Don Camillo figurájával gimnazista koromban találkoztam először, Eszter nevű osztálytársamtól kaptam kölcsön egy róla szóló könyvet. Visszatekintve meg tudom érteni, miért jött be ez a figura Eszternek, aki egy rendkívül jó humorú, ugyanakkor mélyen katolikus lány volt. Don Camillo falusi plébános igaz keresztény, aki ha elutasítást vagy gyűlöletet érez magában, gyorsan önvizsgálatot tart és jó útra tér; emellett azonban vicces, simlis, olykor bunyózik és a Terence Hill-féle változatban motorral megy le a lépcsőn (viszont abban kevésbé vicces, úgyhogy Fernandelt teszem ide illusztrációnak, aki számomra sokkal jobban hozza a figurát).
Persze Don Camillo kitalált figura, de én ismertem valódi hús-vér Don Camillókat. Még a 90-es években Litvániában ismerkedtem meg pár ferences szerzetessel, akik egy ottani lengyel faluban laktak. Rendkívül vicces emberek voltak (Janusz atyát és engem egyszer kidobtak egy vilniusi édességboltból, mert annyira röhögtünk, hogy zavartuk a vevőket). Szabad idejükben fociztak, túráztak, Marek atya Edward Stachurát olvasott és a reverenda alatt rózsaszín inget hordott, a helyi gyerekek pedig esténként a paplak kertjébe tódultak, ahol Janusz atya gitározott, és körjátékokat játszottak arról, milyen házimunkákban segített Jézus kiskorában. Egyikük elmondta nekem, hogy Szent Maximilián, az Auschwitzban mártírhalált halt náciellenes szerzetes példája inspirálta arra, hogy belépjen a rendbe. Számomra máig ők képviselik az emberarcú vallást, amelyben nincsenek fennkölt szólamok, csak hétköznapi vidámság, nyitottság és nagyon mély, őszinte hit.
A magyar katolikus közéletben ezzel szemben anti-doncamillókat találunk: olyan katolikus papokat, akik nagy fennkölten hirdetik a hitüket, de emellett gyűlöletet szítanak, miközben ők maguk is messze nem feddhetetlenek. A nemrég lebukott Bese Gergő atya mellett számomra Hodász atya is ide tartozik, és nemcsak azért, mert gyanítom, hogy bátor coming outját legalább részben a lebukástól való félelem ösztönözte (akkoriban már elég sok pletyka keringett róla). Az internalizált homofóbia egy dolog, ezen nagyon sok LMBT+ ember keresztülmegy, de ettől még nem kell nyilvánosan, hevesen uszítani az LMBT+ emberek ellen. Akkor különösen nem, ha fennáll a veszély, hogy ők maguk is a maguk által (is) gerjesztett homofóbia áldozataivá válnak. Bese Gergő és Hodász atya nemhogy Don Camillo standardjának nem felel meg, de még Fülig Jimmyének sem, akinek közismert bölcs mondása szerint „akinek vaj van a fején, ne sétáljon a napon”. Persze Don Camillo helyzeti előnyben van azáltal, hogy a feszületen levő Krisztus időnként emlékezteti rá, hogy viselkedik egy igaz keresztény – biztos vagyok benne, hogy Bese Gergő atyához nem beszél semmilyen Krisztus-szobor, na de ez nem véletlen.
Akármennyire is nyomja a magyar kormány a kereszténységet, statisztikák bizonyítják, hogy a katolikusok (főleg a gyakorló katolikusok) száma egyre csökken. Ez általában egész Európára igaz, szemben Dél-Amerikával, ahol a felszabadítás teológiája egy sokkal emberközelibb, doncamillo-szerűbb mentalitást hozott létre az egyházban. Ha a katolikus egyház fenn akar maradni, ilyesmire lenne szüksége, nem pedig mellveregető, gyűlöletkeltő anti-doncamillókra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése