt a falusiak pont egy olyan változás ellen tiltakoznak, amely épp az ő megszokott környezetüket és életformájukat szeretné megóvni és értéknek tekinteni. A néző elgondolkodik: tényleg azt tekintsük értékmegőrzésnek, hogy egy lepusztuló betonkomplexum üresen áll egy falu közepén? És tényleg jó ötlet idealizált, romantikus képet festeni egy feltételezett időtlen, sosem változó hagyományos kultúráról?