Brian élete - a meghiúsult emberrablás

Mivel nagy megdöbbenésemre léteznek olyan emberek, akik nem látták a Brian életét, röviden összefoglalom a jelenetet. A Júdea Népe Front (képünkön) azt tervezi, hogy elrabolja Pilátus feleségét, és így kényszeríti ki, hogy a kormányzó eleget tegyen követeléseiknek. A palotában azonban összetalálkoznak a Júdeai Nemzeti Fronttal, akik ugyanezt tervezik. A két csoport egymásnak esik, a palotaőrök meghallják, a projekt persze befuccsol, és többet nem mesélek róla, mert unom mindig kitenni a spoiler warningot.

A magyarországi feminista és LMBT+ aktivizmus időnként erősen hasonlít a júdeai felszabadító mozgalmakra: mindig van valaki a mozgalmon belül, akit ellenségnek lehet kikiáltani. Egy időben egyes feministák kijelentették, hogy aki nem-bináris, transz vagy transzbarát, az nem lehet "igazi feminista" - még akkor se, ha amúgy fontos munkát végez a nők egyenlőségéért. Most aktuálisan a külföldön élő aktivisták vannak célkeresztben, akiket olykor simán lehazaárulóznak (ld. https://mmreflexiok.blogspot.com/2020/04/csengetett-mylord-emlekezzen.html), gyávának minősítenek (pedig szerintem baromi nagy bátorság kell ahhoz, hogy valaki a nulláról újrakezdje máshol, főleg egy olyan országból jövet, amellyel kapcsolatban egyre erősebbek az előítéletek egész Európában) vagy rájuk sütik, hogy nem is igazi aktivisták, mert csak online tudnak tevékenykedni vagy azt tartják hatékonyabbnak (most lépjünk túl azon a mellékes tényen, hogy a koronavírus-járvány kezdete óta szinte minden aktivizmus a virtuális térbe költözött). 

 Amit én gondolok az egészről: egyrészt egy aktivistának igenis jogában áll, hogy ne minden döntését az aktivizmusa határozza meg (sőt kell is, hogy legyenek ilyenek, mert ha valaki mindenét beáldozza a mozgalom oltárán, az hamar kiégéshez vezet). A külföldre költözés akár segítheti is az aktivizmust - nemcsak azért, mert ott megismerkedhetünk más szervezetekkel, módszerekkel és lehetőségekkel, hanem mert a magyarországi cselekvési lehetőségek egyre szűkülnek. Én még emlékszem, hogy a 90-es évek első felében gyakorlatilag csak olyan melegek (és nem véletlenül nem írok itt LMBT-t) vállalták magukat nyilvánosan, akik szabadúszók vagy önálló vállalkozók voltak; egy srácot ismertem, aki alkalmazottként coming outolt a munkahelyén, azonnal kirúgták, ő összeomlott és hosszú időt töltött a pszichiátrián. Egy percig sem kárhoztatom azt az embert, aki - ha foglalkozása miatt a szabadúszás nem praktikus vagy nincs meg hozzá a kezdőtőkéje - inkább külföldön vállal munkát, mert ott egyrészt nem kell az állása elvesztésétől tartania, másrészt nem szipolyozza ki olyan mértékben a munkahelye, hogy ne maradjon másra ideje. 

Másrészt fogadjuk el, hogy különböző emberek különböző módszereket preferálnak. Ha közös a cél, akkor összefogni kellene és közösen cselekedni vagy legalábbis támogatni egymást. A Júdea Népe Front és a Júdeai Nemzeti Front akár dönthetett volna úgy, hogy közösen rabolják el Pilátus feleségét, és akkor az akció sikerrel járhatott volna. (Egyébként azt olvastam, ezt a történetszálat pont a 70-es évek polgárjogi mozgalmainak szétdaraboltsága ihlette.) Az LMBT+ aktivisták is dönthetnének úgy, hogy nem egymást fikázzák, hanem felismerik, hogy közös ellenségük van: az egyre durvábban heteronormatív és kirekesztő állam.