Emmi Itäranta regénye sötét antiutópia egy olyan korból, amikor az emberiség már kimerítette a nem-megújuló energiaforrásokat, a globális felmelegedés miatt pedig a Föld állandó vízhiánnyal küzd. A műanyag olyan értékes kincs, hogy emberek élnek meg elrepedt műanyagdobozok sokadszori megjavításából, a vízfogyasztás pedig korlátozva van, és ha valaki ezt kijátssza, „vízbűnös”-ként akár halálra is ítélhetik. Noria, az ifjú teamesternő sokat gondol azokra az emberekre, akiknek a viselkedése évszázadokkal korábban ehhez a katasztrófához vezetett.
„Hiába próbáltam nem gondolni rájuk, észre kellett vennem, hogy világuk minduntalan beleárad a mi világunkba, a mi égboltunkba, a porunkba. De vajon a mai világ, a most fennálló világ is beleáradt-e valaha az ő világukba – abba a világba, amely már elmúlt? Magam előtt látom, amint egyikük ott áll annak a folyónak a partján, amely most seb a mi tájunkon, egy nő talán, sem öreg, sem pedig fiatal, vagy talán mégiscsak férfi, nincs jelentősége. Haja világosbarna, és ahogy nézi a hömpölygő vizet, amely talán sáros, vagy éppen tiszta és átlátszó, valami, ami addig még nem létezett, beszivárog a gondolataiba.
Szeretném azt képzelni, hogy ez a valaki megfordul, hazamegy, és aznap valamit másképp csinál, mint eddig, csak azért, amit képzeletben látott, a következő nap szintén, és az azt követőn is.
Aztán újra látom őt, most valahogy másként – elfordul, és semmit sem tesz másképp.” (Varjasi Csilla fordítása)
Nekem nincsenek gyerekeim, unokáim, keresztgyerekeim, unokaöccseim, unokahúgaim. Igazából nem kéne, hogy érdekeljen, mi lesz a Földdel, ha a nálam fiatalabb barátaim generációja is kipusztul. Mégis, néha úgy érzem, többet gondolok az utánam jövő generációkra mind elméletben, mind fogyasztási szokásaimban, mint sok olyan ember, aki reménykedik, hogy leszármazottak hosszú sora fogja követni. Számomra felfoghatatlan, hogy ezek az emberek hogy képesek olyan felelőtlenül használni a természeti erőforrásokat, amikor tudhatják, hogy ez leendő utódaikra üt majd vissza.
Persze van egy olyan megközelítés is, amelyet egy facebook-posztra írt egy ismerősöm: csaknem minden emberi tevékenység környezetszennyező, tehát nagyjából fölösleges próbálkozni. Csakhogy nem minden tevékenység egyformán környezetszennyező. Felhozok egy mindannyiunkat közelről érintő példát: a kávét. Ha biokávét veszünk, annak a termesztésekor nem mérgezték vegyszerekkel a földet. A kávékapszula a legkörnyezetszennyezőbb cuccok egyike, tehát ha ahelyett instant vagy szemes kávét választunk (illetve nem vásárolunk olyan kávézóban, ahol kapszulát használnak), máris csökkentettük ökológiai lábnyomunkat. Ha a kávézóban nem kérünk elviteles poharat, hanem ott helyben megisszuk csészéből vagy visszük magunkkal a saját tumblerünket, a mosogatással ugyan juttatunk némi vegyi anyagot a vízbe (ez környezetbarát mosogatószernél kisebb gáz), viszont nem termeltünk további műanyaghulladékot. Ja és a frappé igenis megiható szívószál nélkül is (na jó, egy kis türelem kell hozzá), és akkor kiiktattuk a másik nagyon környezetszennyező műanyaghulladékot. Egészen kicsi változtatások, amelyek nem is rontanak az életminőségünkön (sőt amilyen szar kapszulás kávékat ittam, még javítanak is). Ilyen egyszerűen lehetünk az az ember, aki belepillantott Noria világába, és onnantól valamit kicsit másképp csinál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése