A nem kívánt gyermekek és a választás szabadsága

https://merce.hu/2019/02/02/a-kivant-gyermekek-es-a-valasztas-szabadsaga/

A cikk nagyon sok fontos és jó gondolatot tartalmaz a demográfiai kérdésekkel kapcsolatban (bár, megjegyzem, eléggé belesimul a rendszerbe azáltal, hogy a gyerekszülést tényleg bátorítandó dolognak tekinti és nem kérdőjelezi meg azt a nacionalista diskurzust, amelyre a vonatkozó állami retorika alapul). Van viszont egy része, amely jogos felháborodást keltett queer és transz(-barát) körökben. Idézem egy kicsit hosszabban:

„A transz- és a queerpolitika nem a szűken körbehatárolt nemi szerepek ellen küzd, ami nők és férfiak életére egyaránt korlátozó hatással van, hanem azt sugallja, hogy aki nem felel meg a társadalom által elvárt férfi- vagy nőképnek, az valójában nem is abba a nembe tartozik. Tehát nem a rendszer megváltoztatására törekszik, hanem a kategóriák közti ugrást és új kategóriák létrehozását javasolja.

Miközben szenvedek ebben a testben a nememmel kapcsolatos sokféle elvárással szemben, de beláthatatlannak tűnik, hogy befolyást gyakoroljak arra, hogy a nemi szerepek és elvárások megváltozzanak, ebben a helyzetben könnyen lehet, hogy attól várom, hogy jobban vagy szabadabbnak érezzem magam, ha azt mondom: „ja, én akkor nem is vagyok nő” vagy „ilyen is vagyok, meg olyan is.” Nagyon szűk az elvárásrendszer azzal kapcsolatban, hogy hogyan kell nőnek vagy férfinak lenni. És ha e sztereotip képnek valaki nem tud vagy nem akar megfelelni, akkor arra juthat, hogy ő nem is nő, hanem mondjuk férfi – vagy egyik se. Tehát e narratíva rendszerkonform keretet ad e kérdések kezelésére.”

Már többször írtam ezen a blogon arról, mi a probléma a magát „transzkritikus”-nak nevező megközelítésekkel. Ebben a cikkben a transzellenes retorika egy gyakori motívumát fedezhetjük fel: keveri a szezont a fazonnal, vagyis az egyéni identitást a politikai tevékenységgel. Azt sugallja, hogy aki megvalósította magát transzként vagy nem-binárisként, az nem fog tovább küzdeni a nemi szerepek ellen. A személyes tapasztalatom nem ezt mutatja: baloldali feminista körökben is jónéhány transz embert ismerek, akik igen hangosan kritizálják a rendszert. (Jómagam is fordítottam a Mércének – is – pro bono, és nem tiltakoztak, hogy nem-bináris ember aktivizmusából nem kérnek.) Egyáltalán nem azt látom jellemzőnek, ami sztereotípiaként kering, hogy az átmenet megvalósítása után a transz emberek szépen belesimulnak a társadalomba és semmin nem próbálnak meg változtatni. Miért lehet ez?

Asszem bell hooks mondta, hogy egy kisebbségben élő embernek két kultúrát kell megtanulnia: a saját kisebbségéét és a többségét. (Persze ha többszörös kisebbség, akkor nyilván annyival többet.) Viszont pont ezáltal jobb rálátása lesz a dolgokra, hiszen nemcsak egy értelmezésüket látja, és nagyobb eséllyel válik belőle társadalmilag tudatos ember és/vagy rendszerkritikus aktivista. A transz és nem-bináris embereknek pont azért van az átlagnál nagyobb rálátása a nemi szerepekre, mert egynél többet megtapasztaltak belőlük. Nem véletlenül hívták őket az észak-amerikai indiánok two-spiritnek, vagyis kétszelleműnek: úgy vélték, mind a női, mind a férfi princípium jelen van bennük, és ezáltal teljesebb a világképük – ezért is gyakran választották meg őket vezetőnek vagy sámánnak. Ez persze egy spirituálisabb értelmezés, de jónéhány írás található arról is, hogy átmenetük után transz emberek sokkal gendertudatosabbak lesznek, hiszen saját bőrükön tapasztalják meg a férfiakkal és nőkkel szembeni elvárásokat, ami azért erősen nem ugyanaz, mint okos könyvekből és cikkekből tájékozódni róluk (anélkül, hogy az utóbbi értékét elvitatnám, hiszen akkor én is minek írkálok ilyeneket).

Néha úgy fest, mintha egyes teoretikusok azt rónák fel a transz és nem-bináris embereknek, hogy egyéni szinten is megpróbálnak kitörni a nemi szerepekből, nemcsak társadalmi szinten megváltoztatni azokat. De (mint már ezt is többször leírtam) milyen alapon kárhoztatunk valakit, aki a jelenben is meg akarja valósítani magát, és nem várja ki azt az esetleg párszáz évet, amíg megszűnik a patriarchátus? Ráadásul ez erősen kettős mérce, hiszen a társadalmi problémákról író feministák jelentős része kényelmes középosztálybeli életet él és ebből a pozícióból taglalja a rosszabb társadalmi helyzetű nők problémáit. Emlékezetes például annak a társadalomtudósnak az esete, aki vadul (és joggal) kritizálta azt a neoliberális megközelítést, amely szerint a társadalmi problémákat egyéni szinten kell megoldani – aztán amikor gyereke lett, barátaitól kért adományokat, hogy megfelelő anyagi háttere legyen a felneveléséhez. És ezzel önmagában semmi baj nincs, de ha a neoliberalizmus kritizálójaként valaki maga is egyéni szintű megoldásokhoz folyamodik, milyen alapon támadja azokat, akik ugyanezt nem a gyereknevelés, hanem a nem területén teszik?

Tehát még ha el is fogadnánk, hogy a transz vagy nem-bináris identitás fenntartja a nemekre alapuló patriarchális rendszert (ami erősen problémás állítás, hiszen – mint Judith Butler is kifejtette – a patriarchátus az úgynevezett „heteroszexuális mátrix”-on alapul, amely szerint csak két nem van, és a nemi identitás szükségszerűen azonos a születési nemmel), akkor is felmerül a kérdés: csak akkor tudunk-e rendszerkritikusak lenni, ha egyetlen cselekedetünk sem illik bele a rendszer által kínált keretekbe? Véleményem szerint nem, hiszen pl. a rendszerszemlélethez alapvetően szükséges az az oktatás, amelyet a rendszer nyújt, illetve azok a lehetőségek kutatásra és aktivizmusra, amelyek szintén nem létezhetnének a rendszeren kívül – gondoljunk csak arra, hogy az Internet milyen mértékben kiszolgálója a kapitalizmusnak, viszont manapság csak nagyon lokális közegben képzelhető el bármiféle aktivizmus nélküle, és a rendszerkritikus tudósok is ezt az eszközt választják arra, hogy gondolataikat elterjesszék. Ha viszont elfogadjuk, hogy lehet valaki rendszerkritikus egy állami intézményben dolgozva vagy az Internet felhasználójaként, miért olyan elképzelhetetlen, hogy transzszexuálisként, miközben egy adott nembe tartozónak vallja magát (ahogyan mellesleg egy csomó cisznemű feminista), a társadalmi nemek dekonstrukciójáért küzdjön? Ha csak azt tekintjük igazi aktivistának, aki semmilyen tevékenységével nem simul bele a rendszerbe, akkor tényleg nagyon esélytelen a változás.

A svéd kulturális miniszter frizurája és a kulturális kisajátítás

https://www.nlcafe.hu/ezvan/20190124/amanda-lind-svedorszag-kulturalis-miniszter-raszta-szerepjatek-kepregeny/

Nem jellemző, hogy Magyarországon beszédtéma lenne egy másik ország kulturális minisztere. Amanda Lind egyértelműen nem a politikájával érte el ezt a különleges bánásmódot, hanem a frizurájával. Itt most nem azzal kívánok foglalkozni, hogy az emberek egy politikusnak miért a frizuráját nézik és miért teszik ezt leggyakrabban akkor, ha nő az illető (pedig Donald Trump hajáról is lenne mit mondani), hanem arról, amit többen felvetettek: hogy fehér embernek raszta frizurát viselni cultural appropriation, vagyis kulturális kisajátítás.

Először kezdjük a definícióval. A kulturális kisajátítás a wikipedia szerint a kolonializmus egyik formája, amikor az alávetett kultúra bizonyos elemeit kontextusukból kiragadva, pusztán divatelemként átveszi a domináns kultúra. Gyakran olyan dolgokra használják, amelyek az eredeti kultúrában spirituális vagy vallási jelentéssel bírnak, így egy ilyen eredeti tárgy kontextuson kívüli viselése megszentségteleníti azt.

Amanda Lind raszta frizurájával kapcsolatban már itt felmerül a kérdés, ugyanis nem találtam utalást arra, hogy ő bevallottan a trendiség miatt viselné. Számos más oka lehet. Ismertem egy afrofonásos antropológus lányt, akiről szintén azt hittük, divatból viseli ezt a hajat, aztán kiderült, hogy annál a törzsnél fonták be neki, ahol terepmunkát végzett, ezzel a rítussal fogadták be a közösségbe. Még az sem lehetetlen, hogy Amanda Lind az ősei kultúrájához való kötődését fejezi ki ezzel a frizurával, hiszen attól, mert valaki világos bőrű és szőke, még simán lehetnek fekete ősei.

Nem mintha a raszta egyértelműen a feketékhez kötődne. A wikipédiából is kiderül (https://en.wikipedia.org/wiki/Dreadlocks), hogy számos kultúrában viselték így az emberek a hajukat, köztük az ókori Görögországban, ahol ugyebár fehérek éltek (ha már mereven értelmezzük a "faji" kategóriákat). A rasztafariánus vallás követői ugyan többségükben színesbőrűek, de egyáltalán nem mind, jópár fehér is van köztük. Tehát ha eltekintünk az olyan modernebb fejleményektől, mint a hippik és más ellenkultúrák, akkor sem mondhatjuk azt, hogy a raszta a feketéké.

És még ha mindez nem volna és tényleg bebizonyosodna, hogy soha egyetlen kultúrában sem viseltek nem-fekete bőrű emberek raszta frizurát, akkor is zavarna az a megközelítés, hogy ezután se tehessék, több okból is.

1. Az emberiség kezdete óta a kultúrák folyamatosan kapcsolatban állnak egymással, adnak és vesznek át dolgokat, és ezt mesterségesen megállítani gyakorlatilag lehetetlen. Több mexikói népnél szakrális jelentősége volt a kukoricának, de azt jelenti-e ez, hogy ne ehessünk popcornt? És az eredetileg szakrális elemek profanizálódása szintén általános kulturális jelenség: még ha valaki szentnek is tekinti István királyunk koronáját, nem valószínű, hogy botrányt csinál, ha a születésnapján a McDonald'sban papírkoronát tesznek a fejére.

2. Bár sokan állítják, hogy az ilyen kulturális átvétel nem növeli a befogadást a másság iránt, szerintem egy olyan közegben, mint pl. Magyarország (vagy a svéd vidék, ha már itt tartunk), ahol az embereknek kicsi esélye van találkozni más kultúrából származó emberekkel, legalább látványban hozzászokhatnak ahhoz, hogy ilyen van. Ez ugyanaz a kérdés, hogy nem-indiánként mesélhetünk-e indián meséket: azt gondolom, hogy mivel a magyar gyerekek többsége nem találkozik rendszeresen indiánokkal, vagy mi meséljük el nekik az indián mesét, vagy senki. És ha mi elmeséljük, akkor talán bepillantást nyer egy másik világnézetbe, még ha esetleg nem is látjuk át olyan tökéletesen, mint a kultúra egy eredeti képviselője. (Nem mintha azok mindig tökéletesen átlátnák a saját kultúrájukat - erre jónéhány magyar példát tudnék hozni, de most eltekintek tőle.)

3. "A raszta a feketéké" érvelés nekem sajnos erősen hajaz arra, hogy "Magyarország a magyaroké". Mindkettő abból a csoportok közötti határokat erősítő, adott esetben nacionalista felfogásból táplálkozik, amely elutasít mindenfajta kulturális keveredést és a kultúrát a maga "eredeti" formájában kívánja megőrizni. (Az, hogy a "magyar" paprikás krumpli nyilvánvalóan nem létezett Amerika felfedezése előtt, vagy hogy a rasztafariánus vallás kevesebb mint 100 éves, jellemzően nem zavarja őket.) Furcsa módon olyan emberek, akik ilyenfajta attitűdöt elítélik az európai vagy észak-amerikai államok esetén, vadul a védelmére kelnek, ha egy kisebbségi csoportról van szó. Pedig az ilyen kivételezős attitűd visszaüthet: amikor magyar (lengyel, más kelet-európai) politikusok megtámadott kisebbségnek állítanak be minket a nyugati/migráns/zsidó többséggel szemben, ugyanezt a retorikát alkalmazzák. (Ami persze erősen sántít, mint az Ámon Kata cikkéről szóló bejegyzésemben kifejtettem pár hónapja, de akinek nincsenek megfelelő háttérismeretei, simán beveszi.) Az ellen sem ágálnak nagyon, ha a kisebbségi kultúra vesz át a többségitől: kevesen kritizálják a magyar zászlókat a pride-on vagy Mága Zoltánt, amiért roma népzene helyett gádzsó klasszikusokat játszik. Pedig ha már a kisebbség kultúravesztésének kísértete ellen harcolunk, ezt sokkal inkább veszélyezteti, ha a kisebbség olvasztja magába a többség kultúráját, mint fordítva.

A "kulturális kisajátítás" fogalom szó szerint értelmezve azt is jelenthetné, hogy bizonyos kultúra bizonyos elemeket a maga számára sajátít ki, és másoknak nem enged hozzáférést (pl. ha a melegek megtiltanák, hogy a békezászló is szivárványszínű legyen). Véleményem szerint ez lenne a kultúra valódi halála. Nem állítom azt, hogy a multikulti jelenlegi formájában mindig ideális és vannak igen problémás elemei (egy következő bejegyzés egy ilyenről fog szólni), de nem az a megoldás, hogy akár a többségnek, akár a kisebbségnek megtiltjuk azt a fajta kulturális átvételt, amely vélhetően az emberiség kezdete óta működik és fejlődésének egyik alapja.

RS9: CsRSnyés – Firsz szerepben marad

Mikor szokásomtól eltérően jó korán megérkeztem a színházba, a pult mögött feketébe öltözött idősebb hölgy szolgálta ki a vendégeket, és irányította el azokat a nézőket, akiknek az RS9 másik (az utca túloldalán levő) helyszínére szólt a jegyük. Simán pultos néninek tekintettem, sőt így is hivatkoztam rá a hamarosan megérkező barátaimnak. Aztán kiderült, hogy ő is az előadás része: ő Firsz, a komornyik. Ő az, aki szerepe szerint gondoskodik a többi szereplőről, ám ezt kiterjesztette a nézőkre is. Egy idősebb, csokornyakkendős úr ugyanis nehezen mozgott, ami nem előny, ha egy előadás során a nézőknek is egyik helyszínről a másikra kell vonulniuk. Firsz minden esetben segített, karon fogta az öregurat és áttámogatta a másik helyiségbe. A szünetben (amit szintén ő jelentett be) megkérdezte tőle, kér-e valamit a büféből; az öregúr stílszerűen meggypálinkát rendelt. Firsz pedig leültette őt egy székre és ment a büféhez; hallottam, ahogy odaszól a pultosnak:
- Viszek egy meggypálinkát az egyik nézőnek, aki nehezen tud járni.

Sablonos megállapítás: azért járunk színházba, hogy érzelmeket éljünk át, akár olyanokat, amelyekre a hétköznapokban nincs lehetőségünk. Ezt jellemzően maga a darab szolgáltatja. Az RS9 előadásán azonban a darabtól függetlenül is megélhettünk valamit: az egymásra figyelést, empátiát, őszinte segítőkészséget. Lassan már ezért is színházba kell járni.

Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz

***SPOILER***
Valahol a Dél-Alföldön, a semmi közepén, egy isten háta mögötti telepen él egy meleg pár. Egymással szomszédos házakban laknak, a fákkal benőtt kertek közötti rejtett kapun járnak át egymáshoz, az utcán sosem mutatkoznak együtt. Persze mindenki tudja, mi van köztük, nem is problémázik rajta senki, az egyik férfi rokonai családtagként kezelik a másikat. De sosem nevezi meg senki, mi is van köztük. Ők sem.

Gyakran hallani azt az érvet, hogy persze, melegek mindig is voltak, de miért kell erről beszélni? Az ezt az elvet vallók nem gondolják homofóbnak magukat, de azt szeretnék, ha az azonos nemű párok továbbra is négy fal között élnék az életüket, és berzenkednek a pride felvonulásoktól és a leszbikus esküvőktől. Miért nem lehet ezt diszkréten kezelni, mint régen?

Ezek az emberek arról feledkeznek csak meg, hogy régen a heteroszexualitást is (majdnem) ugyanilyen diszkréten kezelték. Oké, volt nyilvános esküvő és a pár egy házban lakott, de ezen túl a kapcsolatuk részleteiről senki nem tudott semmit. Az akkori normák szerint párkapcsolatokról, szerelemről, szexről nem illett beszélni. A könyv egyik jelenetében a férfipár egyik tagja megkérdi sógorasszonyát: ő hogyan tud segíteni a férjének, hogy túltegye magát a háború traumáján? A kérdés mai szemmel nézve nem kifejezetten intim vagy tolakodó, ráadásul egy cipőben járnak (a meleg férfi párja is megjárta a frontot), a sógorasszony mégsem válaszol. Talán meg sem tudja fogalmazni magának sem saját kapcsolata dinamikáit, talán csak elképzelhetetlennek tartja azokat mással – akár egy sorstársával – megosztani. Ehhez képest ma a heteró nők mindent megbeszélnek barátnőikkel a fogamzásgátlástól az orgazmusig, és sok heteró férfi haveri köre is tudja, hogy az illető barátnője milyen pozíciókat szeret az ágyban vagy milyen becenéven szólítja őt. A talkshow-k tele vannak olyan emberekkel, akik kapcsolatuk legszemélyesebb oldalát is megosztják a nézőkkel. Mint Ken Plummer angol tudós megállapította: a szexuális történetek korát éljük. A magánélet nyilvánossá vált, mindenkit érdekelnek a másik kapcsolatai, és ő is szívesen beszél a sajátjáról. Míg azonban Grecsó Krisztián regényének pusztában élő hősei a 20. század közepén ugyanúgy hallgattak a különnemű és az azonos nemű kapcsolatokról, a mai magyar közbeszédben már kettős mérce érvényesül. Egy heteró nő minden további nélkül megoszthatja barátnőivel a pasijával felmerülő szexuális problémáit, de ha egy leszbikus szájon csókolja a barátnőjét búcsúzáskor a vasútállomáson, ők „mutogatják magukat” és „csinálják inkább a négy fal között”.

Vagyis a rövid válasz: azért kell a melegségről beszélni, mert a heteroszexualitásról is beszélünk.

Az ismeretlen lány

Mikor Magyarországon először kezdték vetíteni a Dr. House sorozatot, egyik barátomat az ragadta meg benne leginkább, milyen fantasztikusan felszerelt kórházat láthatunk benne. Tény, hogy a magyar kórházakat a pénzhiánnyal és a lepusztultsággal szokás összefüggésbe hozni, ahová még az ágyneműt is Ruby Rose-nak kell megvennie (aki amúgy love). De a közelmúltbeli tapasztalataim alapján nem feltétlenül az orvosi eszközök minőségében van különbség: a magyar mentősöknek is van egy csomó spéci cuccuk. Ez a belga film rámutat a lényegesebb különbségre. Tény, hogy a dokik ott is cigiznek meg kávéznak (hajrá egészséges életmód) és nem mindig hawaii az életük; a főszereplő doktornő a film nagy részében asszisztens nélkül, egyedül látja el pácienseit. Mégis empatikus velük, nem cseszi le őket, ha nem tudják a különböző szakkifejezések pontos jelentését vagy azért, mert számára jelentéktelennek tűnő problémával orvoshoz mertek fordulni. Segít nekik felöltözni, ha maguktól nem tudnak, szemben a magyar helyzettel, amikor egyik kezembe nyomják a vizsgálati lapot, szólnak, hogy a másikkal szorítsam rá a gézt a szúrás helyére, majd vegyem a kabátomat (a harmadik kezemmel?) és tűnjek el – pedig két lépés és egy mozdulat lenne odaadni a kabátot. Sőt, Belgiumban nem felejtik rajta a beteget az infúzión, és ha megkapják a kórházból a negatív eredményt, azonnal felhívják aggódó páciensüket a jó hírrel.

Nyilván mindehhez kellenek a feltételek is. Amikor a gyakornok rendelési idő után is be akar engedni egy pácienst, az orvosnő elmagyarázza neki: azért nem lehet, mert ők most már túl fáradtak, nem tudnák rendesen ellátni. Ehhez képest a magyar egészségügyben simán tolnak 24 órás műszakokat (és pár éve még hosszabbak is voltak). Én nagyon nem szeretném, ha (még egyszer) olyan egészségügyi dolgozók látnának el, akik egy napja nem aludtak és futószalagon tolják a betegeket. Ez a dolog strukturális része, ami nyilván összefügg a neoliberális politikával (miszerint aki nem tudja megfizetni a magánellátást, az haljon meg). Az emberi része meg az, hogy igenis túlterhelten is lehet empatikusnak lenni, odafigyelni az emberre a rendelőben, a szemébe nézni és nem neki hátat fordítva olvasni fel a laboreredményt. Van, akiknek sikerül, a többiek is nyugodtan megpróbálhatják.

Michael Palin Észak-Koreában

Akut Michael Palin-hiányban keresgélve akadtam rá erre az idei dokura. Számítottam rá, hogy olyan lesz, mint minden Michael Palin-doku, de mégis más. Hiszen Észak-Koreában elég esélytelen, hogy az emberek őszintén meg fognak nyílni neki. Nem is teszik, de Michael számít erre. A sorok között olvasva nem azt próbálja kideríteni, mi az igazság Észak-Koreáról, hanem hogy miért mutatnak lakói lelkes szolidaritást egy elnyomó rendszer iránt. És a válasz nem az, hogy mert félnek a megtorlástól vagy mert internet híján semmit sem tudnak a külvilágról (sőt, Michael egészen meglepődik, milyen sokat tudnak). Az ok valami egészen más, és ez általában a diktatúra természetrajzára is jól rávilágít.

Michael idegenvezetője hevesen bizonygatja, hogy ők nem valamiféle agymosás áldozatai. Noha mindenfelé forradalmi plakátok tarkázzák az utcákat és a középületeket, ez az embereket nem zavarja, mert azonosulnak velük. – A vezetőink a mi nemzetünk – magyarázza a fiatal idegenvezetőnő. – Nem kritizálhatjuk őket, mert akkor magunkat kritizálnánk. – Az észak-koreai identitásnak alapvető elemévé vált a Kim dinasztiával való azonosulás, mert az irántuk való lojalitást nem a józan ész, hanem az érzelmek vezérlik. Egy olyan országban, ahol nem létezik vallás és a külvilág minden országa ellenségnek minősül, a Kim dinasztiával azonosított nemzet kínálja az egyetlen érzelmi kötődést. Nincs szükség tehát arra, hogy kényszerítsék a gyerekeket forradalmi jelszavak szajkózására, hiszen az írónak készülő kislány magától is olyan verset ír, amely a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság bölcsőjéhez tett zarándoklatról szól.

Az elmúlt napokban az ellenzék támogatói értetlenül álltak az előtt, hogy a FIDESZ támogatói annak ellenére nem szólalnak fel a rabszolgatörvény ellen, hogy az az ő bőrükre is megy. Nyilván sokan vannak, akik félnek, de valószínűleg még többen, akik úgy érzik: elárulnák a pártjukat, ha kritizálnák. Márpedig az ő nemzeti és személyes identitásukban fontos szerepet játszik az a tény, hogy azonosulnak a FIDESZ politikájával; ha azt megkérdőjeleznék, egész világképük és identitástudatuk rendülne meg. Észérvekkel ezért nem lehet meggyőzni őket. Az egyetlen alternatíva, hogy egy másik identitást kínálunk, amellyel azonosulva lemondanak a rendszer iránti 100%-os lojalitásról és hajlandóak lesznek kritikusan vizsgálni azt. Eddig a magyar ellenzék nem nagyon tudott ilyen alternatív identitást nyújtani azoknak, akik már nem eleve egy európai szellemiségű értelmiségből jönnek. Most talán kicsit változott a helyzet: nemcsak sikerült öt egyszerű pontban megfogalmazniuk a követeléseiket, hanem a Kunigunda utcában történtek során emberi arcukat mutatták, amivel a nézőknek az érzelmeire is tudnak hatni. Az „O1G” valóban nem a legszofisztikáltabb üzenet, de pont az egyszerűsége teszi olyasmivé, amivel könnyű azonosulni (gondoljunk csak arra, hogy a még kevesebb tartalmat hordozó „hajrá, magyarok!” milyen sikert aratott a másik oldalon). Pillanatok alatt beleírható a hóba egy parkoló autó szélvédőjén, és aki olvassa, annak melegség önti el a szívét, mert érzi, hogy nincs egyedül. Ez a fajta alulról jövő közösségérzés pedig fontos alternatívája lehet egy olyan rendszernek, amely felülről, ráadásul kreált ellenségekkel szemben próbál közösséget és identitást rányomni az emberekre.

Jóbarátok 5. évad 9. rész: Chandler gatyája

Talán emlékszünk, ez az az évad, amikor Chandler és Monica titkolják a kapcsolatukat a többiek előtt, sokáig csak Joey tud róluk. Ezáltal mindenféle kínos helyzetbe keverednek: ebben a részben például valaki megtalálja Chandler alsónadrágját Monicáék lakásában a kanapén. Jobb híján azt a magyarázatot adják, hogy a gatya Joey-é, mert ugye Joey esetében senki se kérdőjelez meg egy olyan bizarr cselekedetet, mint mások kanapéján hagyni az alsóneműjét. Rachel oda is dobja neki, Joey meg mélységes undorral igyekszik úgy megfogni, hogy minél kisebb területen kelljen érintenie. Rachel értetlenül meg is jegyzi:
- Most miért nem mered megfogni a saját gatyádat?

Mi tudjuk, hogy nem a saját gatyája, de azért érdekes kérdés: miért is nem meri megfogni? Hiszen ugyanebben a sorozatban például Rachel rendszeresen rábízza a mosnivalóját Monicára, és mivel egyértelműen tudjuk, hogy Rachel visel fehérneműt, a szennyese vélhetően ilyesmit is tartalmaz. De a nők között láthatóan nem jelent problémát egymás fehérneműjének megérintése. A férfiaknál viszont ez a fajta érintkezés is tabu, ahogyan sok más is. Nemrég például egy Melegség és Megismerés órán élő dominót játszottunk: ennek ugye elvileg része, hogy az egymás mellett állók megfogják egymás kezét. A fiúk azonban, bár lelkesen vettek részt a játékban, nem voltak hajlandóak megérinteni egymást; az egyik lány rájuk is kiáltott, hogy fogják már meg egymás kezét, ha egyszer ez a szabály! De ők akkor se.

Ez a fajta kettős mérce sok szempontból okozhat nehézséget a férfiaknak. A melegeknek nyilvánvalóan azért, mert ha heteró férfiak is érhetnének egymáshoz nyilvános térben, egy meleg pár kevésbé lenne látható és sok homofób szóbeli és fizikai erőszakot megúsznának anélkül, hogy folyamatosan kontrollálniuk kéne a viselkedésüket. De a heteróknak is nehezítés, és nemcsak azért, mert így nem sózhatják rá a mosnivalójukat a szobatársukra. Az, hogy nem fejezhetik ki az érzéseiket egymás iránt, nagyon nagy lelki teher lehet. Biztos, hogy sok férfi nagyon egyedül érzi magát, pedig vannak igaz barátai, csak a társadalmi normák miatt ezt sosem mutathatják ki neki. Ráadásul az a norma, hogy az érzelmek kimutatása férfiatlan dolog, más kapcsolatokra is kiterjed; sok férfi a párja vagy a gyerekei felé sem tudja kifejezni a szeretetét, és családján belül is elszigetelődik emiatt.

A jó hír az, hogy a férfiszerep lassan ugyan, de változik. A héten egy Élő Könyvtáron, amikor a melegeket és leszbikusokat érő homofób erőszakról beszéltünk, megemlítettem a fenti normát mint tényezőt, és elmondtam az élő dominós sztorit. Négy heteró fiú beszélgetőtársam közül kettő rögtön megfogta egymás kezét. Remélem, hogy ezt nemcsak ebben a védett helyzetben merik megtenni, és nevelhetik a heteró férfiakat arra, hogy szexualitástól független intimitást megélhessenek férfitársaikkal.