Frida – Kálid Artúr, a család esze

Nem fogom itt részletezni, mi minden gáz a darabban, főleg, mert az első felvonás után elmenekültem, így félő, hogy még kihagynék valamit. Csak pár példa: Frida történetét ugyebár a (remélhetőleg) megszületendő fia (véletlenül sem lánya) szemszögéből látjuk: ezzel a darab egyrészt azt az üzenetet közvetíti, hogy a nők – még a híres festőnők is – legfontosabb jellemzője az anyaság, másrészt sikerült még egy feminista ikonról is olyan művet összehozni, amely egy férfi nézőpontját mutatja. Dieguitót (naná, hogy az apja nevét kapja, hiszen a patriarchátust kell erősíteni) két fura ősfigura segíti az útján: naná, hogy közülük a család szíve a nő (Papadimitriu Athina), a család esze pedig a férfi (Kálid Artúr).

Itt leszögezném, hogy semmi bajom Kálid Artúrral, sőt abszolút vallom, amit ő annó a SÖR (Shakespeare Összes Röviden) című produkcióban állított magáról, miszerint ő a legnagyobb magyar néger színész. (Az ő szájából ez a szóhasználat okés volt, pláne akkoriban.) Csak elkezdtem azon gondolkozni, vajon miért pont ők ketten Athinával játsszák Frida őseit? És sajnos az a kézenfekvő magyarázat jutott eszembe, hogy azért, mert a rendező koncepciója szerint két, a magyar átlagnál sötétebb bőrű színész jobban alkalmas a mesztic festőnő rokonainak megjelenítésére, mint problémátlanul magyarnak/fehérnek tekintett társaik. (Lehet persze, hogy nem ez volt a rendező koncepciója, de akkor legalább eszébe kellett volna jutnia, hogy választása így is értelmezhető, és ennek elkerülése érdekében a helyében megvariáltam volna a szereposztást.)

Vannak persze olyan darabok, amelyek kifejezetten a rasszizmust vagy az ahhoz kapcsolódó előítéleteket tematizálják, mint például az Otelló vagy a szintén az Átriumban játszott A félelem megeszi a lelket. Ezekben indokolt lehet, hogy a történet szerint vegyes faji hátterű szerelmespárok tagjait különböző bőrszínű színészek játsszák (sokkal inkább, mint hogy feketére mázolt arcú fehér színész nyomassa Otellót). Az viszont több okból is problémás, ha a színesbőrű színészekre csak ilyen szerepeket bíznak. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a drámairodalom jelentős része nem specifikálja a szereplők bőrszínét: a szereplők listájában nem nagyon látok olyat, hogy „Harpagon, fösvény, fehér” vagy „Orsino, herceg, fehér”. Csak azért gondoljuk ezeket a figurákat fehérnek, mert továbbra is az a fejünkben a default, ahogyan mindenkit heterónak tételezünk, aki nem hangoztatja fennen, hogy meleg. Amíg ezen a gondolkodásmódon nem lendülünk túl, a színesbőrű ember mindig is Más marad a szemünkben. (Ezt próbálják lerombolni azok a brit történelmi filmek és Shakespeare-adaptációk, amelyekben magától értetődően játszanak fekete színészek. Ehhez képest nálunk szegény Kálid Artúr még szinkronizálni is általában feketéket szokott.)

Felmerülhet az az érv, hogy Harpagon és Orsino a fantázia szüleményei, na de Julius Caesart vagy III. Richárdot ne játssza már fekete színész, hiszen ők történelmi személyek és legalábbis valószínűsíthető az etnikai hátterük. Viszont az is valószínűsíthető, hogy egyikük sem viselt öltönyt, márpedig a közelmúltban mindkettejük történetéről született olyan budapesti előadás, amelyben az előadók öltönyben vannak. Ha kinézünk a nézőből annyi kreativitást, hogy a színpadon álló Hegedűs D. Gézát vagy Alföldi Robit nem azonosítja a több száz éve halott történelmi személyiséggel, akkor azon se szabadna problémáznia, ha egy színesbőrű színész jelenik meg a szerepükben. Igazából arra a szintre kellene eljutnunk, amikor a bőrszínt épp annyira nem vesszük észre, mint mondjuk a szemszínt (én pl. nem sok magyar színészről tudnám megmondani, milyen színű a szeme, akárhányszor is láttam őket színpadon vagy filmen). Ha a faji hovatartozást a szemszínhez hasonlóan lényegtelen variációnak tekintjük majd csak, akkor maximum a kifejezetten rasszizmusról szóló darabokban fog számítani a színész bőrszíne. Kivéve, hogy ilyen darabokat talán nem is játszanak majd többé, mert a közönség nem fogja érteni a témájukat.