A jómódú, háború elől elmenekült afgán család fia több mint 20 évvel később tér vissza hazájába (ez talán nem spoiler, lévén a könyv alcíme „Hazatérés Afganisztánba”). Döbbenettel nézi a háború pusztításait, és megjegyzi: „Turistának érzem magam a saját országomban.” Sofőrje erre rámutat: ő mindig is a többségtől eltérő, nyugati típusú életformát folytatott, amivel most szembesül, annak egy része akkor is létezett. „Ez az igazi Afganisztán, aga szaheb. Te mindig turista voltál ebben az országban, csak nem vetted észre.”
Eltekintve attól, hogy a háború hatására „az igazi Afganisztán” is megváltozott (Amir, a főhős több ilyen változást észlel gyerekkorához képest, pl. hogy kivágták a városi fákat, lebombázták a házakat, elpusztultak a cukornád-ültetvények), érdekes kérdés, hogy a háború előtti Afganisztánt miért a szegények ismerték volna jobban, mint a gazdagok. Persze van ennek egy romantikára visszahúzódó vetülete, amikor „az egyszerű népet” tekintették a nemzeti kultúra valódi letéteményeseinek (ezt lovagolják meg napjaink populista politikusai, akik pedig messze nem az „egyszerű nép” életét élik, csak ezt igyekeznek titkolni). Ez az elképzelés a mai Magyarországon párhuzamosan él azzal az elitizmussal, amely például gúnyolódik azon, hogy a szegényebb néprétegek szappanoperákból vett spanyol neveket adnak gyerekeiknek; mindeközben a magánóvodákban Koppányok, Csengék és Eperkék szaladgálnak, akik nem tudják megkülönböztetni a libát a kacsától. Az értelmiség azt állítja, hogy műveltsége és nemzetközi kapcsolatai révén jobban átlátja a politikai folyamatokat, mások viszont azzal vádolják, hogy jobban be van ágyazva egyfajta nemzetközi elit hálóba, mint saját országába. A szegények (és az ő szavazataikat megnyerni kívánó, egyáltalán nem szegény populista politikusok) szerint az értelmiség a turista saját hazájában, a gazdasági elit szerint a szegények egy része vagy nem is tartozik ide, vagy maga felelős a helyzetéért. Az mintha senkiben sem merülne fel, hogy párhuzamosan több magyar valóság létezik: az is Magyarország, amit a hétkerben bulizó fiatalok látnak és az is, amivel a tiszántúli cigánytelep lakói szembesülnek. Bármelyik fél turista lesz saját országában, ha a másik közegbe látogat, és ez nem feltétlenül baj. Senki sem tapasztalhatja meg saját bőrén az összes olyan élettapasztalatot, amivel ma Magyarországon találkozhat az ember (pl. mert egyszerre nehéz leányanyának és aggszűznek lenni). És ez nem feltétlenül baj. A baj ott kezdődik, ha nem ismerjük el a másik tapasztalatát, és párbeszéd helyett az „ő nem ismeri a valódi helyzetet” felkiáltásokkal ignoráljuk mindazt, amivel pedig a mi rálátásunkat is gazdagíthatná.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése