A szerző temeti a magyar civil szférát. Azt állítja, nem is nevezhető igazán civilnek, hiszen "A civil szféra ma pályázatot ír, pénzt szerez, és alig van kapcsolata a társadalommal", ráadásul "önkéntesek helyett fizetett profik terepe a terület."
Ezek pont azok az érvek, amelyeket Nyugaton az 'NGO-k' (non-governmental organizations, vagyis nem-állami szervezetek) ellen szoktak felhozni. Olyasmikre gondolnak, mint az ILGA_Europe, amelynek egy csomó fizetett alkalmazottja van, öltönyben és aktatáskával. Amikor a közelmúltban amerikai egyetemistáknak kellett beszélnem a magyarországi LMBTQ aktivizmusról (ez a civil szférának az a területe, amelyet legjobban ismerek), elmondtam, hogy nálunk enyhén szólva nem így van. Boldog lehet az az egyesület, amelynek van irodája (jelenleg egynek van saját, egyet pedig jószándékúan befogadott egy másik, nem-LMBTQ szervezet), és ugyancsak ritkaság a fizetett irodavezető. Az adminisztrációt általában az ügyvivők végzik, munka után olykor hajnalig, fizetség nélkül. Tudok olyan egyesületet, amelyet csak úgy sikerült megmenteni a teljes csődtől, hogy egyik ügyvivője személyi kölcsönt vett föl az amúgy is minimális fizetésére. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy az ezekben a szervezetekben dolgozó önkéntesek általában nem a társadalom legjobban fizetett rétegeihez tartoznak - az LMBTQ közegben többségük diák, pedagógus vagy hasonló, a lelkisegély-telefonoknál nagyrészt kisnyugdíjasok dolgoznak - akkor láthatjuk, hogy ez a felállás nem keverendő össze a jól szituált nyugati NGO-kkal. Olyannyira, hogy a fent említett beszélgetésen valaki felvetette: ezeket ne is nevezzük NGO-knak, az más kategória. Pedig egyébként nem, csak éppen ugyanaz a szó mást jelent egy olyan nyugati demokráciában, amely támogatja a civil szférát, mint nálunk, ahol még azt is el akarják venni tőlük, amit nagy nehezen máshonnét összekaparnak. De a nyugati NGO-k sztereotípiája félrevezetheti az újságírót és a hatalmon levőket is (nem mintha nekik félrevezetésre lenne szükségük a civilek elleni fellépéshez).
Az is gyakori érv, hogy ezek a szervezetek nincsenek valódi kapcsolatban a társadalommal. Engem mondjuk mindig érdekelt, kit értenek ilyenkor társadalom alatt, mert velem pl. van kapcsolatuk és én is a társadalom része vagyok. A "társadalommal" való kapcsolatnak egyrészt nem egyoldalúnak kéne lennie, vagyis ha az emberek úgy érzik, egy adott szervezet nem megfelelő dolgokra koncentrál - pl. középiskolákban tart felvilágosító órákat ahelyett, hogy a tanárokat képezné - akkor írjanak szépen a szervezetnek és mondják meg neki. Visszacsatolás nélkül igen nehéz egy közösség igényeit kielégíteni. Az persze igaz, hogy a "társadalom" igen keveset tud ezeknek a szervezeteknek a létezéséről. Honnan is tudna, ha nem tudják hirdetni magukat, hiszen nem kapnak állami támogatást, és most még azt is megpróbálják megakadályozni, hogy külföldi pénzekből működjenek. Nyugaton az NGO-k többek között azoknak az adományaiból tartják fenn magukat, akik a megcélzott társadalmi rétegbe tartoznak vagy azzal szolidárisak, és elismerik a civilek tevékenységét (pl. jómódú melegek), de nálunk az adományozás még kevésbé szokás, mint az önkéntesség: akinek van pénze, inkább elkölti puccos házra vagy egzotikus nyaralásokra, és közben igyekszik fenntartani a látszatot, hogy ő valójában szegény (különösen az APEH felé). Azok a médiumok, amelyek hajlandók ingyen reklámozni egy civil szervezet szolgáltatásait, kevesen vannak, általában kicsik és csak interneten elérhetőek. Így tehát a forráshiány a PR-ra is kihat, következtetésképpen a "társadalom" nem is léphet kapcsolatba a civilekkel, mert nem tud róluk. De ez szerintem még nem ok arra, hogy megszűnjenek. Ahogy egy kedves, már sajnos elhunyt, barátom idézte a Tórát, mikor sajnálkoztam, hogy milyen kevés emberhez jutunk el: "Aki egy embert megment, az egész emberiséget menti meg." És egy igazi demokráciában nincs olyan kicsi embercsoport, amely ne lenne elég értékes ahhoz, hogy foglalkozzunk vele.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése