Kormi pánikbeteg, évek óta nem mer kimenni az utcára. Kedvese (a történet név nélküli narrátora) nem igazán tudja kezelni ezt a helyzetet. Alapvetően nem tudja, mivel segíthet legjobban: hol alkalmazkodik Kormi kéréseihez és elintézi az elintéznivalókat, hogy annak ne kelljen elmennie otthonról, hol pedig éppenséggel bátorítani próbálja, hogy győzze le a betegségét, és különböző terápiákat keres megoldásként. Extra nehezítés a dologban, hogy Kormi – nehogy ezzel tönkretegye a kapcsolatot – igyekszik minél kevesebb terhet helyezni a párjára, aki viszont ezáltal nemcsak nem mindig van képben, de olykor azt érzi, hogy Kormi nem bízik meg benne.
Egyszer egy Melegség és Megismerés órán egy Asperger-szindrómás kislány azt kérdezte: mit gondolunk arról, ha egy fiú szeret egy lányt, de mégis elhagyja, mert a lány nagyon beteg és már soha nem fog meggyógyulni? Nem igazán tudtunk érdemi választ adni, nemcsak mert fojtogatta a torkunkat a sírás – hiszen egyértelműen önmagáról kérdezett a lány - , hanem azért se, mert az egyenletnek nincs megoldása. Nyilván a romantikus ideál azt kívánná, hogy egy szerelmes tűzön-vízen át kitartson a párja mellett. Csakhogy egy tartósan beteg emberrel való párkapcsolat semmiképp sem lehet egyenlő, az egyik félnek mindig nagyobb mértékben kell alkalmazkodnia, akár saját szükségletei rovására (Kormi barátnője például allergiás a macskaszőrre, mégsem találkozhatnak az ő macskamentes lakásában, hiszen Kormi nem mer elmenni otthonról). És hibáztathatunk-e valakit, ha így egy idő után kihuny benne a szerelem, vagy érzelmei ellenére egy olyan párkapcsolatot választ, amelyben az ő igényei vannak első helyen?
Nagy Lászlóval ellentétben szerintem nem az a kulcskérdés, hogy ki viszi át a szerelmet a túlsó partra. Hanem az, hogy ezen az innenső parton túl tud-e élni a szerelem egy ilyen alapból egyenlőtlen, az átlagnál megterhelőbb kapcsolatot anélkül, hogy titkolt ellenérzésekbe vagy üres lojalitásba fordulna át.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése