Mária kisasszony mosolya

***SPOILER***

Mária kisasszony Kolumbia hegyeiben lakik, egy kis kunyhóban, ahol nincs elektromos áram. Tévéje soha életében nem volt. Iskolába – epilepsziás rohamai miatt – csak pár hónapot járt, gyakorlatilag írástudatlan. A városba csak akkor jár be, amikor imádkozni megy a templomba. Abból él, hogy besegít a környező gazdáknak különböző mezőgazdasági munkákban, amelyekért vélhetően (bár ez nem mondódik ki) inkább terményekben, mint pénzben fizetik ki. De nem sokan vannak, akikkel jóban van, a környékbeliek sokan ferde szemmel néznek rá. Mária kisasszony ugyanis férfi testben él, de női ruhákat visel és női néven hívatja magát.

Mária kisasszony esete megkérdőjelez több olyan elméletet, amelyet a biológiai nemüktől eltérő társadalmi nemben élőkről szoktak hangoztatni. Kezdem rögtön a sajátommal. Gyakran szoktam hangoztatni, hogy egy adott identitás csak akkor elérhető emberek számára, ha látnak rá példát, máskülönben el sem tudják képzelni. Ezt továbbra is igaznak tartom az identitásra vonatkoztatva: Mária kisasszony nem ismeri a „transznemű” szót (legalábbis a film idején nem ismerte, azóta ugyanis a kolumbiai LMBT közösség sztárja lett), tehát nyilván nem fogja magára használni. Úgy tűnik azonban, hogy a másik nemmel való azonosulása minták nélkül is lehetséges. A film utáni beszélgetés során direkt megkérdeztem a rendezőt: ezen a környéken élnek-e olyan őslakos törzsek, amelyek kettőnél több nemet ismernek (hiszen ez a jelenség nemcsak az észak-amerikai indiánoknál, hanem latin-amerikai testvéreiknél is megjelenik), de nem élnek, és nincsenek is benne a köztudatban. Úgy tűnik, Mária kisasszonynak elég volt annyi minta, hogy hogy néznek ki és viselkednek a nők; azt már önmagától meg tudta lépni, hogy elvonatkoztasson a biológiai nemétől és ezt a szerepet vegye magára. Lehet, hogy a kultúra kevésbé határozza meg a gondolkodásunkat, mint hittük, és azok, akik mélyen belül másnak érzik magukat, kulturális újítókként olyan lépéseket is megtesznek, amelyekre soha nem láttak példát maguk körül.

A másik elmélet, amit Mária kisasszony esete legalábbis problematizál, az az a megközelítés, amikor a transzneműséget a kapitalizmussal kapcsolják össze. Ezek a (rendszerint antikapitalista) kritikusok azt állítják, hogy a nem megváltoztatásának igényét a kapitalizmus szítja az emberekben, ugyanis ebből a klinikák, hormongyártók stb. profitot tudnak termelni. Tény, hogy a nemi helyreállító folyamat erősen üzleti alapúvá vált, de hát a kapitalizmusban mindenre rátelepszik az üzlet, a csecsemőgondozástól a természetjáráson át az alvásig (mégse szokott ágálni senki, hogy ezeket szüntessük be, mert hozzájárulnak a kapitalizmus fenntartásához). A cégek egyszerűen meglátják a lehetőséget, hogy mivel lehet lehúzni a fogyasztókat. (Mellesleg a nemi helyreállító folyamat üzleti alapokra állítása a neoliberalizmus terméke: amikor még TB alapon, a kórházak normál működésének keretei közt végezték a nemi helyreállító műtéteket, sokkal kevésbé lehetett profitorientált vállalkozást építeni rá.) Csakhogy ezek a medikalizált folyamatok egyáltalán nem feltételei annak, hogy valaki a biológiai nemétől eltérő nemében éljen, még a mi társadalmunkban sem (pont tegnap voltam egy beszélgetésen a témáról, ahol kiderült: a magyar transz közösségben is egyre erősebb az a nézőpont, hogy nem kell feltétlenül kés alá feküdni), pláne nem azokban a hagyományos társadalmakban, amelyeknél a társadalmi nem nem feltétlenül biológiai alapon nyugszik. Mária kisasszonyról semmiképpen se mondhatjuk, hogy be lenne ágyazódva a kapitalizmusba. Persze a transz identitások a kapitalizmus idején jelentek meg, ahogyan számos más identitás is (pl. amelyek politikai nézeteken, adott művészeti ág vagy előadó kedvelésén, öltözködési stíluson, szabadidős elfoglaltságon alapulnak) – ez összefügg egyrészt az individualizmussal, amelynek értelmében az egyén önmegvalósítása nem közösségellenes cselekedetnek, hanem pozitív célnak minősül, illetve a hagyományos közösségek felbomlásával, amelyek hiányában az emberek új közösségeket keresnek (erről majd egy későbbi bejegyzésben). De ahogyan az antikapitalisták nem verik az asztalt, hogy a bélyeggyűjtés vagy a síelés a kapitalizmust erősíti és az ezeknek a hobbiknak hódoló emberek akadályozzák a rendszer lebontását (pedig, ha belegondolunk, mind alapelvüket, mind a belőlük származó profit mennyiségét tekintve sokkal jobban beleágyazódnak a rendszerbe, mint akár azok a transzok, akik végigmennek az átmenet teljes folyamatán), a transzokat sem kellene ellenségnek kikiáltani. De persze a kék plakátok országában mindig kell valami bűnbak; antikapitalista szempontból ez praktikusan egy olyan csoport, akiket összefüggésbe lehet hozni a tőkével (még ha csak fogyasztóként is), viszont kellően marginalizált a társadalomban ahhoz, hogy kevés támogatóra találjon.