Gregor Anikó azon ritka és értékes emberek közé tartozik, akik különböző tudományos elméleteket képesek az átlagember számára érthető módon megfogalmazni. Így tett ezen a beszélgetésen is, ahol lényegében az LMBT identitáspolitikát érő különböző kritikákat sorolt fel, amelyek jól ismertek a nyugati, főleg amerikai szakirodalomból. Ezeknek az elméleteknek egy részét az Egyesült Államokra vonatkoztatva is problémásnak tartom (bár az ottani helyzettel kevesebb személyes tapasztalatom van), a magyar helyzetre való alkalmazhatóságukat azonban különösen át kellene gondolni. Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy az identitáspolitika problémátlan jelenség, viszont a kritikáját az adott országban való megjelenési formája alapján kellene megfogalmazni, nem pedig olyan nyugatról átvett kliséket ismételgetve, mint például:
1. „Az LMBT identitások alapjává a fogyasztási szokások váltak: bizonyos cégek hasznot húznak abból, hogy a meleg szubkultúrában bizonyos fogyasztási trendek uralkodnak, látszólagos melegbarát voltuk valójában üzleti érdek. Ugyanakkor (állítja például Lisa Duggan) a szubkultúra összetartó ereje már nem a bizonyos politikai célokért való küzdelem, hanem bizonyos stílusjegyek, zenei stb. ízlés, vagyis a közösség depolitizálódik.”
Az, hogy a szexuális kisebbségek szubkultúráiban elterjedt bizonyos tárgyi és kulturális termékek fogyasztása, nem újkeletű jelenség: történeti munkákból kiderül, hogy már a 19. században alkalmaztak homoszexuális férfiak vagy nők bizonyos stílusjegyeket, hogy a hozzájuk hasonlókat felismerjék. Az, hogy egyes cégek meglátták ebben a lehetőséget és piacként kezdtek tekinteni az LMBT (de leginkább LM) emberekre, az Egyesült Államokban egybeesett az identitás alapú melegmozgalom megszilárdulásával (1980-as évek), nálunk viszont nem (identitás alapú meleg és leszbikus mozgalmaink az 1990-es évek óta vannak,viszont csak mostanában kezdődött az a tendencia, hogy pl. a kifejezetten meleg helyeken kívül más üzleti vállalkozások is megcélozzák ezt a piacot). Tehát ez a jelenség semmiképpen sem írható az identitáspolitika számlájára. Magyar viszonyok között kicsit igazságtalan is összekapcsolni a kettőt, lévén a hazai vezető LMBT aktivisták többsége pénzkereső tevékenységét áldozta be részben vagy teljesen az aktivizmus oltárán, és messze nincs olyan anyagi helyzetben, hogy a „meleg életforma” fogyasztási szokásait követni tudja. Valóban van egy réteg, akik számára melegnek lenni bizonyos fogyasztási szokásokkal jár (az LMBT betűszó egyéb betűinél nem látok ilyen tendenciát), de őket sem feltétlenül nevezném depolitizáltnak – egyrészt ismerek köztük olyat, aki emellett meleg egyesületben önkénteskedik, másrészt egy olyan országban, ahol uniós szinten a legkevesebb heteró ismer (tudomása szerint) személyesen LMBT embert, a láthatóság továbbra is fontos politikai cél lehet. Duggan tehát depolitizáltnak tekint mindenkit, aki nem az általa fontosnak tartott politikai célokért harcol, de ha kicsit is támogatjuk közösségünk sokszínűségét, ez nem lehet követendő módszer.
2. „Az emberi jogi megközelítés egyéni szinten kezeli a problémákat, és ezzel a neoliberális állam malmára hajtja a vizet, amely igyekszik kibújni azon feladata alól, hogy a társadalmi egyenlőtlenségeket csökkenteni próbálja.”
Ez az emberi jogok meglehetősen szűk értelmezésén alapszik. Aki felüti az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, az számos szociális jogot is talál benne, mint az oktatáshoz, egészséghez stb. való jog. A Yogyakarta Alapelvek nevű kiadvány (letölthető a Háttér honlapjáról: http://www.hatter.hu/kiadvanyaink/yogyakarta-alapelvek) részletesen felsorolja, melyik jog mit jelent LMBT szempontból, és az állam kötelezettségeként nevezi meg ezek biztosítását. Azt sem mondhatjuk, hogy az LMBT civil szervezetek ne foglalkoznának szociális jogokkal, hiszen például gyakran szerepel a követeléseik között, hogy az állam finanszírozza a nemi helyreállító műtéteket.
3. „A homofóbia oka az, hogy az állam nem megfelelően végzi a javak újraelosztását, és az emiatt szegénységben élő emberek bűnbakot keresnek, akit hibáztathatnak saját nyomorukért. A homofóbia megoldása tehát az lenne, ha az állam jobban végezné az adókból befolyt jövedelem újraelosztását.”
Gyakori sztereotípia, hogy a gazdag országokban nincs kirekesztés, mert nincs szükség bűnbakokra – de akkor mivel magyarázzuk azt az idegenellenességet, amely még olyan országokban is felüti a fejét, mint Hollandia vagy Svédország? Másrészt miért azok lesznek a bűnbakok, akik? Egyes országokban például már jobboldali politikusként is ciki homofóbnak lenni, ezért inkább a bevándorlókat támadják, gyakran pont azzal az érvvel, hogy homofóbok (emlékezzünk csak Pim Fortuyn holland politikusra). Miért kell a szegényeknek bűnbak, miért nem utálhatják egyszerűen a gazdagokat? Ez az érvelés azonban azt sem magyarázza meg, hogy Magyarországon a homofóbiát politikai szinten művelők többsége – akár Tomcat vagy a 64 vármegye tagjai – fehér középosztálybeli ember, és a Jobbik szavazótáborában is az ilyenek vannak többségben. Akinek éjjel-nappal dolgoznia kell a betevőért, annak nemcsak a civilekért tüntetni nincs ideje – mint a beszélgetésben elhangzott – hanem homofób szerveződésekben részt venni sem. Persze érezheti magát egy fehér középosztálybeli ember is kisemmizve, mert például azt látja, hogy az amerikai milliomosoknak sokkal jobb, mint neki – ez azonban akkor is így fog maradni, ha az állam az adóbevételekből nem stadionokat épít majd, hanem állampolgárai anyagi helyzetén próbál javítani, mert a nemzetközi erőviszonyok miatt maga az ország szegényebb, mint a Nyugat, és a Nyugat tesz is róla, hogy ez így maradjon. Ugyanakkor ebből nem következik, hogy a világ leggazdagabb országain kívül mindenhol örökre homofóbia fog uralkodni: például több latin-amerikai országban legalábbis a törvényhozás és a közbeszédek teljesen befogadóak a melegekkel és leszbikusokkal. Erős tehát a gyanúm, hogy a gazdasági indokok nem magyarázzák a homofóbiát, bár bizonyos szinteken hozzájárulhatnak. A probléma gyökere máshol keresendő. Szerintem például a nemi szerepek és a nemzetről alkotott elképzelések szintjén; lehet, hogy ezek sem adnak teljes választ, de mindenképpen árnyaltabb magyarázathoz vezetnek, mint hogyha egyetlen társadalmi jelenségből próbálnánk a homofóbiát levezetni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése