Megdöbbentő és megindító nézni Jane Goodallt – akár ma, akár fiatalkori felvételein – a csimpánzok között. Csendesen, kedvesen beszél velük, végtelen türelmet mutat irántuk; olykor az ő hangjelzéseikkel és gesztusaikkal kommunikál, hogy megértesse magát velük, de egyáltalán nem mindig. Úgy képes beleélni magát a másik lény helyzetébe, hogy közben nem adja fel saját egyediségét. És a csimpánzok ezt tiszteletben is tartják, ugyanakkor kíváncsiak lesznek rá, és félelmeiket legyőzve közeledni mernek. A jelenet hasonlít ahhoz, mint amikor én egy ismeretlen cicát próbálok megszelídíteni – azzal a különbséggel, hogy ezek vadállatok (bár mondjuk a macska is félig-meddig) és nem szoktak hozzá az emberek jelenlétéhez, legalábbis ilyen formában (ez a cicákra csak néhány helyen igaz, például Portugáliában, ahol nem-saját macskát nem szokás simogatni). Jane Goodall ráébreszt minket arra, hogy a vadállat és az ember közötti szakadék egyáltalán nem olyan mély és áthidalhatatlan, mint gondolnánk. Csak meg kell tennünk az első lépést azzal, hogy türelemmel és empátiával közelítünk; lehet, hogy a következőt már ők teszik meg.
Jane Goodall azonban mindezt nemcsak az állatok felé tudja, hanem az emberek felé is. Azokban a jelenetekben, amelyekben a Jane Goodall intézet világszerte működő környezetvédő és humanitárius projektjeit látogatja végig, ugyanolyan érdeklődéssel és türelemmel fordul az afrikai menekültek, a diáklap kisiskolás újságírója vagy az ENSZ főtitkára felé. Beszélgetései az erőszakmentes kommunikáció magasiskolája: érzelmekre reagál és érzelmeket fejez ki. Akárcsak a csimpánzoknál, igyekszik megérteni a másik fél közegét és helyzetét, aztán ennek megfelelően megteszi az első lépést, és van türelme kivárni a választ. Projektjeit és kommunikációját adaptálja a helyzethez, amelyben a másik van.
Nem sok olyan embert látok, aki képes türelemmel és empátiával közelíteni egy állathoz (nem pedig mondjuk „jaj, de cuki kutyus!” felkiáltással lerohanni). De olyat még kevesebbet, akik ugyanilyen türelmet és empátiát tanúsítanak embertársaik iránt is. Azt hajlamosak vagyunk elfogadni, hogy az állatok „mások”, és elmagyarázzuk gyerekeinknek, hogy miért csóválja a farkát a kutya és miért nem szabad visszafelé simogatni. Odáig már nem jutunk el, hogy a másik ember is „más”: egyazon fajba tartozunk, esetleg egy helyen élünk és egy nyelvet beszélünk, mégis számos olyan tulajdonságunk és élettapasztalatunk van, amelyek megnehezíthetik az egymás közti kommunikációt. Javaslom mindenkinek, hogy nézzen felvételeket Jane Goodallről a csimpánzok között. Valahogy így kéne közelíteni a másik emberhez is: megőrizve saját egyediségünket, de megengedve neki is a sajátját, egymáshoz igazított kommunikációval valahol a közös zónában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése