Amikor egy diszkriminatív rendszerről hallunk, mint az apartheid volt a régi amerikai Délen, gyakran nem gondolunk bele, hogyan hat ez a benne élők mindennapi életére. Ez a film enged némi bepillantást a dologba három tehetséges fekete matematikusnő történetén keresztül. Egyikük például szeretne egyetemre menni, és formálisan ennek semmi akadálya – csakhogy a kötelező felkészítő kurzusokat kizárólag fehéreket fogadó intézményekben tartják. (Engem ez kísértetiesen emlékeztet a mai magyar helyzetre, ahol ugyan nincs kimondva, hogy roma gyerekek ne tanulhassanak tovább – hiszen az már látványos megkülönböztetés lenne – viszont automatikusan kisegítő osztályokba teszik be őket, így nem szerezhetik meg a magasabb szintű tanulmányokhoz szükséges alapokat.) A másik a NASA egy olyan épületében dolgozik, ahol nincs feketék számára fenntartott mosdó (a tervezők nyilván úgy gondolták, hogy ilyen nagy tudást igénylő munkára úgyis csak fehérek képesek), ezért valahányszor vécére akar menni, egy kilométert kell futnia a legközelebbi megfelelően felszerelt épületig. Főnökének (Kevin Costner <3) feltűnnek hosszú hiányzásai, és egy nap felelősségre vonja, miért lóg a munkából. Katherine besokall és elmondja. A főnök másnap kalapáccsal leveri a színesek mosdóját jelző táblát és közli, hogy mostantól mindenki használhat minden mellékhelyiséget, mert „mind ugyanolyan színűt pisilünk.” Kiderül tehát, hogy ő alapjáraton nem volt rasszista, csak egyszerűen fogalma sem volt arról, milyen szintű problémákat okoz a faji szegregáció azoknak, akik nem a privilegizált csoportba tartoznak.
Az LMBTQ (roma, zsidó, stb.) emberekről ismereteket terjesztő programok gyakran megkapják, hogy a homofóbia (rasszizmus, antiszemitizmus, stb.) rendszerszintű jelenségek, amelyek nem számolhatóak fel azzal, ha egyes embereket meggyőzünk az elfogadásról. Ez teljesen igaz, ugyanakkor nem jelenti azt, hogy a felvilágosító programok hatástalanok lennének. Hiszen azokon felül, akik bekajálják a többségi propagandát és gyűlölt ellenségnek vagy csökkent értékűnek tekintik a kisebbségi csoportok tagjait (és akiknek egy beszélgetés tényleg nem fogja megváltoztatni a véleményét), olyanok is vannak, akik teljesen semlegesen viszonyulnak hozzánk, viszont a többség tagjai lévén nem érzékelik, milyen hátrányokat szenvedünk. Belőlük lehetnek azok a többségi szövetségesek, akik a kisebbségek védelmében posztolnak a facebookon, velünk menetelnek az LMBTQ vagy a roma pride-on, és ha megfelelő hatalmi helyzetben vannak – mint a filmbeli főnök – egy egész intézmény belső kultúrájában változást indíthatnak el. Valóban küzdeni kell a rendszerszintű megkülönböztetés ellen, de ezt a küzdelmet nem kell egyedül lefolytatnunk. Az egyes emberek meggyőzésével sokat léphetünk előre. Mindkét stratégiára szükség van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése