Szép hosszú élőláncot csináltak tegnap Budapesten a Színház-és Filmművészeti Egyetemért. Lélekben ott voltam velük és respect mindenkinek, aki kiment. Ugyanakkor nem tudok nem arra gondolni, hogy ezt évekkel ezelőtt megelőzhettük volna. Amikor a CEU-t támadta a kormány, csak pár háztömbnyi élőláncot tudtunk összehozni (jó, mondjuk akkor még nem volt távolságtartás, de arányaiban akkor is kevesebben voltunk). Pedig ott nem is arról volt szó, hogy kik irányítanak, hanem hogy egy világszerte elismert, magas színvonalú oktatási intézmény léte vagy Magyarországon maradása a tét. Vajon miért voltunk akkor kevesen és miért voltak tegnap sokan?
(Félreértés ne essék, a kritikám nem az SZFE hallgatóinak szól, és nem is azoknak, akikkel hetente jártunk tüntetni az elmúlt években. De ha ezeket mind összeadjuk, akkor se jön ki a matek, tehát biztos vannak, akiknek csak most jutott eszébe, hogy cselekedni kéne.)
Az egyik ok az lehet, hogy itt ugye színészekről van szó, akiket az átlagember is ismer, szemben mondjuk az alkotmánybírákkal vagy a jogtudósokkal. És furcsa módon nemcsak jobban ismeri, de jobban is hisz nekik. Amikor tudósok sora logikusan, átfogóan (és nem feltétlenül érthetetlenül) elmagyarázta, milyen káros lesz Magyarországnak a CEU elüldözése, nem hallgattak rá. Amikor a Mácsai (akivel persze személy szerint semmi bajom) azt mondta az ATV-ben, hogy gáz az, ami az SZFE-n történik, mindenki megmozdul - pedig nem is feltétlenül vezette le, hogyan fog ez hatni az átlag magyar életére. Biztos van, aki azért ment ki tüntetni, hátha meglátja a Mácsait az erkélyen, reméljük, ők a kisebbség. De általánosságban véve is nagyon szomorú, hogy a társadalmi összefüggéseket feltáró és nemzetközi tendenciákat felismerő tudósoknak kevesebb hitele van ma Magyarországon társadalmi kérdésekben, mint a színészeknek.
Persze az, hogy itt egyetemisták lázadtak fel, felidéz valamiféle márciusi ifjak-romantikát. Mindenképpen izgalmasabb, ha a hatalom nélküli fiatalok a hatalommal bíró idősekkel szállnak szembe, mint amikor egy egyetem összes polgára, életkorra való tekintet nélkül, száll szembe a magyar állammal. Pedig ha belegondolunk, Kossuth Lajos már nem volt huszonéves 1848-ban, és nélküle a forradalom igen gyorsan véget ért volna. Idealizáljuk a forradalmi ifjúságot, pedig akkor és most is bőven voltak az idősebb korosztályból is, akik szembeszálltak a rendszerrel (most egyetlen konkrét színészt se mondanék, nehogy megsértsem a hiúságukat).
Végül van még egy tényező, ami biztos nem mindenkinél játszik, de néhányaknál talán. A CEU ellen ugye hatásos állami gyűlöletpropaganda zajlott, amely leginkább idegenszívűnek, Soros-ügynöknek tüntette fel az egyetem oktatóit és hallgatóit. Persze tény, hogy sok külföldi professzor tanít a CEU-n, de megközelítés kérdése, hogy büszkék vagyunk-e, amiért a világhírű kanadai jogász (Ignatieff) vagy a romológia egyik legnagyobb alakja (Michael Stewart) a mi országunkban tartózkodik, vagy ki akarjuk utálni, mert fúj, külföldi. Mindenesetre a CEU-ellenes propagandát sokan beszopták (nekem is szóltak be a metrón a CEU-s kitűzőm miatt). Most viszont valaki igen stratégikusan leukránozta Vidnyánszkyt - és rögtön ő lett a rosszfiú. Azok, akik így gondolkodnak, a kormány által keltett gyűlölködést viszik tovább, csak most történetesen épp a kormány embere ellen.
Pintér Béla azt mondta az ATV-ben, hogy mi (mármint az SZFE hallgatói és támogatóik) el fogunk bukni, de legalább egyenes gerinccel. És noha a bennem élő romantikus titkon reméli, hogy most végre megvalósulhat egy új, sikeresebb '48, egyetértek Pintér Bélával (ez sokszor szokott így lenni). És ez a reménytelen lázadás persze szintén beleillik a magyar nemzeti érzésbe, aminek szerves része, hogy tépked minket a balsors és örök szenvedés az osztályrészünk. Csak én közben meg dühös vagyok, mert ha ugyanennyi ember kiállt volna annó az alkotmánybírák vagy a CEU mellett, akkor nem kellett volna elbuknunk, és ma nem ilyen tüntetésekről kellene tudósítanunk. (kép: 24.hu)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése