Mikor Magyarországon először kezdték vetíteni a Dr. House sorozatot, egyik barátomat az ragadta meg benne leginkább, milyen fantasztikusan felszerelt kórházat láthatunk benne. Tény, hogy a magyar kórházakat a pénzhiánnyal és a lepusztultsággal szokás összefüggésbe hozni, ahová még az ágyneműt is Ruby Rose-nak kell megvennie (aki amúgy love). De a közelmúltbeli tapasztalataim alapján nem feltétlenül az orvosi eszközök minőségében van különbség: a magyar mentősöknek is van egy csomó spéci cuccuk. Ez a belga film rámutat a lényegesebb különbségre. Tény, hogy a dokik ott is cigiznek meg kávéznak (hajrá egészséges életmód) és nem mindig hawaii az életük; a főszereplő doktornő a film nagy részében asszisztens nélkül, egyedül látja el pácienseit. Mégis empatikus velük, nem cseszi le őket, ha nem tudják a különböző szakkifejezések pontos jelentését vagy azért, mert számára jelentéktelennek tűnő problémával orvoshoz mertek fordulni. Segít nekik felöltözni, ha maguktól nem tudnak, szemben a magyar helyzettel, amikor egyik kezembe nyomják a vizsgálati lapot, szólnak, hogy a másikkal szorítsam rá a gézt a szúrás helyére, majd vegyem a kabátomat (a harmadik kezemmel?) és tűnjek el – pedig két lépés és egy mozdulat lenne odaadni a kabátot. Sőt, Belgiumban nem felejtik rajta a beteget az infúzión, és ha megkapják a kórházból a negatív eredményt, azonnal felhívják aggódó páciensüket a jó hírrel.
Nyilván mindehhez kellenek a feltételek is. Amikor a gyakornok rendelési idő után is be akar engedni egy pácienst, az orvosnő elmagyarázza neki: azért nem lehet, mert ők most már túl fáradtak, nem tudnák rendesen ellátni. Ehhez képest a magyar egészségügyben simán tolnak 24 órás műszakokat (és pár éve még hosszabbak is voltak). Én nagyon nem szeretném, ha (még egyszer) olyan egészségügyi dolgozók látnának el, akik egy napja nem aludtak és futószalagon tolják a betegeket. Ez a dolog strukturális része, ami nyilván összefügg a neoliberális politikával (miszerint aki nem tudja megfizetni a magánellátást, az haljon meg). Az emberi része meg az, hogy igenis túlterhelten is lehet empatikusnak lenni, odafigyelni az emberre a rendelőben, a szemébe nézni és nem neki hátat fordítva olvasni fel a laboreredményt. Van, akiknek sikerül, a többiek is nyugodtan megpróbálhatják.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése