Az előadás végén a kérdések között, nem meglepő módon, elhangzott a következő is: hogy lehet, hogy egy férfikutatással foglalkozó előadáson a közönség több mint 3/4-e nő? Az előadó erre megadta a saját válaszát (ez főleg a férfikutatásokhoz, illetve a feminizmushoz való magyarországi hozzáálláson alapult), amivel nagyjából egyetértek, de azért hozzátennék még két tényezőt.
Az egyik, hogy az előadás egy olyan szabadegyetemen hangzott el, ami a Meztelen férfi c. kiállításhoz kapcsolódik. Na most elképzeltem egy átlag magyar értelmiségi fiatalembert, amint a romkocsmában meséli a haveroknak:
- Holnap megyek a Meztelen férfi c. kiállításra.
- Mér, buzi vagy?
Azt gondolom, hogy sok férfi inkább nem kockáztatná meg a gyanúsítást.
A másik magyarázatom alapvetően feminista megközelítésű. Szerintem a nőket azért érdeklik jobban a nemi szerepekkel kapcsolatos előadások, mert látják, sőt saját bőrükön tapasztalják, hogy azok nem kőbe vésett dolgok, folyamatosan változnak, sőt akár változtathatók. A férfiszerep persze szintén változik, de sokkal észrevétlenebbül; a férfiasság kritériumait sokkal egyértelműbbnek vesszük. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy még ennek az előadásnak a közönsége is röhögésben tört ki a balettos mozdulatokkal korcsolyázó úriember láttán, míg egy női focicsapatot valószínűleg nem találtak volna viccesnek. A férfiak tehát megengedhetik maguknak, hogy ne kérdőjelezzék meg a férfiideált, még ha felismerik is, hogy soha nem fogják tudni elérni. Nem kívánnak előadást hallgatni arról, ami egyértelmű, mint ahogy nem olvasnának el egy könyvet arról, hogy a krumpli ehető. Persze az a csavar a dologban, hogy a férfiszerep korántsem olyan egyértelmű (mint ahogy, mellesleg, sokáig a krumpli ehető volta sem volt az). Erre néhány feminista és férfikutató már rájött, de sajnos - pont mert a férfiszerep annyira egyértelműnek tűnik - nem nagyon tudják eljuttatni az infót a nagyközönségnek. Mindeközben meg férfiak ezrei küszködnek azzal, hogy megfeleljenek az irreális elvárásoknak, és nem jönnek rá, hogy a hiba nem az ő készülékükben, hanem a rendszerben van.
2013. április 9., kedd
Oroszlánszívűek
***SPOILER***
Az utoyai lövöldözést követően 200 ezren gyűltek össze Oslo központjában, hogy az áldozatokat gyászolják és kifejezzék: nem értenek egyet a gyűlölettel és az erőszakkal. A személyesen érintetteknél jóval többen álltak a tömegben, köztük a dokumentumfilm azon szereplői is, akik jobboldali pártokban tevékenykednek.
Utoyán 600 fiatal táborozott; még ha összes rokonukat és barátjukat is összeszámoljuk, nyilvánvalóan kevesebben lesznek, mint azok, akiket a legutóbbi magyar alkotmánymódosítás érint: hajléktalanok, egyetemisták és leendő felvételizők, házasság nélkül együtt élő párok és gyerekeik stb. Mégis, az alkotmánymódosítás elleni tiltakozások párszáz, maximum párezer embert mozgattak meg. Egy ilyen tüntetésen osztogattak egy röplapot, amely felsorolta az országot eláruló politikai erőket – a FIDESZ mellett több olyan pártot, akik ezeknek a tüntetéseknek a szervezésében részt vettek.
Norvégiában az igazi vészhelyzetben pártok félretették ellentéteiket és rövid időre közös platformot találtak. Nálunk mekkora vészhelyzetnek kell beállnia vajon, hogy ez megtörténjen? És ahhoz, hogy az emberek szolidaritást vállaljanak másokkal és akkor is kivonuljanak az utcára, ha konkrétan nem az ő bőrükre megy a játék?
Az utoyai lövöldözést követően 200 ezren gyűltek össze Oslo központjában, hogy az áldozatokat gyászolják és kifejezzék: nem értenek egyet a gyűlölettel és az erőszakkal. A személyesen érintetteknél jóval többen álltak a tömegben, köztük a dokumentumfilm azon szereplői is, akik jobboldali pártokban tevékenykednek.
Utoyán 600 fiatal táborozott; még ha összes rokonukat és barátjukat is összeszámoljuk, nyilvánvalóan kevesebben lesznek, mint azok, akiket a legutóbbi magyar alkotmánymódosítás érint: hajléktalanok, egyetemisták és leendő felvételizők, házasság nélkül együtt élő párok és gyerekeik stb. Mégis, az alkotmánymódosítás elleni tiltakozások párszáz, maximum párezer embert mozgattak meg. Egy ilyen tüntetésen osztogattak egy röplapot, amely felsorolta az országot eláruló politikai erőket – a FIDESZ mellett több olyan pártot, akik ezeknek a tüntetéseknek a szervezésében részt vettek.
Norvégiában az igazi vészhelyzetben pártok félretették ellentéteiket és rövid időre közös platformot találtak. Nálunk mekkora vészhelyzetnek kell beállnia vajon, hogy ez megtörténjen? És ahhoz, hogy az emberek szolidaritást vállaljanak másokkal és akkor is kivonuljanak az utcára, ha konkrétan nem az ő bőrükre megy a játék?
2013. március 26., kedd
A manipulátor
***SPOILER***
A megüresedett alelnöki posztra egy női szenátort jelölnek, Laine Hansont. Ellenségei persze azonnal támadásba lendülnek, különösen Shelly Runyon (aki megtévesztő neve ellenére pasi): elterjesztik, hogy a szenátorasszony főiskolás korában orgiákon vett részt. A vádak amúgy hamisak, de a meghallgatások során Laine nem cáfolja őket, csak azt ismételgeti, hogy méltóságán alulinak tartja ezzel a témával foglalkozni. Mint a film végén az elnöknek kifejti: azért nem védekezett, mert magát a hozzáállást érezte felháborítónak, hogy amit egy férfi jelöltnek senki se rótt volna föl, azért egy nőt meghurcolnak.
Laine Hansont tehát akár feminista hősnek is tekinthetnénk (különösen, hogy az abortusz-témában is a feminista álláspontot képviseli), aki a női emancipáció ügyét győzelemre viszi. Mégsem jó érzéssel álltam föl a film végén a képernyő elől. Ugyanis hiába gondolkodik feminista módon a szenátorasszony, ezt egyetlen ponton sem fejti ki a nagy nyilvánosság előtt. Ahogy a valóságban is születnek a nők helyzetét megkönnyítő törvények (pl. régebben a GYES-sel kapcsolatban), de senki nem mondta ki, hogy ezek a nőkért történnek. Így az a paradox helyzet alakul ki, hogy noha egyre több törvény védi a nők (vagy akár a melegek, transzneműek stb.) érdekeit, nem kerül bele a közbeszédbe az, hogy a nők/melegek/transzneműek érdekeit védeni kell. A feminizmus továbbra is szitokszó marad. Pedig amíg kínosan ügyelünk rá, nehogy az egyenjogúság retorikája jelenjen meg valamely törvények kapcsán, nem fogunk tudni elérni olyan törvényi változásokat (pl. az abortusszal kapcsolatban), amelyek megkívánják ennek az elvnek a nyílt kimondását.
Nem mellesleg, míg a film eredeti címe (The Contender) magára Laine-re utal, a magyar fordítás (A manipulátor) Shellyt teszi meg címszereplővé, azt sugallva, hogy a film mondanivalója nem egy nő küzdelme a hátrányos megkülönböztetés ellen, hanem egy gonosz manipulátor aljas manőverezése. Az amerikai DVD borítóját nem ismerem, a magyarén az elnököt játszó Jeff Bridges látható. A magyar kiadó tehát ügyelt rá, hogy még annyi feminizmussal se szembesüljön a potenciális néző, amennyit az amerikai változat még megenged magának.
A megüresedett alelnöki posztra egy női szenátort jelölnek, Laine Hansont. Ellenségei persze azonnal támadásba lendülnek, különösen Shelly Runyon (aki megtévesztő neve ellenére pasi): elterjesztik, hogy a szenátorasszony főiskolás korában orgiákon vett részt. A vádak amúgy hamisak, de a meghallgatások során Laine nem cáfolja őket, csak azt ismételgeti, hogy méltóságán alulinak tartja ezzel a témával foglalkozni. Mint a film végén az elnöknek kifejti: azért nem védekezett, mert magát a hozzáállást érezte felháborítónak, hogy amit egy férfi jelöltnek senki se rótt volna föl, azért egy nőt meghurcolnak.
Laine Hansont tehát akár feminista hősnek is tekinthetnénk (különösen, hogy az abortusz-témában is a feminista álláspontot képviseli), aki a női emancipáció ügyét győzelemre viszi. Mégsem jó érzéssel álltam föl a film végén a képernyő elől. Ugyanis hiába gondolkodik feminista módon a szenátorasszony, ezt egyetlen ponton sem fejti ki a nagy nyilvánosság előtt. Ahogy a valóságban is születnek a nők helyzetét megkönnyítő törvények (pl. régebben a GYES-sel kapcsolatban), de senki nem mondta ki, hogy ezek a nőkért történnek. Így az a paradox helyzet alakul ki, hogy noha egyre több törvény védi a nők (vagy akár a melegek, transzneműek stb.) érdekeit, nem kerül bele a közbeszédbe az, hogy a nők/melegek/transzneműek érdekeit védeni kell. A feminizmus továbbra is szitokszó marad. Pedig amíg kínosan ügyelünk rá, nehogy az egyenjogúság retorikája jelenjen meg valamely törvények kapcsán, nem fogunk tudni elérni olyan törvényi változásokat (pl. az abortusszal kapcsolatban), amelyek megkívánják ennek az elvnek a nyílt kimondását.
Nem mellesleg, míg a film eredeti címe (The Contender) magára Laine-re utal, a magyar fordítás (A manipulátor) Shellyt teszi meg címszereplővé, azt sugallva, hogy a film mondanivalója nem egy nő küzdelme a hátrányos megkülönböztetés ellen, hanem egy gonosz manipulátor aljas manőverezése. Az amerikai DVD borítóját nem ismerem, a magyarén az elnököt játszó Jeff Bridges látható. A magyar kiadó tehát ügyelt rá, hogy még annyi feminizmussal se szembesüljön a potenciális néző, amennyit az amerikai változat még megenged magának.
Parc Güell
Amikor először jártam a Güell Parkban az akkori kedvesemmel, egy félreeső kis kilátóponton két padot találtunk, rajtuk hatalmas macskák feküdtek. Akkorák voltak, hogy egyikük mellett épphogy elfért egy sovány, idős néni. Gondoltam, ha a macska a néni mellett ül, biztos szelíd, és odamentem megsimogatni, a néni azonban figyelmeztetett: ez a cica nem szereti, ha hozzányúlnak, simogassam inkább a másikat. Elmesélte azt is, hogy évek óta mindennap napnyugta környékén felsétál a parkba, hogy megetesse a macskákat és a parkból nézze a naplementét. Számomra ez a kis epizód volt barcelonai tartózkodásom legemlékezetesebb, legmegindítóbb pontja.
Mindez 2004-ben történt. Mikor most, már új szerelmemmel, visszatértem a Güell Parkba (nem véletlenül napnyugta előtt), a pihenőhelyen a néni helyett egy mutatványost találtunk, aki úgy tett, mintha le lenne vágva a feje. Ezek után meg se lepődtem, hogy a macskák nem mutatkoztak. Csak ahogy továbbmentünk, tudatosult bennem: előző látogatásom 9 éve volt, azóta talán már a néni és az óriásmacskák sem élnek. Mélységes fájdalommal töltött el a régi idill elmúlása, és szerelmem vállán zokogtam.
Amikor továbbmentünk, a park kerítésének túloldalán egy átlagnál kisebb, de felnőtt cirmos macskát pillantottam meg. Odasiettem hozzá, ő meg átbújt a kerítésen és lelkes nyávogással jött dörgölődzni. Egy arra járó néni bocsánatot kért a macskától, hogy nincs nála kaja, de az tovább folytatta a hízelgést. Megkérdeztem a nénit a park macskáiról. Kiderült: pár éve nagyon elszaporodtak, ezért sterilizálták őket, sok közülük el is vándorolt. De vannak még, akik etetik őket, egy általa ismert német néni például hatalmas szatyrokban hozza a cicáknak a kaját.
Ahogy jöttünk le a parkból (és egy másik cirmoska is odajött simogatást lejmolni), újraértékeltem a múlandósággal kapcsolatos gondolatamat. Hiszen tulajdonképpen megismétlődött a 9 évvel ezelőtti élmény, igaz, más macskákkal, más nénivel és más párral. Most már nem azt éreztem, hogy minden elmúlik, hanem hogy minden újrakezdhető, újrateremthető; ha kellően türelmesek vagyunk, mindig szembejön egy újabb esély.
Mindez 2004-ben történt. Mikor most, már új szerelmemmel, visszatértem a Güell Parkba (nem véletlenül napnyugta előtt), a pihenőhelyen a néni helyett egy mutatványost találtunk, aki úgy tett, mintha le lenne vágva a feje. Ezek után meg se lepődtem, hogy a macskák nem mutatkoztak. Csak ahogy továbbmentünk, tudatosult bennem: előző látogatásom 9 éve volt, azóta talán már a néni és az óriásmacskák sem élnek. Mélységes fájdalommal töltött el a régi idill elmúlása, és szerelmem vállán zokogtam.
Amikor továbbmentünk, a park kerítésének túloldalán egy átlagnál kisebb, de felnőtt cirmos macskát pillantottam meg. Odasiettem hozzá, ő meg átbújt a kerítésen és lelkes nyávogással jött dörgölődzni. Egy arra járó néni bocsánatot kért a macskától, hogy nincs nála kaja, de az tovább folytatta a hízelgést. Megkérdeztem a nénit a park macskáiról. Kiderült: pár éve nagyon elszaporodtak, ezért sterilizálták őket, sok közülük el is vándorolt. De vannak még, akik etetik őket, egy általa ismert német néni például hatalmas szatyrokban hozza a cicáknak a kaját.
Ahogy jöttünk le a parkból (és egy másik cirmoska is odajött simogatást lejmolni), újraértékeltem a múlandósággal kapcsolatos gondolatamat. Hiszen tulajdonképpen megismétlődött a 9 évvel ezelőtti élmény, igaz, más macskákkal, más nénivel és más párral. Most már nem azt éreztem, hogy minden elmúlik, hanem hogy minden újrakezdhető, újrateremthető; ha kellően türelmesek vagyunk, mindig szembejön egy újabb esély.
2013. március 8., péntek
Iris Murdoch: The Red and the Green
1916. Forradalom készül Írországban. Azok, akik benne vannak a szervezkedésben, tudják a teljes haditervet, tudják, hogy pár napon belül harcolniuk kell. Akik meg nem, azok élik tovább a szokásos életüket és lefoglalja őket a szerelem, a pia vagy éppen az emlékirataik írása.
Az utóbbi időben itt is egyre gyakoribbak és egyre erőszakosabbak a rendszerellenes tüntetések. Én meg minden ilyen hírnél attól rettegek, hogy egy új 56 van készülőben. 56-tal önmagában semmi bajom nincs, leszámítva az erőszakot meg azt a mellékes apróságot, hogy leverték. Nagyon nem szívesen látnék ma egy fegyveres forradalmat Budapesten, főleg, hogy azóta a fegyverek is fejlődtek némiképp. Nyilván tudom, melyik oldalra állnék, ha egyértelműen állnom kéne valamelyikre. De nem tudom elképzelni, hogy erőszakot gyakoroljak, még önvédelemből sem. Az, ahogy a rendszerváltás lezajlott 89-ben, nekem tökéletesen megfelelő módszer.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a FIDESZ-ellenes tüntetések eddig mindig békések voltak, az erőszakot mindig a rendőrök, a biztonságiak vagy a jobboldali ellentüntetők kezdeményezték. De hát valahogy így történt 56-ban is. És nem vagyok biztos benne, hogy a vezetésben (mind a kormány, mind az ellenzék oldalán) mindenki belátja, hogy az erőszak mindig romboló, és a változásokat békés úton kellene véghezvinni.
Az utóbbi időben itt is egyre gyakoribbak és egyre erőszakosabbak a rendszerellenes tüntetések. Én meg minden ilyen hírnél attól rettegek, hogy egy új 56 van készülőben. 56-tal önmagában semmi bajom nincs, leszámítva az erőszakot meg azt a mellékes apróságot, hogy leverték. Nagyon nem szívesen látnék ma egy fegyveres forradalmat Budapesten, főleg, hogy azóta a fegyverek is fejlődtek némiképp. Nyilván tudom, melyik oldalra állnék, ha egyértelműen állnom kéne valamelyikre. De nem tudom elképzelni, hogy erőszakot gyakoroljak, még önvédelemből sem. Az, ahogy a rendszerváltás lezajlott 89-ben, nekem tökéletesen megfelelő módszer.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a FIDESZ-ellenes tüntetések eddig mindig békések voltak, az erőszakot mindig a rendőrök, a biztonságiak vagy a jobboldali ellentüntetők kezdeményezték. De hát valahogy így történt 56-ban is. És nem vagyok biztos benne, hogy a vezetésben (mind a kormány, mind az ellenzék oldalán) mindenki belátja, hogy az erőszak mindig romboló, és a változásokat békés úton kellene véghezvinni.
2013. február 19., kedd
Gettómilliomos soundtrack
Klassz pörgős zenéje van a film elejének: vidám hip-hop, helyenként rap; jól passzol a tempóhoz, ahogy a két srác vonatról vonatra ugrál vagy rohangál a nyomornegyedben. Elgondolkoztam azonban: miért is nyomnak egy indiai fiú története alá egy olyan zenei stílust, amit az amerikai feketékkel asszociálunk? Mert persze a rapet és hip-hopot magáénak vallják más kisebbségi csoportok is, emlékezzünk csak a Fekete Vonatra. Azzal, hogy fekete zenét nyomtak Dzsamal története alá, a film készítői nyilván ismerőssé próbálták tenni a helyzetet, segíteni a nyugati (esetlegesen fekete) nézőnek azonosulni a film hősével. Ez az azonosítás azonban erősen sántít, két szempontból is. Egyrészt, Dzsamal nem etnikai , hanem vallási kisebbség tagja, ami erősen más helyzet. Másrészt egy akármilyen szegény harlemi fekete srácnak fogalma sem lehet arról a nyomorról, amiben az indiai utcagyerekek élnek, és amiből a film is csak részleteket mutat meg.
Talán mindez szándékosan történt. A hollywoodi filmkészítők nem akarták túlságosan sokkolni a nézőket; egy dolog elmesélni egy Hamupipőke-történetet, amelyben a nyomorból jött árva fiú bejut a Legyen ön is milliomos!-ba. Persze sokkol a történet, de épp csak annyira, ami egy optimista kicsengésű történethez elegendő. És talán erre szolgál a fekete zene is: ismerőssé és egyúttal kevésbé drámaivá tenni Dzsamal körülményeit. Ugyanakkor persze lehetővé teszi, hogy a néző ne gondoljon bele túl mélyen a globális egyenlőtlenségekbe.
Talán mindez szándékosan történt. A hollywoodi filmkészítők nem akarták túlságosan sokkolni a nézőket; egy dolog elmesélni egy Hamupipőke-történetet, amelyben a nyomorból jött árva fiú bejut a Legyen ön is milliomos!-ba. Persze sokkol a történet, de épp csak annyira, ami egy optimista kicsengésű történethez elegendő. És talán erre szolgál a fekete zene is: ismerőssé és egyúttal kevésbé drámaivá tenni Dzsamal körülményeit. Ugyanakkor persze lehetővé teszi, hogy a néző ne gondoljon bele túl mélyen a globális egyenlőtlenségekbe.
2013. február 18., hétfő
Katherine Zappone: Why I am proud to be a gay American
Az előadás célja az lett volna, hogy párbeszéd induljon meg az LMBTQ emberek amerikai és a magyar helyzetének összehasonlításáról. E célból először Katherine elmondta az amerikai helyzetet, aztán jött röviden a magyar, és kezdődhettek a közönség kérdései. A közönségben vegyesen voltak magyarok és külföldiek (utóbbiak főleg Budapesten élő amerikaiak, plusz Katherine párja). A hozzászólások egyike sem érkezett azonban magyaroktól. Ehelyett az itt élő amerikaiak mondták el megpróbáltatásaikat: hogy milyen gáz ez az ország, mindenki mennyire rasszista és homofób, mennyire nincs meg semmilyen infó angolul, és hogy innen minden normális ember elmegy, csak a Jobbikosok maradnak (nem tudom, ez milyen érzéseket keltett a hallgatóság magyar tagjaiban). Mondjuk volt egy pozitív hang is, akit kiutasítottak az Egyesült Államokból (nem derült ki, miért), ezért szerette Magyarországot, mert innen még nem.
A kultúrsokk persze durva dolog, tudjuk jól, és jól jön, ha tud az ember ventillálni róla (ezért járnak a pesti írek a Beckett's Pubba). Csak éppen ez nem viszi előre a célként megfogalmazott párbeszédet. Főleg, mert a jelenlévő magyarok nem nyilvánultak meg. Ez szólhat az asszertivitás terén megnyilvánuló kulturális különbségről vagy arról, hogy az őket fikázó megnyilvánulások után nem mertek megszólalni. Meg arról, hogy a moderátor nem moderált. Naná, ő is magyar volt.
Katherine szándéka a párbeszédet illetően abszolút jó volt. Csak éppen úgy tűnik, ez a párbeszéd nem valósulhat meg addig, amíg az amerikaiak hatalmi pozíciójuk teljes tudatában kisajátítják a terepet, a magyarok meg szokásos kisebbségi érzésüktől lenyomva hallgatnak. Pedig itt volt a lehetőség, hogy a potenciális amerikai támogatókkal megértessük, mire is volna szükségünk valójában. De egyszerűbb nem megszólalni, aztán kiakadni, hogy ezeknek a nyugatiaknak mennyire nincs fogalmuk arról, mi zajlik Magyarországon.
A kultúrsokk persze durva dolog, tudjuk jól, és jól jön, ha tud az ember ventillálni róla (ezért járnak a pesti írek a Beckett's Pubba). Csak éppen ez nem viszi előre a célként megfogalmazott párbeszédet. Főleg, mert a jelenlévő magyarok nem nyilvánultak meg. Ez szólhat az asszertivitás terén megnyilvánuló kulturális különbségről vagy arról, hogy az őket fikázó megnyilvánulások után nem mertek megszólalni. Meg arról, hogy a moderátor nem moderált. Naná, ő is magyar volt.
Katherine szándéka a párbeszédet illetően abszolút jó volt. Csak éppen úgy tűnik, ez a párbeszéd nem valósulhat meg addig, amíg az amerikaiak hatalmi pozíciójuk teljes tudatában kisajátítják a terepet, a magyarok meg szokásos kisebbségi érzésüktől lenyomva hallgatnak. Pedig itt volt a lehetőség, hogy a potenciális amerikai támogatókkal megértessük, mire is volna szükségünk valójában. De egyszerűbb nem megszólalni, aztán kiakadni, hogy ezeknek a nyugatiaknak mennyire nincs fogalmuk arról, mi zajlik Magyarországon.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)