Kezdeném azzal, hogy sok szempontból mélyen tisztelem Mészáros Gyurit. Magánemberként tisztelem az aktivizmusát, az intelligenciáját; a cikk írójaként tisztelem azt, ahogyan a feltárulkozásig személyes megéléseket is belevisz tudományos műveibe. Ugyanakkor olyan tudományterületeken is végez elemzést, amelyeket illetően semmiféle képzettsége vagy tapasztalata sincs. (Ilyet más is csinál persze, például én itt a blogon, de pont ezért jelennek meg ezek az írások a blogomon és nem például egy tudományos folyóiratban.) Ez a kijelentés akár vonatkozhat a politikai gazdaságtanra is, mert a cikkben nem sok utalást találtam a gazdaságra, de miután ehhez a tudományterülethez egyáltalán nem értek, készséggel elfogadom, hogy ez itt egy polgaz elemzés. Ahol számomra látványosabb a szerző járatlansága, az a jog, a diskurzuselemzés és az (auto)etnográfia.
A jogot tekintve inkább csak bizarr csúsztatások szerepelnek, mint pl.az a mondat, miszerint a bejegyzett élettársi kapcsolatról szóló törvény “Európa egyik legkiválóbbnak tekintett Egyenlő bánásmód törvénye” (217. old.) Nyilván az antidiszkriminációs törvényre gondol, mert a magyar BEKA egyrészt nem egyenlő bánásmód-törvény, másrészt – pont a szülői jogok korlátozása (illetve nem létezése) miatt – aligha tartozik Európa élvonalába. Általánosabb emberi jogi szempontból a “semmit rólunk nélkülünk” elv nem azt jelenti, hogy “egy adott csoportról csak annak tagjai nyilatkozhatnak hiteles interlokutorként” (233. old.), hanem azt, hogy érdemes egyeztetni velük, mielőtt információhiány miatt totális hülyeségeket állítanánk róluk. Más pontokon viszont a módszertani járatlanság komolyabb problémákat okoz.
Gyuri egyik tézise az, hogy a magyar LMBTQ aktivizmus a jogi küzdelemre fókuszál egyéb, fontosabb tevékenységek helyett. Ez a kritika nagyon ismert az amerikai queer szakirodalomból, amelynek képviselői gyakran állítják, hogy az LMBT mozgalom kizárólag az egyenlő jogokra, például a házasságra fókuszál – noha jómagam, akit egy óceán választ el a terepüktől, fel tudok sorolni egy csomó amerikai egyesületet, amelyek egyáltalán nem ezzel foglalkoznak. De hát ezek a tudósok valószínűleg soha be nem tették a lábukat egy civil szervezet irodájába. Gyuri viszont igen, annál meglepőbb tehát, hogy egy civil szervezet – a Háttér – profilját kizárólag diskurzuselemzés, azon belül is a honlapon található szófelhő alapján próbálja leírni. Mivel a 30 kifejezésből szerinte 9 “egyértelműen az emberi jogok problémáját érinti” (222. old), arra a következtetésre jut, hogy a Háttér “hangsúlyosan a jogérvényesítés, lobbizás, jogvédelem területén tevékenykedik” (222. old.) A magyar ellenzék ugyan örülhet annak a megközelítésnek, hogy a (kevesebb, mint) egyharmad “hangsúlyos” a kétharmadhoz képest, de ez a megközelítés nemcsak ezért problémás. Egyrészt egy komoly kutató továbblépett volna a szófelhőtől a tevékenységek leírására, ahol azt találta volna, hogy a Háttér programjainak jó része NEM jogokkal foglalkozik. A téma valódi szerepénél erősebb megjelenése a szófelhőben lehet stratégiai (pl. mert erre lehet támogatást szerezni, mint ezt a cikk is megemlíti), de történhet akár azért is, mert más projektek témáin belül kevesebb altémát lehet felhozni (az Archívum tekintetében a “könyv”, “cikk” és “film” címkéken túl elég bénán festene egyéb címkék megjelenítése, pl. “vastag könyv”, “vékony könyv”). Másrészt egy szó olyan témához kapcsolódik, amire asszociálunk róla. Gyuri a “gyűlölet-bűncselekmény” szó kapcsán nyilván jogvédelemre gondolt, nem pedig arra, hogy például a Háttér lelkisegély-szolgálatai segítenek a bűncselekmény által okozott pszichés traumát feldolgozni, amit én nem tekintenék jogi tevékenységnek (amúgy a Háttér történetesen mindkettőt csinálja). Vagyis ha a diskurzuselemzést felszínesen és saját szubjektív nézőpontunkat kritikátlanul alkalmazva végezzük, azt fogjuk látni, amit látni akartunk.
A harmadik kritikám Gyuri identitáshoz való hozzáállására vonatkozik. Ez eleve ellentmondásos, hiszen ő maga is beismeri, hogy magánemberként nagyon sokat adott neki az identitás, és az egyik lábjegyzetben ő is “meleg szülő”-ként azonosítja magát. Ugyanakkor szerinte az LMBTQ identitások (igen, a bináris kategóriákat elutasító queer is) a kapitalizmus termékei, a fennálló elnyomó rendszert erősítik, és bizonyos fogyasztási szokásokra alapulnak. Ez utóbbit gyakran hozzák fel a nyugati nagyvárosok LMBT szubkultúráival kapcsolatban, de Magyarországon szerintem nem tekinthető domináns modellnek. Ugyanis abban a fura helyzetben vagyunk, hogy az értelmiség, amelyből az aktivisták nagy része kikerül (mert pl. ők beszélnek nyelveket, ők utaztak külföldre az ottani LMBTQ emberek helyzetét és mozgalmait megismerni, ők értik a tudományos értekezéseket, ők nem dolgoznak napi 12 órákat sb.) nem feltétlenül van olyan anyagi helyzetben, hogy hozzáférhessen a szimbolikus “meleg” javakhoz. Így nálunk kicsit különválik a bulizó meleg fiatalok rétege, akik Dolce&Gabbana cuccokban mennek VIP jeggyel a pride nyitóbulira, meg a csóró aktivistáké, akik egy láthatóbb és politikailag tudatosabb csoportot képviselnek, miközben turkálóból öltözködnek és sokszemélyes albérletben vagy foglalt házban laknak. Ezáltal szerintem egy magyar fiatalnak,amikor szembesül szexuális irányultságával, nem az az első gondolata, hogy most muszáj lesz XY parfümöt, táskát és cipőt vennie, különben eláshatja magát. Amúgy nem vagyok biztos benne, hogy ez a nyugati nagyvárosokban is feltétlenül így van – a leszbikusok, transzok és nem-binárisok esetében még kevésbé.
Abban egyetértek Gyurival, hogy a jelenlegi LMBTQ identitások a kapitalizmus termékei – akárcsak pl. a társadalomtudományok vagy a marxizmus. Attól, mert valami egy adott rendszerben született, még nem feltétlenül támogatja azt (a marxizmus pl. bomlasztani próbálja, bár eddigelé nem sok sikerrel). Az én megítélésem szerint pl. a nem-bináris identitás ugyanilyen módon próbálja belülről bomlasztani azokat az elnyomó nemi struktúrákat, amelyekre a kapitalizmus (is) támaszkodik. De erről már sokszor írtam és nem akarom ismételni magam. Inkább visszatérnék arra a furcsa kettősségre, hogy míg Gyuri maga is elismeri és élvezi a meleg identitásnak mint kategóriának az előnyeit (pl. énerősítő, biztonságot ad), úgy véli, hogy az LMBTQ mozgalomnak nem kellene erre támaszkodnia. (Hogy helyette mire kéne, az nem annyira egyértelmű; egy ponton utal arra, hogy fogjunk össze a munkásosztállyal a tőke ellen, de őszintén szólva nem látom, hogy a magyar munkásosztály olyan nagyon hadakozna a tőke ellen, és nekünk az ő nevükben fellépni elég béna lenne, bár néhány tudós kétségtelenül megteszi.) Ez az identitásellenes pozíció az amerikai queerelméletben bukkan fel, bár Steven Seidman mint queer társadalomtudós is csak afféle vadhajtásnak látja. Kétségtelen, hogy a merev identitás-kategóriákkal sok a probléma, és én sem tartom jó ötletnek, ha kirekesztjük a biszexeket, a butch nőket vagy éppen a teljes orvosi átmenetet nem akaró transzokat azért, mert nem “hozzák” a kategóriájuk összes attribútumát. Azt gondolom azonban, hogy ez most már kezd lazulni, és egyre többen gondoljuk úgy, hogy ugyanabba az identitás-kategóriába nagyon sokféle ember belefér. Másrészt az LMBT identitások kritikája a 90-es években egy olyan alapfeltevésből indult ki, amely szerint most már a társadalom viszonylag elfogadó a nemi és szexuális sokszínűséggel szemben, ezért fölösleges “gettósodni”. Ennek azonban (ismét Steven Seidman szerint) előfeltétele volt, hogy kialakult egy szubkultúra, amely biztonságos teret nyújtott, és az új generáció már ennek a támogatásával tudott egy újfajta aktivizmust kialakítani. Magyarországon szerintem ez a szintű biztonságos közeg sosem volt meg, és az LMBTQ emberek többsége élete nagy részét egy homofób vagy legalábbis heteronormatív közegben éli le – talán néhány meleg tulajdonban levő munkahely, illetve elfogadó felsőoktatási intézmény kivételével. Az is naiv feltételezés, hogy a haladás egyértelműen egy irányba mutat, és ahogy a társadalmi elfogadás egyre nő, kevesebb szükség lesz a nemi és szexuális különbözőségen alapuló identitáskategóriákra. Mi ezt már legalább 8 éve tudjuk, de Trump elnöksége alatt talán amerikai társaink is kezdik már sejteni. Abszolút egyetértek azzal, hogy nem szabad csak az LMBTQ embereket közvetlenül érintő problémákra fókuszálni, hanem általánosságban a társadalmi igazságosságért kell küzdeni, más hátrányos helyzetű csoportokkal összefogva. Ez azonban nem lehetséges anélkül, hogy ezeknek a csoportoknak a létezését elismernénk; ez egyrészt megvéd attól, hogy mindenkit egyformán kezeljük és ezáltal még fokozzuk az (akár többszörösen) hátrányos helyzetűek elnyomását, másrészt tudatosítja bennünk, hogy sokan vannak hozzánk hasonló helyzetben, és ezzel erőt ad a küzdelemhez.
(A szövegben Steven Seidman: Difference Troubles c. könyvére hivatkoztam)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése