Bernard, a regény főszereplője,
meglehetősen hülyén érzi magát a Hawaii-ra készülő turisták tömegében. Ő eleve
kakukktojás abból a szempontból, hogy nem nyaralni megy, hanem haldokló
nagynénjét meglátogatni; vakációzásra valószínűleg más helyszínt és más
programokat választana. De maguk az utazási iroda munkatársai se igazán értik a
rájuk bízott ügyfeleket. „Mi a fenének repülnek 14 órát olyasmiért, amit
Mallorcán is megkaphatnak?” – töpreng el egyikük.
Hasonló kérdések bennem is
felmerülnek, amikor hazafelé tartok Tenerifére, különösen a budapesti vagy a
bécsi repülőtéren. Természetesen nem gondolom, hogy akár Tenerifének, akár
Hawaii-nak ne lennének olyan értékei, amelyek ténylegesen csak ott találhatók
meg. Azonban a reptéren gyülekező utasok, akárcsak a tenerifei csoportokban
szállást kereső magyarok körében rendszerint nem ezek jelentik a fő vonzerőt.
Különösen el szoktam gondolkodni azokon, akik 2-3 éves vagy még kisebb
gyerekkel utaznak hozzánk. A több mint 5 órás repülőutat ezek a babák általában
rosszul viselik (és ennek köszönhetően a körülöttük ülő többi utas is), a nyaralásból
pedig valószínűleg legföljebb a tengerre és a homokos partokra fognak
emlékezni. Még túl kicsik ahhoz, hogy értékelni tudják a különleges
ökoszisztémákat, a táj szépségét, az évszázadok óta változatlanul megmaradt
városokat vagy a hagyományos kultúrát, és a szüleiknek sincs erre lehetősége – csecsemővel
a hátunkon nehéz múzeumba menni vagy több ezer méteres hegyeket megmászni, és
lehet, hogy nem is érdekelné őket. Akkor meg miért jöttek el ilyen messzire
(pl. a képen látható Los Cristianosba), amikor olcsóbb és rövidebb lett volna
leugraniuk az Adriára?
Vélhetően azért, mert ezek az
úticélok státuszszimbólummá váltak. A tömegturizmus kezdete az 1970-es-1980as
évekre tehető, amikor az utazás hirtelen már nem csak a jómódúak kiváltsága
lett. David Lodge szarkasztikus humorral mutatja be Bernard útitársait, akik a
munkás- és alsó középosztály összes kellékével (videókamera, susogós mackó,
vámmentesben felvásárolt olcsó piák) felszerelkezve dicsekszenek azzal, hogy
megengedhetnek maguknak egy hawaii utazást. Magyarországon, ahol alacsonyabb az
életszínvonal, ugyanez a réteg csak a fapados légitársaságok beindulása óta tud
eljutni egzotikus úticélokra. Nem azért utaznak Tenerifére, mert valami
olyasmit akarnak megtapasztalni, amit máshol nem, hanem hogy elmondhassák, itt
is jártak. És a közösségi médiának köszönhetően sokkal szélesebb körben villoghatnak
ezzel, mint a 80-as évek turistái, akik kénytelenek azzal szembesülni, hogy
végeérhetetlen nyaralási videójukat még saját útitársaik se túl motiváltak
végignézni (emiatt nem teszem ki a spoiler warningot, lévén viszonylag
megjósolható már az elején).
Egyáltalán nem vagyok turistaellenes:
azt gondolom, szigetcsoportunk nagyon sokat köszönhet a turizmusnak, és én
magam is szívesen fedezek fel új helyeket, tehát eléggé képmutatás lenne
másokat kritizálnom ugyanezért. Azt sem feltétlenül gondolom bajnak, hogy a
távolabbi úticélok szélesebb néprétegek számára váltak elérhetővé (szemben sok
tenerifei magyarral, akik panaszkodnak az idelátogatók „rosszabb minősége”
miatt, bár nem hiszem, hogy ők maguk mind egyetemi professzorok lennének, a
helyesírásuk alapján semmiképpen – ez ugyanannak az elitizmusnak a
megnyilvánulása, amiről itt írtam: https://mmreflexiok.blogspot.com/2025/02/overbooking-avagy-turizmofobia.html).
Azt is gondolom, hogy a nyaralók „igénytelensége” sokszor abból fakad, hogy
maguk az utazási irodák, szállásadók és programszervezők is strandszigetként
reklámoznak minket. De azért őszintén szólva örülnék, ha valami más úticél válna
státuszszimbólummá, és Tenerife tényleg csak azokat vonzaná, akik valóban
értékelni tudják a különlegességét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése