Meggyilkolt thaiföldi kisfiút találnak Reykjavík egyik lepusztult lakótelepén. Több lehetséges indíték is fölmerül: rasszizmus, pedofília, drog, bandaháború. Mindeközben Sigurdur Óli nyomozó és felesége, Bergthóra – mivel nem lehet vér szerinti gyerekük – a nemzetközi örökbefogadást fontolgatják. (Izlandon, akárcsak Skandinávia más országaiban, kevés az örökbe adható gyerek, mivel megfelelő a szexuális felvilágosítás az iskolákban, nem korlátozzák a fogamzásgátlást és az abortuszt, és a legtöbb család megengedheti magának, hogy akárhány gyereket felneveljen.) Sigurdur Óli azonban mintha nem lelkesedne annyira az ötletért. Bergthóra nem érti, mi történik, még az is felmerül benne, hogy férjének előítéletei vannak a színesbőrűekkel szemben.
Sigurdur Óli természetesen nem rasszista. Bár a könyv nem mondja ki egyértelműen bizonytalansága okait, a két cselekményszál egymás mellé tételéből világos a magyarázat: látván, milyen szörnyűségek történhetnek békésnek hitt országában egy színesbőrű gyerekkel, a nyomozó elbizonytalanodik, hogy van-e joga ennek kitenni valakit. Ezt az érvelést sokszor halljuk LMBT és fogyatékkal élő emberektől is, akik azért mondanak le a gyerekvállalásról, mert nem akarják, hogy kisfiuk vagy kislányuk stigmatizálva nőjön fel. Az ő esetükben ráadásul ez a stigma pont szülei mássága miatt ragadna a gyerekre, szemben a nemzetközi örökbefogadással (bár ott is a szülő hozta a döntést, hogy rasszista közegben nevel föl egy nem-fehér gyereket). Van, aki egyenesen önzőnek titulálja azokat az LMBT vagy fogyatékkal élő embereket, akik ennek tudatában gyereket vállalnak – mintha ők lennének a hibásak a kirekesztésért és nem a társadalom. Ezzel persze tovább erősítik azt a gondolkodást, hogy a kisebbségek tagjai nem egyenértékűek a többséggel, hiszen megkérdőjelezik egy alapvető jogukat: azt, hogy családot alapítsanak.
Pedig ugyanezt a történetet meg lehet közelíteni más irányból is. Tegnap az Ötödik Fogyatékosságtudományi Konferencián Lévay György nagyon tudatosan reflektált arra: az ő (pár hónap múlva születendő) gyereke azzal a nehezítéssel fog majd élni, hogy édesapjának nincs keze. Gyuri azonban ennek nem a negatívumait, hanem a pozitív hozadékát látta meg: ennek a gyereknek a számára a kézzel rendelkező és kéz nélküli emberek ugyanolyan megszokottak és egyenértékűek lesznek, így megalapozhat egy olyan nemzedéket, amely a fogyatékosságot normálisként kezeli. Ugyanígy a fehérek által örökbe fogadott színesbőrű vagy a szivárványcsaládban nevelkedő gyerek számára magától értetődő lesz a családformák sokszínűsége, és tágabb látókörrel fog rendelkezni, mint társainak többsége. Persze nehézségekkel is szembenézhet, de ezek nem olyasmik, amikre nem lehet felkészíteni. Mint ahogy, ha a gyerek saját maga például fogyatékkal élő vagy transznemű, végképp nem kerülhetők meg ezek a nehézségek, de a szülők segíthetnek ezekkel megküzdeni.
Amúgy meg az ilyen félelmek nagyon gyakran eltúlzottak. Arnaldur regényében a legtöbb szereplő nem rasszista; más kérdés, hogy a rasszistákat mind Sigurdur Ólinak passzolják át kihallgatásra, mert a többi zsaru túlzottan kiborul tőlük, ezért ő nyilván torzított képet lát a valóságról. Ugyanígy az az LMBTQ ember, akire a netes portálokról ömlik a homofóbia és a játszótéren is buzizást hall, nem fogja érzékelni, hogy környezetében milyen nagy az elfogadó emberek aránya, mert azok valószínűleg nem fognak ordítozni és homofóbokat megverni az utcán. A támogatók jellemzően csöndesebbek, mint a támadók, a hírportálok pedig a sokkoló, erőszakos történeteket részesítik előnyben. A média nemcsak szíthatja a homofóbiát, hanem fel is nagyíthatja. Persze fontos beszélnünk a homofóbiáról, rasszizmusról, épségterrorról stb, de csak arányos mértékben, különben mi magunk, neten és más médiában írkáló-beszélő emberek, fogjuk megerősíteni azokat a korlátokat, amelyek saját közösségeink egyenlő jogainak útjában állnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése