Miért nem ratifikálja a magyar kormány az Isztambuli Egyezményt?

Tegnap Ausztriában élő magyarok kis csoportja demonstrációt tartott a bécsi magyar nagykövetség előtt, az Isztambuli Egyezmény ratifikációját követelve (beszámoló itt: https://merce.hu/2020/01/25/becsben-tuntettek-azert-hogy-a-magyar-kormany-lepjen-fel-a-csaladon-beluli-eroszak-ellen/?fbclid=IwAR3UYJd4v5Z9p-Hjq8jhdQuhnP84uxLUnmIiojktbjQzudvbocl33tWwNRc) - ennek a szórólapjait és jelképeit láthatjátok a képen. A beszédekben, ahogy a témához kapcsolódó írásbeli vagy szóbeli megnyilvánulásokban gyakran, implicit vagy explicit módon megjelentek olyan elméletek, hogy vajon a magyar állam miért nem ratifikálja az egyezményt. Ezeknek az elméleteknek nagy részét én téves vagy csak részleges magyarázatnak tartom, és itt le is fogom írni, hogy miért. Utolsóként felvezetem majd a saját elméletemet – amivel persze lehet, hogy sokan nem értenek egyet, és ugyanúgy lehet vele vitatkozni, ahogy én vitatkozom a többivel.

Tehát az elméletek:
1. Félreértik, nem tudják, miről szól valójában. Ez az átlag magyar állampolgárra igaz lehet (Varga Judit egyik promóvideója alatt kommentelte valaki: „Ez az, törvényekkel kell fellépni a családon belüli erőszak ellen, nem holmi egyezmények ratifikálásával” – láthatóan az illető nem tudja, hogy az egyezmény ratifikálása többek között vonatkozó törvények meghozatalára kötelez), a kormánnyal kapcsolatban azonban szerintem ne legyünk ilyen naivak. Feminista élő könyvként kb. 3 mondatban el tudtam magyarázni a diákoknak, miről szól az isztambuli egyezmény és miért fontos – a fideszes politikusoknak ezt már többen többször megmagyarázták, és azt azért nem gondolom, hogy ennyivel rosszabb lenne a felfogásuk, mint egy kőbányai szakközépiskolás kissrácnak.

2. Nincs rá szükség, mert a magyar törvények már így is megfelelő védelmet nyújtanak az áldozatoknak (Varga Judit magyarázata). Ez egyrészt elég körkörös magyarázat, hiszen ha már úgyis megvannak a megfelelő törvényeink, akkor nem tökmindegy, hogy ratifikáljuk-e az egyezményt? Aláírni már aláírtuk, tehát szimbolikusan egyetértünk vele (más kérdés, hogy az korábban történt – szerintem a mai magyar kormány már nem írná alá, de erről később). Másrészt ha megvannak a megfelelő törvények, mivel magyarázzuk az elmúlt időszak döbbenetes tragédiáit? Ja, hogy nem megfelelően alkalmazták a törvényeket, vagy a jogalkalmazók nem voltak megfelelően képben a témában? Az Isztambuli Egyezmény pont gondoskodna ezeknek a problémáknak a megoldásáról.

3. Azért, mert szerepel benne a „gender” szó. Mondjuk elég nehéz lett volna a nők elleni erőszakról úgy megírni egy egyezményt, hogy ne szerepeljen benne. Tény, hogy ebbe bele lehet kötni, mégis feltűnő, hogy pont az Isztambuli Egyezmény esetében kötöttek bele, és nem azon uniós irányelvek esetében, amelyek szintén operálnak a társadalmi nem/gender fogalmával, mint például az Áldozatvédelmi Irányelv (2012/29/EU) – ezekkel nyilván nem tehetjük meg, hogy nem csatlakozunk hozzájuk, mégis feltűnő, hogy egyetlen utalás sem történt ezen „problémás pontjukra”.

4. Azért, mert támogatja a migrációt (ezt is Varga Judit mondta). Tény, hogy az irányelvben szerepel az, hogy menekült státuszra való tekintet nélkül alkalmazandó, bár azt nem vágom, hogy a menekültek segítése (akik ugyebár már megkapták a menedékjogot, tehát már Magyarországon vannak, és nem a jövőben fognak bejönni, sőt az állam befogadásra alkalmasnak nyilvánította őket) hogyan támogatná a migrációt. Tény, a mai magyar állam nagyon nem örül az olyan előírásoknak, amelyek értelmében a nem magyar állampolgárnak született személyeket is emberi lényként kell kezelnie. Ezt azonban nemcsak az Isztambuli Egyezmény követeli meg, hanem számos más nemzetközi emberi jogi dokumentum, amelyekhez csatlakoztunk, valamint egy csomó uniós irányelv – és akárcsak a társadalmi nem esetében, a menekültek esetében sem pattogott senki emiatt.

5. Azért, mert a magyar állam nem akar pénzt költeni az abban előírt szolgáltatások bevezetésére. Ez valószínűleg igaz, hiszen a magyar állam mostanában inkább költ pénzt stadionokra és mexikói templomok restaurációjára, mint mondjuk kórházakra (a „senkit nem hagyunk az út szélén” szlogen valódi folytatása az, hogy „hanem belökjük onnan az árokba”). Az érdekes ismét az, hogy míg a kórházak esetén legalább retorikai szinten beszélnek arról, hogy többet kellene költeni rájuk (majd ezután nem teszik), az Isztambuli Egyezmény ellen nyíltan hadat viselnek.

6. Azért, mert a nőket védi. Mondjuk eleve erősen diszkriminatív lenne egy állam részéről, ha azért nem iktatna törvénybe valamit, mert az a lakosságnak csak egy részére vonatkozik; ilyen alapon ne legyen jogilag szabályozva a válás, mert egy csomó ember egyszer sem válik el élete folyamán. Ráadásul az Isztambuli Egyezmény NEM a nőket védi - van ilyen egyezmény is, az 1979-es CEDAW Egyezmény, amelyhez Magyarország is csatlakozott (https://net.jogtar.hu/jogszabaly?docid=98200010.tvr) és senki sem pörög rajta. Az Isztambuli Egyezmény azonban a magyarul kapcsolati erőszaknak nevezett családon belüli erőszakról szól. A családon belüli erőszak nagyobb arányban érinti azokat, akik eleve hátrányosabb helyzetben vannak többi családtagjukhoz képest, pl. anyagilag (így nehezebben tudnak pl. elmenekülni a bántalmazó elől, hiszen nincs miből) és/vagy azért, mert a társadalmi üzenetek azt közvetítik, hogy ők csökkent értékűek (ostobák/munkaképtelenek/nem hasznos tagjai a társadalomnak stb.), ezért könnyen juthat valaki arra a következtetésre, hogy joggal gyakorol hatalmat fölöttük. Ezek Magyarországon leggyakrabban a nők, gyerekek, idősek és fogyatékkal élők. Mivel azonban, mint a fogyatékosjogi aktivisták hangsúlyozni szeretik, mindenki lesz idős és vagy/fogyatékos, ha megéri, az egyezmény tulajdonképpen mindenkit véd (még a mostani bántalmazókat is, hiszen nem ritka, hogy amikor megöregszenek, korábbi áldozataik visszaadják a kölcsönt).

7. Azért, mert a magyar állam nem a gyengék, hanem a hatalmasok oldalán áll. Ez amúgy szintén így van – csakhogy ugyanúgy enyhe büntetést szabnak az iskolázatlan elkövetőkre, mint a jómódú értelmiségire, ugyanúgy nem kap segítséget az egyetemi professzorasszony, mint a segélyből tengődő bántalmazott édesanya. A hatalmi különbség a családon belüli erőszak esetén jellemzően csak a férfi-nő tengelyen jelenik meg. Vagyis ez az állítás igaz, de fontos kihangsúlyozni benne a társadalmi nemi vetületet. Ugyanis a nem-ratifikálás valódi oka szerintem az, hogy

8. azért, mert az egyezmény támogatja a nők egyenjogúságát, és ez szembemegy azzal, ahogy a mostani magyar kormány a nemek viszonyát elképzeli. Szerintem mindenki tud példákat mondani arra, amikor vezető magyar politikusok kinyilvánították: a nőknek az a feladata, hogy gyerekeket szüljenek és a háztartást vezessék, teljesedjenek ki ebben (vagy, ha jófejek vagyunk velük, az ezen felül fennmaradó szabadidejükben). A nők elsődleges feladata az, hogy megszüljék a következő nemzedéket (vagy ijesztőbb megfogalmazásban, Kövér Lászlónak unokákat). Viszont egy olyan világban, ahol – részben a szocializmus örökségeként, részben a külföldi minták hatására – a nők nagy része mást is szeretne csinálni az életben, ezt leginkább úgy tudjuk biztosítani, ha kontrollt gyakorlunk a nők teste fölött; erről szólnak például az időnként felbukkanó abortuszellenes kampányok. A családon belüli erőszak is kontrollt gyakorol a nők teste fölött, ráadásul leveszi ezt a feladatot az állam válláról. Ezért az állam nem nagyon lép közbe (vagy csak az extrém esetekben, amelyek közfelháborodást okoznak), hiszen nagyon is jól jön az neki, ha a nőket elnyomás alatt tartják. Ha minden bántalmazót érdeme szerint büntetne, akkor nem lenne, aki elvégzi helyette a piszkos munkát; ha a nők tudnák, hogy bántalmazás esetén megfelelő védelemre számíthatnak, akkor megerősödnének és esetleg követelnék a jogaikat az állammal szemben is. Belegondolva nem tudok olyan diktatúrát mondani, amely érdemben kiállt volna a nemek egyenlőségéért a családon belül, és ez nem véletlen. bell hooks szerint (The Significance of the Feminist Movement) a család jó terepe lehet annak, hogy megtanuljuk a demokratikus működés mintáit – vagy a hierarchikus alá-fölérendeltséget, adott család működésétől függően. Egy diktatúrának alattvalókra, nem aktív, öntudatos állampolgárokra van szüksége, ezért inkább pártolja a hierarchikus, mint a demokratikus családmodellt.

Akár azon az áron is, hogy aláássa saját céljait. Folyamatosan halljuk, hogy fogy a magyar, nem születik elég gyerek – ám egy meggyilkolt fiatal lány vagy egy olyan nő, akinek exe durván megcsonkította a nemi szervét, már nem fog szülni. Van, aki külföldre menekül a bántalmazója elől, így gyermekei szintén nem szaporítják a Kárpát-medence magyar ajkú lakosságát. Van, aki pont azért nem vállal gyereket, nehogy az is áldozatul essen az erőszaknak. Sok gyerek megszületik, azután belehal a bántalmazásba, esetleg olyan súlyos traumákat szenved, amelyek miatt felnőttként nem tud majd családot alapítani, durvább esetben öngyilkos lesz. Ám láthatóan Magyarország kormánya számára mégis kevésbé ijesztő a magyar lakosság számának csökkenése (és a lakosok pszichés állapotának romlása), mint az a lehetőség, hogy Magyarország egy demokratikusan működő országgá váljék, amelyet a családban és a közéletben is az esélyegyenlőség jellemez.