Pi két változatban meséli el történetét a japán biztosítótársaság embereinek, az elsőt ugyanis nem hiszik el.Az elsőben állatok szerepelnek, a másodikban emberek. Aztán megkérdezi, melyik tetszett jobban. Az állatos, természetesen.
A japánok válasza nem meglepő. A kegyetlenségeket, amelyek mindkét történetben előjönnek, szívesebben tulajdonítjuk állatoknak, mint embereknek. Hiszen az állat civilizálatlan lény, ráadásul Pi olykor az adott faj jellegzetességeivel magyarázza az állat viselkedését, azt sugallva, hogy ez természettől való és megváltoztathatatlan. Az emberre viszont civilizált kultúrlényként gondolunk, aki még az éhhalál torkában sem képes kegyetlenkedni. Pedig ha más nem is, a világtörténelem igazolja, hogy az emberről alkotott idealizált képünk enyhén szólva téves. Persze ráfoghatjuk, hogy a nélkülözés vezette az embereket a kegyetlenségre, de ez a kegyetlenség nagyobb bennük, mint állat társaikban: a történet mindkét változatában egyedül emberek fordulnak saját fajtájuk ellen, állatok egyszer sem (oké, kevés állatból van egynél több a sztoriban, de akik sokan vannak, azok se). Pi (ez nem spoiler, hiszen már a könyv elején kiderül) megmenekülése után visszatér istenfélő életéhez, mintegy elfeledve mindazt, ami a mentőcsónakban történt. Kettéválasztja a természettel és a civilizációval azonosítható életszakaszát anélkül, hogy megkérdőjelezné, mennyiben volt "természetes" mindaz, amit ő és embertársai az óceánon tettek. A civilizált viselkedés álcája el tudja rejteni magunk elől is kevésbé hízelgő vonásainkat (akármi is az eredetük).
A szerző előszava szerint ez egy olyan történet, aminek hatására hinni fogunk Istenben. Hát, én Istenben nem kezdtem el jobban hinni, csak az emberekben kevésbé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése