Willem évek óta New Yorkban él, öccse temetésére utazik vissza Amszterdamban. A monodráma során végig őhozzá beszél, valószínűleg többet és őszintébben, mint egész felnőtt életükben együttvéve. Később látni véli az elhunytat egy reptéri váróban. „Hát ilyen a halál, hogy most majd mindenhol téged látlak?”
Miután meghaltál, két hónappal ezelőtt, folyamatosan téged hallottalak. Nem régi beszélgetésekre emlékeztem, hanem bármi történt is, hallottam, mit mondanál erre és hogyan. (Egyszer egy ilyen mondatodat reprodukáltam valakiknek, és lesokkolta őket, mennyire hiteles – pedig a hangsúlyaidat nem is tudtam teljesen visszaadni.) Nem ijesztő volt, talán kicsit megnyugtató is, hogy magam mellett tudlak. Azután ez a jelenlét időben egyre csökkent, és már nem éreztem azt, hogy nem vehetek fel élénk színeket, de ettől továbbra is jelen vagy az életemben. És biztos, hogy felismerni véllek majd az utcán vagy a buszon, mert sokkal régebben meghalt barátaimmal kapcsolatban is rendszeresen megélem ezt.
Willem szüleinek láthatóan nincs problémájuk idősebbik fiuk melegségével, akár azon sem háborodnának fel, ha ex-barátja eljönne a temetésre. A te szüleid viszont sosem tudták igazán elfogadni, hogy meleg vagy. Talán ezért is akartak szűk családi körben búcsúzni tőled; kínos lett volna nekik, ha a rokonok hada mellett megjelenik egy csomó LMBTQ ember. Pedig Julcsi egyszer azt mondta (mielőtt ezt a döntést megtudtuk volna): ha mindannyian elmegyünk a temetésre, a szüleid talán megértik, milyen sokan szerettek téged ebben a közösségben, és milyen fontos szerepet játszottál benne. Nos, ez nem történt meg, maximum a mindannyiunk által aláírt koszorú vihette át az üzenetet. De végülis, ha az elvesztésed nem késztette őket arra, hogy átgondolják a hozzáállásukat, a mi látványos és őszinte kiállásunk sem fogja. Ami pedig a búcsúztatást illeti, ezt megoldottuk mi közösségi szinten, saját tervezésű rituálékkal.
A gyász egyik jellemző eleme, hogy azt érezzük, elmulasztottunk valamit az elhunyttal kapcsolatban, és ezt már sosem tehetjük jóvá. Másokkal volt ilyen érzésem, de veled sokkal kevésbé. Inkább azt sajnálom, amit megtehettünk volna együtt, de már nem volt rá alkalmunk: egy csomó klassz túraútvonalat, amit mutatni akartam neked, magánszervezésű futóeseményeket, amelyekre véletlenül akadunk rá a Facebookon,vagy evezést a Duna holtágaiban. És persze rengeteg gondolatot is meg akarok osztani veled, de ez továbbra is lehetséges. Ha ritkábban is, mint az első napokban (de most, ez után a darab után, megint többször) velem vagy a mindennapokban. Köszönöm ezt neked, Bence.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése