JK Rowling transzfób ámokfutása tart már egy ideje, és egyre vadabb végletekbe esik. A múltkori vécés ötlete után (erről itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2025/07/j-k-rowling-es-az-upskirting.html) most bojkottálni akar egy üzletet, mert ott transz nők is dolgoznak (https://www.lgbtqnation.com/2025/08/jk-rowling-urges-boycott-of-store-for-having-trans-employees/). Számomra talán az a legdühítőbb, hogy mindezt a feminizmus nevében teszi: döngeti a mellét, hogy ő milyen nagy feminista, és hogy valójában a nőket akarja ezzel védeni. A fent említett bejegyzésemben már kifejtettem, mi is ezzel a probléma, de ha ez nem győzne meg valakit, egy író esetében szerintem van egy tuti módszer arra, hogy kiderítsük, feminista-e az illető: tudniillik a művei. Míg a Harry Potterről elmondhatjuk, hogy nyomokban feminizmust tartalmaz - lásd az erős női szereplőket, mint McGalagony vagy Hermione, a koedukált kviddicscsapatokat (amely tény ironikus megvilágításba helyezi azt, hogy Rowling hevesen ágál a transz nők női sportolóként való indulása ellen) vagy azt, hogy az "egyszerű háziasszony" Molly Weasley győzi le az egyik legveszedelmesebb halálfalót (bocs, ha ez valakinek spoiler volt) - a Robert Galbraith álnéven írott krimijeiből kiderül, hogy ha valaha feminista volt is a szerző, most már egészen biztosan nem az. (Ezek a krimik ingyen is letölthetők, és akkor nem juttatjuk JKR-t további bevételhez, amivel transzfób ügyeket támogathatna.)
Szóval adva van egy férfi detektív és a titkárnője, akit később előléptetnek ugyan, de azért továbbra is megmarad köztük a főnök-beosztott viszony. A pasi, Cormoran Strike (igen, így hívják) nagydarab, csúnya, háborús veterán, sőt műlába van (ezen a ponton örömmel felsóhajtottam, hogy végre egy nem-klisé elem), ennek ellenére ragadnak rá a dúsgazdag, gyönyörű nők; az, hogy minden kötetben ágyba visz egy szexi tanút, nemcsak etikailag problémás, de nekem nem is túl hiteles. A nő, Robin, természetesen gyönyörű, főnökénél jóval fiatalabb, ő a szupertitkárnő, emellett okos is, de igazából végig Watsont játszik Sherlock mellett. A szöveg a férfire mindvégig a vezetéknevén, a nőre viszont a keresztnevén hivatkozik (ebben persze benne lehet az is, hogy Strike-nak milyen hülye a keresztneve, na de hát erről ki tehet?) Szóval nekem az egész a Perry Mason-könyvek szexista dinamikájára emlékeztet, csakhogy azok a 30-as, 40-es, 50-es években jelentek meg, szóval erősen meglepődtem, hogy még ma is írnak ilyesmit, pláne egy magát feministának tituláló író.
Persze "Robert Galbraith" védekezhet azzal, hogy művei egy krimiirodalmi hagyományba illeszkednek, ahol a nő támogatólag asszisztál a férfi nyomozóhoz; a fent említett Perry Masonökön kívül ide sorolhatjuk Petrocellit és a feleségét, Maigret-t és a feleségét, vagy Columbót és a láthatatlan feleségét. Csakhogy, kedves RG/JKR, nem ez az egyetlen krimiirodalmi hagyomány. Például mintha lett volna egy brit szerző, akinek a nyomozói között szerepel egy pasijával (későbbi férjével) mindvégig egyenrangú, vagány londoni lány, egy rangjához képest meglepően laza és bevállalós ifjú arisztokrata hölgy, vagy egy falusi aszexuális vénkisasszony, aki szinte mindig férfi segítőtárs nélkül, pusztán emberismeretére alapozva old meg bűnügyeket. Egy igazi feminista inkább ezekre a hagyományokra alapozna, mint hogy melldöngetve lengeti a feminizmus zászlaját, majd reprodukálja könyveiben a szexista sztereotípiákat.
(Ha valaki nem jött volna rá, kire utaltam az utolsó bekezdésben, íme egy nyom :-) )
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése