***SPOILER***
Roland egy gazdag, semleges ország diplomatája. Anna egy meg nem nevezett, történelemtől megtépázott kelet-európai ország szülötte. Ez a különbség állja útját kapcsolatuknak, nem a politika vagy Roland felettesei. Anna mélységesen megveti a „szemlélőket”, akik maguk nem szenvednek a történelem viharaitól, ezért igazán meg sem érthetik azokat, akik igen, és korlátozott empátiájuk miatt segíteni se tudnak nekik hatékonyan. Anna elutasítja azt a hozzáállást, amely a világ problémáit csak biztonságos távolból szemléli.
Ez így nemes megközelítésnek tűnik, csakhogy Anna is igazából csak a saját honfitársaival tud empatizálni. A szerelmes férfival kegyetlen, és egyszer sem említ olyasmiket, hogy a világ más részein mitől és hogyan szenvednek az emberek, nem is próbál tenni értük. A máshol élőkhöz ugyanúgy nincs köze, mint Rolandnak, de ő még csak nem is szemléli őket, még ügyetlenül sem próbál nekik segíteni.
Itt élő külföldi barátnőm nemrég megosztott velem egy tapasztalatot, amit én is ugyanígy látok: a magyarok hajlamosak panaszkodni a helyzetükről és együttérzést várni másoktól, de nem mutatnak ugyanilyen együttérzést a náluk rosszabb helyzetben levők iránt. Pedig az Európai Unió tagja vagyunk, amely a világ egyik leggazdagabb politikai közössége, és még demokráciában sincs akkora deficitünk, mint számos afrikai vagy ázsiai országnak. De erre az érvre az átlag magyar azt feleli: „ja, Afrika meg Ázsia nem számít”. Ők csak a nálunk gazdagabb országokhoz mérik magukat, illetve akár saját országunkon belül a náluk gazdagabbakhoz, és nem foglalkoztatja őket sem az itthoni mélyszegénység, sem az Afrikában dúló polgárháborúk. A magyarok adakozó kedve csak olyankor jön meg, amikor más magyarokat sújt valami természeti vagy történelmi katasztrófa, mint a romániai forradalom vagy a vörösiszap-katasztrófa idején, és még ilyen helyzetekben is vannak, akik (állandó keresettel és fedéllel a fejük fölött) felháborodva kérik ki maguknak a feltételezést, hogy nem ők a világ legszerencsétlenebb embere, akin igenis kötelessége lenne valakiknek (főleg az államnak, de akár az Uniónak vagy a gazdagoknak) segítenie. Empátiát várunk el a nálunk jobb helyzetben levőktől, miközben nem veszünk tudomást a nálunk szegényebbekről. Pedig ha például az országunkban levő jómódú emberek nem azon keseregnének, hogy nem érik el a Ewingok életszínvonalát, hanem segítséget nyújtanának a szegényeknek (nem leereszkedő gesztusként, hanem fenntarthatóan, az ő igényeik szerint), az közelebb vinné az országot a vágyott Nyugathoz. Igaz, akkor nem lenne miért sajnálnunk magunkat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése