Klassz pörgős zenéje van a film elejének: vidám hip-hop, helyenként rap; jól passzol a tempóhoz, ahogy a két srác vonatról vonatra ugrál vagy rohangál a nyomornegyedben. Elgondolkoztam azonban: miért is nyomnak egy indiai fiú története alá egy olyan zenei stílust, amit az amerikai feketékkel asszociálunk? Mert persze a rapet és hip-hopot magáénak vallják más kisebbségi csoportok is, emlékezzünk csak a Fekete Vonatra. Azzal, hogy fekete zenét nyomtak Dzsamal története alá, a film készítői nyilván ismerőssé próbálták tenni a helyzetet, segíteni a nyugati (esetlegesen fekete) nézőnek azonosulni a film hősével. Ez az azonosítás azonban erősen sántít, két szempontból is. Egyrészt, Dzsamal nem etnikai , hanem vallási kisebbség tagja, ami erősen más helyzet. Másrészt egy akármilyen szegény harlemi fekete srácnak fogalma sem lehet arról a nyomorról, amiben az indiai utcagyerekek élnek, és amiből a film is csak részleteket mutat meg.
Talán mindez szándékosan történt. A hollywoodi filmkészítők nem akarták túlságosan sokkolni a nézőket; egy dolog elmesélni egy Hamupipőke-történetet, amelyben a nyomorból jött árva fiú bejut a Legyen ön is milliomos!-ba. Persze sokkol a történet, de épp csak annyira, ami egy optimista kicsengésű történethez elegendő. És talán erre szolgál a fekete zene is: ismerőssé és egyúttal kevésbé drámaivá tenni Dzsamal körülményeit. Ugyanakkor persze lehetővé teszi, hogy a néző ne gondoljon bele túl mélyen a globális egyenlőtlenségekbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése