***SPOILER***
Mindenki drukkol Nathalie-nak, a bájos fiatal özvegynek, hogy levesse gyászát és újra párt találjon magának. Mikor azonban ez végül megtörténik, nyoma sincs üdvrivalgásnak. Nathalie új választottja, Marcus ugyanis csúnya, jelentéktelen és gátlásos, ráadásul svéd (ezen olyan sokat nem lovagolnak, de azért a háttérből elő-előcsillan a híres francia nacionalizmus). Poénok sorozata épül arra, hogy senki se akarja elhinni: ez a mackószerű, csendes fickó lenne Nathalie új párja. Hiszen szép nőhöz szép férfi való, ugyebár.
Szépségmítosz uralta világunkban szívmelengető volt látni, hogy a filmbéli szerelmespár minden ellenérzés és intrika ellenére kitart egymás mellett. Csak egyvalami fokozta volna az örömömet: ha végre egyszer egy olyan filmet látok, ahol egy szép férfi szeret bele egy csúnya nőbe. Nem széppé változtatja, mint a Pygmalion-történet különböző modern feldolgozásaiban, nem is optikai csalódásban leledzik, mint a Nagyon nagy ő című filmben Jack Black (aki amúgy sem igazán testesíti meg a „szép férfi” kultúránkban elfogadott változatát). Egyszerűen csak képes egy nőt szeretni anélkül, hogy a külseje fontos volna neki. Ám a mai nyugati filmművészetben a hagyományos szépségideáltól erősen eltérő nők csak akkor bukkannak fel szerelmespár tagjaként, ha történelmi személyiségeket testesítenek meg, mert mégiscsak történelemhamisítás volna Virginia Woolfot, Frida Kahlót vagy ???-t fotómodellként ábrázolni. Az egyetlen filmrendezőnek se jut eszébe, hogy ha ezek a mai szemmel nézve nem feltétlenül vonzó nők szerelmet tudtak ébreszteni férfiakban, akkor talán mégsem a látvány szabályozza a férfiak érzelmeit, és kevésbé szexis színésznőkre is írhatnak romantikus szerepeket. És talán a nők sem éreznék azt, hogy külsejük a legfontosabb eszköz, amelynek segítségével társra találhatnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése