Amikor először néztem ezt a klipet, az első komment alatta, amit megláttam, közölte, hogy ez "thin shaming". Nem is értettem (direkt dalszöveggel is megnéztem, hátha valami elkerülte a figyelmemet), merthogy azon túl, hogy bitchnek nevezi őket (ami azért elég gyakori szófordulat a popzenében), semmi csúnyát nem mond rájuk. Sőt amellett, hogy a klip a túlsúlyos nők önbizalmát hivatott erősíteni, az az alapüzenete, hogy mindenki úgy szép, ahogy van. Ez a thin shaming ("soványszégyenítés") vád kicsit arra a megközelítésre emlékeztetett, miszerint a melegházasság a heterók jogait sértené (erről a jelenségről bővebben itt: http://mmreflexiok.blogspot.com/2018/10/amon-kata-revanchism-and-anti.html).
Ez az akkori gondolatom visszaköszönt az elmúlt napokban egy Facebook-poszt kapcsán. Egy csoportban osztotta meg valaki egy csávónak a jóindulatú, de igen esetlen próbálkozását abban az irányban, hogy a nőket lebeszélje a mesterséges szépségideálok követéséről, mert számára a természetes, belső szépség a fontos ("Szülés után ne akarj visszaváltozni két hét alatt....hidd el hogy 18 kiló felesleggel is szeretjük a gyerekeink anyját"). Posztját egy képpel is illusztrálta, amelyen egy tagadhatatlanul nem csontsovány, de amúgy nem túlságosan testes nőt láthatunk hátulról fotózva meztelenül az ágyon fekve olvasni.
Noha a csoportban azért osztotta meg ezt a képet valaki, hogy jót poénkodjunk a béna nyelvezeten, egészen döbbenetes volt az eredmény. A csoport nőtagjainak jó része fikázni kezdte a képen látható csajt, miszerint "ezen a nőn sokszor 18 kiló felesleg van" és "ez nem egészséges". Hiába próbálták a csoport férfitagjai (és egy-két nő) bizonygatni, hogy egyrészt ez a nő nem túlsúlyos, másrészt kit érdekel, a nők nagy része kitartott amellett, hogy márpedig ez "az ő világukban" kövér, és objektív tény, hogy a pasik el fogják hagyni egy sovány plázacica kedvéért, ezenfelül a nő is jobban érzi magát, ha megszabadul a hájhurkáktól.
Adva van a klasszikus feminista klisé, hogy a nőket a férfiak kényszerítik bele bizonyos szerepekbe, de itt nem ez történt. Pont a férfiak voltak megengedőbbek és a nők azok, akik megvalósították az elnyomást saját nőtársaik fölött. Tegnap a Kérsz teát? című (még mindig zseniális) előadás utáni beszélgetésben a közönség egyik tagja elmondta: a darabban elhangzó áldozat- és nőhibáztató mondatokat ("Ha így viselkedsz, sose lesz senkid" stb.) ő még eddig mindig csak más nőktől hallotta. Ennek az okait csak tippelni lehet: nyilván részben a szocializációtól nehéz elszakadni, a kiskorunk óta belénk sulykolt értékeket tartjuk természetesnek (sőt, egészségesnek - ez ugye látszólag objektív érvelés, bár persze semmit nem tudunk pl. a képen látható nő egészségügyi állapotáról vagy akár testtömeg-indexéről). Benne lehet az irigység, hogy más meg tud szabadulni a társadalmi konvencióktól, mi pedig nem (erről ld. még http://mmreflexiok.blogspot.com/2015/07/terry-pratchett-az-otodik-elefant.html), meg sokminden más egyéni és társadalmi tényező. Amikor tehát feminista célokat fogalmazunk meg, fontos nem nőkben és férfiakban gondolkodni, hanem elnyomó és nem elnyomó társadalmi struktúrákban. Mert az egy dolog, hogy kik ebben a sztoriban az elnyomók és kik az elnyomottak, de egyéni szinten egyáltalán nem biztos, hogy minden férfi a status quo fenntartására és minden nő a megváltoztatására törekszik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése