Doktor House-effektus a magyar egészségügyben

 

A számos egyforma kórházsorozatnál nemcsak azért szeretjük jobban a Doktor House-t, mert Hugh Laurie zseniális, hanem azért is, mert jót derülhetünk benne azon, hogyan nem szabadna az orvosoknak viselkedniük. House bunkó a betegekkel, kétségbe vonja a szavaikat, minden empátia nélkül számol be nekik az állapotukról, rendszeresen követ el magánlak- és magántulajdon-sértést, a kezelést illetően pedig mintha hírből sem ismerné a tájékoztatáson alapuló beleegyezés fogalmát. Nagyjából az egész sorozat összefoglalható azzal, hogy House etikailag nem megengedhető dolgokat csinál, amiket a kollégái igyekeznek helyrehozni. Mi pedig, hiába helytelenítjük House módszereit, azért minden rész végén örülünk, hogy mégse rúgták ki.

Ugyanakkor a Doktor House máris kevésbé vicces, ha elképzeljük, hogy mi vagyunk a betegei. Pedig ez nem annyira irreális, mint gondolnánk. Nemrég egy ismerősömet cukorbetegséggel diagnosztizálták: úgy felment a cukra, hogy kórházba került. Ennek ellenére utána hetekig rohangászott orvostól orvosig, kórháztól ügyeletig, hogy írjanak fel neki inzulint, ezt sehol sem tették meg, sőt azt sem árulták el, kitől kérhetne receptet. Végül egy Facebook-poszt alatt árulta el neki egy ismerőse, hogy a háziorvos írhatja fel az inzulinját; informális csatornákon kellett beszereznie azt a tudást, amit az egészségügyben dolgozóktól nem kapott meg. És ez egyáltalán nem egyedi eset. Gyerekkoromban, ha betegség után visszamentem az iskolába, az osztálytársaim mindig megkérdezték, mi bajom volt, én meg mindig azt feleltem: fogalmam sincs, az orvos nem mondta meg. Valószínűleg sokaknak másoknak is vannak élményei olyan orvosokkal, akik ledorongolták, ha valami orvosilag nem helyeset mondott; akik odavetették neki, hogy ez egészen biztosan nem fájhat; vagy akik érzéketlenül közölték vele a betegsége hírét. Az a háziorvos, akihez tinédzserkoromban tartoztunk (és akitől, amint lehetővé vált a szabad orvosválasztás, villámgyorsan átigazoltam egy másikhoz), rendszeresen részegen ment be dolgozni, nyálcsorgatva stírölte a női betegeket, és a dús keblű szomszédasszonyunkkal akkor is levetette az összes felsőruházatát, ha az csak fülfájásra panaszkodott. További horrortörténetek olvashatók ebben a bejegyzésben: https://mmreflexiok.blogspot.com/2021/04/kafka-per.html

Sok vígjátékra igaz, hogy kívülről nevetünk rajta, de nem biztos, hogy szívesen lennénk annak a szereplőnek a helyében, aki óramutatóba kapaszkodva lóg le a toronyból vagy cipőt kénytelen enni. Szerencsére ezek a helyzetek viszonylag kevesünkkel fordulnak elő, így nem kell magunkra vonatkoztatnunk őket. Az az orvosi viselkedés azonban, ami a Doktor House-sorozat fő humorforrása, a magyar egészségügyben nagyon is gyakori - és így, ha jobban belegondolunk, ezek a helyzetek már nem is annyira viccesek.

Jóbarátok 4. évad 15. rész: más megközelítésből a slow fade-ről, vagy miért utazott Chandler Jemenbe

***SPOILER***

Tévésorozatokban egy csomó pár van, akik folyton szakítanak, mi meg drukkolunk, hogy újra összejöjjenek. Chandler és Janice esetében az összes néző és a baráti kör egyaránt azon drukkolt, hogy ne jöjjenek össze. Janice Chandlernek is az agyára ment, de ezt nem volt képes megmondani neki, inkább kitalált egy hazugságot, miszerint a cége áthelyezi Jemenbe - és mivel Janice kikísérte a reptérre, végül kénytelen volt fel is szállni a jemeni gépre.

(kép: Decider)

Jogos kérdés lehet, mi köze mindennek a slow fade jelenségéhez, amelyről bővebben itt lehet olvasni: https://wmn.hu/wmn-life/62028-nem-szakit-csak-tavolodik-a-szetvalas-kulonosen-fajdalmas-modja-a-slow-fade-a-lassu-elhalvanyodas?fbclid=IwAR2B7sxATV1LESSxrp_noj3SbKPTFfPa8HW2m8MTw0UTA1k_PGRgCp3LYSI. Igazából az, hogy mindkét esetben szakítani akar valaki, de ezt nem kommunikálja egyértelműen. És ennek sok különböző oka lehet. A cikk azt sugallja, hogy ezek az emberek önzők vagy felelőtlenek, nem hajlandók konfrontálódni a másik emberrel, de nemcsak erről van szó. Kultúránkban mindig is voltak írott vagy íratlan normák, hogy mi minősülhet szakítási alapnak; ha valaki olvassa különböző országok válási törvényeit a 20. század közepe előtt, érdekes kikötéseket tapasztalhat. A filmekben és sorozatokban, amelyek nagyon sokaknak formálják a párkapcsolatokról alkotott gondolkodását (erről bővebben itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2023/12/az-igazabol-szerelem-igazabol-feltarja.html), a szakítás leggyakoribb indoka, hogy vagy a szakító felet csalta meg a másik, vagy a szakító félnek van valakije, esetleg beleszeretett valaki másba; ezek mellett még a halálos betegség vagy a nagy földrajzi távolság jöhet szóba. Amellett, hogy szerintem egyetlen megcsalás miatt nem túl bölcs dolog egy amúgy jól működő kapcsolatot felrúgni, valamint a poliamória is egy megfontolható kapcsolati forma, számos egyéb ok is lehet, ami miatt úgy dönthet valaki, hogy nem a mostani párja mellett folytatja az életét. Hiszen egy párkapcsolat hosszú távú célja a legtöbb esetben az, hogy életük hátralevő részében együtt legyenek, esetleg együtt is éljenek. Biztos, hogy együtt tudok élni hosszú távon valakivel, akinek gyökeresen más a kultúrája, aki teljesen más életritmust folytat, aki egészen másképpen vagy máshol akar élni, mint én, és nem találunk kompromisszumos megoldásokat? Sőt, egy olyan embernek, aki a romkomok szerint gondolkodik a kapcsolatokról, az is fontos, hogy legyen szerelem a két fél között. Viszont a romkomokkal azt is sugallják, hogy az emberek többsége mindig épp szerelmes valakibe, csak nem mindig ugyanabba. Ezért ha valaki azzal indokolja a szakítást, hogy nem szerelmes a másikba, a másik fél rögtön azt gyanítja, hogy biztos "van valakije". Ha nem így van, előfordul, hogy az elhagyott fél el sem fogadja a szakítást és továbbra is hevesen nyomul a másikra, esetleg mindenféle nem túl hízelgő teóriákat gyárt arról, mi lehet a háttérben (a másik "pszichopata", "látens meleg", "valami szexuális trauma érte korábban" stb.)

Chandler és (egyes) slow fade-elők ugyanannak a kulturális elvárásnak esnek áldozatául: olyan okból szakítanak, amit a társadalom nem fogad el érvényes szakítási alapnak. Chandler kitalál egy elfogadható válási alapot, magyarán kamuzik; sokan viszont azt a megoldást választják, hogy egyszerűen csak nem keresik a másikat. Ez nem feltétlenül új jelenség, már tinédzserkoromban is így volt, és akkor a tapasztaltabb lányok úgy okították a kezdőbbeket: ebből nekik kéne észrevenniük, hogy vége. (Mondjuk okoseszközök se voltak és több türelem volt az emberekben, tehát ha 2 órán át nem reagáltam egy üzenetre, nem feltétlenül pánikolt be a másik, hogy el akarom hagyni, amikor pedig esetleg csak értekezleten vagy uszodában voltam.) Ahogy a coming out se mindig úgy történik, hogy kiállok valaki elé és bejelentem, hogy queer vagyok, a kapcsolatok sem mindig végződnek egyértelmű lezárással. Igaz, most a kultúránk abba az irányba halad, hogy mindent mondjunk ki egyértelműen, és biztos, hogy sokaknak, például nem-neurotipikus embereknek, ez segítség. ("Ez szarkazmus volt?" - kérdi Sheldon.) Viszont ez azzal is jár, hogy a régebbi kulturális mintát követő emberekre olyan bélyegeket sütnek rá, mint a fent említett cikk is. 

Mindenkinek meglehet a maga véleménye arról, jó dolog-e a nyílt kommunikáció normája. Én mondjuk azt gondolom, sok mindent megold, viszont sokkal könnyebben meg is bántjuk a másikat (Chandler helyében ki hogy tudná nem bántó módon elmondani Janice-nek, hogy nem akar vele járni, mert végtelenül idegesítő?) Ugyanakkor semmiképpen sem segít a dolgon, hogy ez a társadalmi norma ütközik egy másik társadalmi normával, miszerint egy szakítás csak bizonyos okokból jöhet létre. Chandler és még sok mindenki így két norma közt a pad alá esik.

Sik Endre: De-demokratizáció és morális pánikgomb Magyarországon

 https://events.ceu.edu/2023-11-22/department-seminar-hungarian-version-de-democatization-operation-moral-panic-button-mpb

A morális pánikgomb neve félrevezető: nem akkor kell megnyomni, amikor pánikot érzünk, hanem épp ellenkezőleg, a kormány nyomja meg akkor, amikor valamilyen morális pánikot kíván kelteni (ha valaki nem ismerné ezt a fogalmat, itt fejtem ki: https://mmreflexiok.blogspot.com/2022/01/menj-tovabb-avagy-mi-koze-salvadori.html). Sik Endre az előadásában számos példát hozott fel arra, hogy a FIDESZ hogyan nyomogatja a morális pánikgombokat, hogy a migránsok ellen hangolja a lakosságot, de eszünkbe juthatnak a Brüsszel- vagy dzsenderellenes kampányok is. Sik szerint azonban nem is fontos nekik, hogy a teljes lakosságot megszólítsák. Hiszen kétharmaduk van; elég, ha a szavazóikat megtartják, a többiekkel nem kell törődniük. Minden belföldi kommunikációjuk arra irányul, hogy szavazótáborukat emlékeztessék rá: ők a jófiúk, rájuk kell szavazni, csak ők védhetik meg az országot a csúnya dzsenderektől/migráncsoktól/pedofiloktól stb. 

Hogyan alkalmazható ez az elmélet Novák Katalin váratlan zuhanórepülésére? Ugye kiderült, hogy még az ősszel Katika kegyelmet adott egy pedofíliában bűnrészes elítéltnek. Ez azért ciki, mert a kormány az elmúlt pár évben elég rendszeresen nyomogatta a pedofil pánikgombot, szóval fennállt a veszély, hogy az eddig hűséges FIDESZ-szavazók elfordulnak a párttól. Gyorsan intézkedni kellett tehát, megszabadulni a rossz lányoktól, hogy a jófiúk továbbra is dicsfényben tündökölhessenek. Egy másik változat szerint előre megírt forgatókönyv volt az egész, Novák Katalinnal aláíratták a kegyelmi határozatot és ott tartották a fiókban, hogy egy alkalmas pillanatban az egész "véletlenül" kiderülhessen - az alkalmas pillanat oka lehetett az, hogy a főnök aggódott Katika túlzott népszerűsége miatt, esetleg Katika valamely ponton beleköpött a levesébe, de lehet, hogy csak túl régóta nem volt semmi, ami mozgósíthatta volna a FIDESZ-szavazókat.

Ki kell tehát ábrándítanom azokat az ellenzéki érzelmű embereket, akik lelkesen ünneplik a győzelmet. Ez az egész nem róluk szólt, akárhányan is tüntettek volna, ha olyan ügyről van szó, amiben a FIDESZ szavazótábora támogatja a történteket, nem változott volna semmi. Az, hogy egyáltalán van még engedélyezett politikai ellenzék, kizárólag annak köszönhető, hogy fenn kell tartani a demokrácia látszatát. Az államfő Magyarországon mindig is bábszerepet töltött be (emlékszünk a felháborodásra, amikor Sólyom László valamit nem akart aláírni), így cserélgethető. Bárkit is váltanak le, amíg nem a kormánypárt az, Magyarország nem fog visszademokratizálódni.

(A pánikgomb képe - ami igazi, nem morális pánikgomb - egy "pazar cuccok" nevű oldalról származik, ahol az ajándékok között listázzák. Ez nekem kicsit fura; bár kétségtelenül több a gyakorlati haszna, mint egy virágcsokornak, szerintem kicsit bizarr lenne ilyesmit vinni a nagyinak anyák napjára.)

Ordító egér a NATO-ban

 ***SPOILER***

Ugye mindenki emlékszik Peter Sellers klasszikus vígjátékára a miniállamról, amely vicces véletlenek folytán egy tömegpusztító fegyverhez jut? Egyszeriben világpolitikai tényezővé válik, és ő kezd diktálni a nagyhatalmaknak.

Valami hasonlót képzelhetett magáról Orbán Viktor is, amikor folyamatosan elzárkózott attól, hogy megszavazza Svédország NATO-csatlakozását. Nem politikai érveket hozott fel emellett (bár lehet, hogy voltak neki, lévén puszipajtások Putyinnal), hanem olyasmiket, hogy a svédek megsértették a magyar kormányt (valóban kritizálták a magyar sajtószabadságot, pontosabban annak hiányát, de ez nem sértés, hanem ténymegállapítás) vagy hogy sok más dolguk volt a parlamentben és nem értek rá erről szavazni. Aztán amikor tegnap utolsó előttiként Törökország is a svédek NATO-csatlakozása mellé állt, hirtelen ő is meggondolta magát. Nyilván rájött, amit mi is megmondhattunk volna: neki nincs a tarsolyában (pontosabban a pincéjében) szuperbomba, hiába hiszi magát világpolitikai tényezőnek, a nagy nemzetközi szervezeteket nem tudja úgy ledominálni, mint a magyar politikát. Eljátszadozhat egy darabig a vétókkal meg a dolgok meg nem szavazásával, de előbb-utóbb a többiek besokallnak, az EU megvonja a vétójogot, a NATO meg egyszerűen kiteszi Magyarország szűrét. Ami elég nagy szívás lenne.

Persze attól, hogy valaki kis ország, még nem kell meghunyászkodnia és benyalnia másoknak, de van különbség az asszertivitás és az arcoskodás között. Ahogyan az se mindegy, hogy milyen háttérrel és milyen célból hallatja a hangját egy ordító egér. Grand-Fenwick vezetőivel szimpatizálunk, mert a bombát a világbéke biztosítása érdekében akarják maguknál tartani; azzal viszont, hogy valaki sértettségből vagy azért, hogy fontosnak érezhesse magát, kerékkötője a nemzetközi szervezetek működésének, senkiben sem vált ki szimpátiát. Egyes egereknek nem kéne annyira ordítaniuk, mert még levadássza őket a macska. 

Miért öntözzünk halott virágokat

 https://mymirror.hu/ne-ontozz-halott-viragokat/

Ez a cikk arra biztat, hogy ne öntözzünk halott virágokat. Vagyis: ha azt látjuk, hogy valamelyik barátunkat mindig mi keressük, ő pedig minket sohasem, akkor engedjük el, írjuk le az illetőt. A cikk megemlíti, hogy ugyanezt párkapcsolatban is gyakorolni kéne (ami szembemegy azzal a hagyományos és sokakban berögzült elvvel, hogy a lány ne keresse a fiút, de ez őket láthatóan nem zavarja), és továbbgondolva nyilván a rokonokhoz is így kéne hozzáállni.

Több szempontból is ijesztőnek találtam ezt a megközelítést, azt meg még inkább, hogy a Facebookon a poszt alatt legtöbben egyetértésüket fejezték ki ezzel az elvvel. Pedig nekem elég sok problémám van vele, amiket mindjárt fel is sorolok.

Az első, hogy nem veszi figyelembe az emberek különböző személyiségét és kommunikációját. Például fent is említettem: sok lányba belenevelték, hogy ő sose keresse a fiút. Az ilyen kulturális gátakon felül olyan pszichés állapotok, mint a depresszió vagy az autizmus, szintén megnehezítik, hogy valaki kezdeményezzen egy baráti kapcsolatban. Pedig pont egy ilyen embernek kiemelten szüksége van egy segítő hálóra, és ha barátai azért maradoznak el, mert unják, hogy mindig nekik kell kezdeményezni, veszélyes mértékben elmagányosodhat. Nyilván ugyanez igaz azokra az idős és/vagy beteg emberekre, akiknek nehéz telefonálniuk, mert pl. remeg a kezük vagy nem látják jól a képernyőt.

A második, hogy a párkapcsolatokhoz hasonlóan a barátságokban is kialakulnak rutinok. Van, akivel inkább telefonon beszélünk, mással skype-on vagy messengeren; van, akivel mindig kávézás a közös program, másokkal esetleg kirándulás vagy színház. És igen, előfordul, hogy mindig az egyik fél hívja a másikat programokra, mert ő az, aki jobban rátalál ezekre, akinek több ötlete van. Ez nem azt jelenti, hogy a másik nem akar menni, csak mondjuk az ő személyiségéhez kevésbé passzol, hogy bulikat keresgéljen szombat estére, esetleg kevésbé van ilyesmire ideje hét közben.

A harmadik, hogy egy barátságnak nagyon nem az a fokmérője, hogy mennyire keresi az egyik fél a másikat, vagy keresi-e egyáltalán. Én legalábbis azokat tartom igaz barátoknak, akikkel sok mindenről tudunk beszélgetni, megbízunk egymásban és számíthatok rájuk. És ezek a dolgok nem feltétlenül korrelálnak azzal, hogy az illető szokott-e engem keresni. Sokszor kaptam olyanoktól segítséget, akik amúgy nem jelentkeznek, ha én nem írok rájuk. Anyukám és a húga viszonya is ilyen egyenlőtlen volt, mindig anyukám telefonált, ő vett ajándékokat, már mi is lebeszéltük róla - de mikor beteg lett, a húga lelkiismeretesen látogatta és hívogatta telefonon. Sőt vannak olyan emberek, akik akár évekre eltűntek az életemből, aztán hirtelen újra előkerültek, és ugyanúgy megtaláljuk a hangot, ugyanúgy számíthatok rájuk, mint annak idején. A külföldre költözés például hozta magával, hogy szintén külföldre (akár másik országba) költözött régi barátokkal felélénkült a kapcsolat, hiszen hasonló dolgokon mentünk keresztül.

Vajon miért vallják olyan sokan a "ne öntözzünk halott virágokat" elvét? Az egyik kommentelő (a majdnem egyetlen, aki nem értett egyet) úgy vélte, ez az egójukról szól, mert nehogy már őket valaki semmibe vegye. Szerintem meg pont a bizonytalanságról van szó. Annyira nem bíznak abban, hogy a barátaik valóban szeretik őket, hogy egyértelmű bizonyítékot várnak az ellenkezőjéről (erről már írtam itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2011/01/l-word-5-evad-12-resz.html). Nem mindig reális viszont, hogy összes barátunk segítőkészségét teszteljük, ezért hagyatkozunk olyan felszínes dolgokra, mint hogy milyen gyakran hív fel minket az illető. Pedig ha nekünk egy telefonhívás vagy egy messenger-üzenet nem igényel nagy erőfeszítést, akkor nyugodtan megtehetjük. A legrosszabb, ami történik, hogy beszélgetünk egy olyan emberrel, akinek igazából nem jelentünk semmit - de egy jó beszélgetés önmagában is érték, és még ha kevésbé jó is, ennél sokkal nagyobb hülyeségekre is elfecsérlünk időt. Ám az is lehet, hogy a halottnak tűnő virág valójában nagyon is él, és csak egy kis erőfeszítésünkbe kerül, hogy kivirágozzék és olyan szép legyen, mint ezen a képen.

Az Igazából szerelem igazából feltárja a romkomok problémáit

***SPOILER (és nemcsak ezé a filmé, bocs)***

 Nemrég került a mozikba a 20 éves Igazából szerelem felújított változata, amire a magyar média lelkesen ráharapott, hogy fikázhassa a film idejétmúlta és/vagy logikátlan elemeit (pl. ebben a podcastban: https://telex.hu/after/2023/12/24/igazabol-szerelem-20-eves). A kifogások fő területei: 1. olyan elemek, amelyek "rosszul öregedtek" és ma már gáznak számítanak, mint Billy bácsi Britney Spears-es poénja 2. logikátlan vagy irrealisztikus elemek és 3. a film által idealizált elemek, amelyek azonban egy tényleges párkapcsolatban nagyon nem megfelelőek. Itt most reflektálnék egy kicsit mind a háromra, de főleg a harmadikra.

Az 1. kategóriáról olyan sokat nem is kell beszélni, hiszen egyértelmű, hogy minden film, könyv vagy más művészeti alkotás a saját korát tükrözi. Bill Nighy (akinek a képét a pinterestről szedtem, direkt mikuláscsajok nélkül) éppúgy nem láthatta előre Britney Spears sorsát, mint Agatha Christie azt, hogy a "néger" szó az afroamerikai felszabadítási mozgalom után sértőnek fog minősülni. Ahogy nem kérjük számon Shakespeare-en A velencei kalmár antiszemitizmusát vagy az olasz reneszánsz festőkön azt, hogy a Madonnát klasszikusan európai és nem közel-keleti vonásokkal ábrázolták, egy húszéves filmen sem kell számonkérni a mai gondolkodásmódot. És nem is kell feltétlenül cenzúrázni a "rosszul öregedett" elemeket, mint a Tíz kicsi négerrel/indiánnal tették. Ehelyett ki kéne alakítani és gyerekeinknek is átadni azt a tudatosságot, hogy ami oké volt a reneszánszban vagy húsz éve, az nem feltétlenül oké napjainkban.

Az életszerűtlenség valóban jellemzi a filmet, de nemcsak ezt, hanem általában a romkomokat - ahogy a westerneket, vagy más művészeti ágakon belül az operákat vagy a krimiket is. Ahogy nem túl logikus, hogy az Egyesült Királyság miniszterelnöke ne tudja másként kideríteni egy alkalmazottja címét, mint hogy minden házba bekopog az utcában, ugyanígy nem jellemző, hogy a leleplezett gyilkos részletesen elmesélje a detektívnek, hogyan követte el a bűntényt (különösen akkor nem, ha tagadni tervez a tárgyaláson), és mint Ed Gardner amerikai komikus rámutatott, az operaszínpadon kívül a hátba szúrt személyek nem szoktak dalra fakadni. Alapvetően arról van szó, hogy ezeknek a műfajoknak mind megvan a maguk saját kis univerzuma, és ezen belül meghatározott dramaturgiája. A romantikus filmeknél például jellemző toposz, hogy a szerelemért áldozatot kell hozni, illetve valamilyen módon kilépni a komfortzónánkból - a miniszterelnöknek leereszkedni a "nép" közé, a semmilyen nyelven nem beszélő (vagyis vélhetően más kultúrák iránt nem túl nyitott) angolnak elmenni Marseilles portugál negyedébe, vagy a kisfiúnak átugrani a reptéri biztonsági ellenőrzésen. És nyilván a való életben ez az utolsó biztosan nem sikerült volna (az előző kettő is kérdéses), de a filmen sikerülnie kellett, hiszen azzal, hogy meghozta az áldozatot, a hősnek el kell nyernie megérdemelt jutalmát. Az operákat sem aszerint dicsérjük vagy kritizáljuk, hogy csak olyankor énekelnek-e bennük, amikor a való életben is előfordulhatna ez, hanem saját műfajukhoz mérjük őket. Szóval a romantikus filmeken ne kérjük számon a realizmust.

És nemcsak azért, mert akkor olyan ellentmondásokat fedezünk fel bennük, amelyeket a podcastban hosszasan sorolnak. Sokan hiszik azt, hogy a szerelemnek és a párkapcsolatoknak a romantikus filmekben ábrázolt módon kéne alakulnia, és ez nagyon komoly probléma. Egyrészt azért, mert így irreális elvárások alakulhatnak ki. Azt már több kutatás kimutatta, hogy a sok pornót néző embereknek általában rosszabb lesz a szexuális élete, mert irreális elvárásokat támasztanak önmaguk és partnereik felé, ráadásul magasabb lesz az ingerküszöbük, és egy idő után már csak a filmekben látott extrém helyzetek tudják felizgatni őket. Hasonló veszélyt látok abban, ha egy romkom-rajongó csak azt tudja igazából szerelemnek tekinteni, ha a másik hajlandó feladni miatta egész korábbi életét. Ráadásul, mint ezt a mai kritikusok sokszor felhozzák, az Igazából szerelem egyes "romantikus" elemei nagyon nem etikusak. A barátja menyasszonyát titokban filmezgető srácon túl ezek között szokták emlegetni a főnök-beosztott viszonyt - ez azonban nemcsak ebben a filmben, hanem elég sok más romkomban is megjelenik (kézenfekvő párhuzam a Bridget Jones naplója, ahol ráadásul szintén Hugh Grant a főnök, és sokkal gázosabb, mint ebben a filmben). Miközben egyre több szó esik arról, hogy a jó párkapcsolat alapja az őszinte kommunikáció, a romantikus filmekben pont ennek az ellenkezőjét látjuk. Gondoljunk csak arra a toposzra, amikor a gazdag fiú vagy lány szegénynek adja ki magát, hogy csóró választottja "önmagáért" szeresse - mi bíznánk egy olyan emberben, aki egy egész hazugsághálót kerített maga köré? (Ezt egyébként jól kifigurázza a Két pasi meg egy kicsi, amelyben ennek a cselekményszálnak a végén a lány felháborodva dobja a lelepleződött álcsóró milliárdost, amiért hazudott neki.) Vagy összejönnénk egy olyan pasival, aki előtte x alkalommal megalázott vagy nevetségessé tett minket? A romantikus drámákban még durvább történetekkel találkozhatunk: a haldokló nő megszervezi, kivel jöjjön össze férje az ő halála után, nehogy véletlenül legyen szegény pasinak önálló választása; egy másik halálos beteg nő meg egy hónap után minden pasiját dobja puszta kíméletből, ismét meg sem kérdezve, hogy a másik mit akar. A féltékenység és a másik utáni kémkedés pedig annyira gyakori, hogy lassan már azon csodálkozunk, ha egy romkomban nincs ilyesmi. És míg a 2. kategóriájú elemekkel kapcsolatban az emberek többsége felfogja, hogy a való világ nem így működik, ezeknek az elemeknek a kapcsán nem vagyok erről meggyőződve. Elég sok olyan emberrel találkoztam, aki szerint a féltékenység a szerelem jele, aki szerint megbocsátható a fizikai erőszak vagy az, hogy kutakodnak a másik üzenetei között. Ha túl sok romkomot nézünk, önkéntelenül is hatással lesz ránk ez a fajta mentalitás, és ha nem választjuk nagyon tudatosan külön a való világtól, párkapcsolatainkra is kihathat. Ahogy a medve nem játék, a romantikus film sem párkapcsolati tanácsadás, és komoly problémákhoz vezethet, ha annak tekintjük.

Gilmore Girls - az interkulturális Kim család

***SPOILER***

A magyar nézők gyakran kifogásolják, hogy a legtöbb amerikai és más nyugati sorozatokban "kötelezően" szerepelnek nem-európai szereplők. Mondjuk ezek az országok vannak annyira multikulturálisak, hogy ebben semmi meglepőt nem kell találnunk; nekem inkább az tűnt fel, hogy ezeknél a szereplőknél az eltérő kulturális háttér sokszor maximum színesíti a cselekményt, de jellemzően nem okoz beilleszkedési nehézséget. Üdítő kivételként a Bob szereti Abisholát mellett a Gilmore Girls Kim családját említhetjük (mármint Mrs. Kimet és a lányát, mert apuka ugyan elvileg van a képben, de sose látjuk).  Ők jutottak eszembe, amikor ezt a podcastot hallgattam:

https://www.youtube.com/watch?v=nJhKHqDVVjM&ab_channel=Partiz%C3%A1nPodcast

A podcast igyekszik azt hangsúlyozni, hogyan lehet értéket teremteni abból, ha a gyerek több kultúrával találkozik, a Kim család viszont azt mutatja meg, mi van, ha ezt rosszul csináljuk. Mrs. Kim szigorú koreai keresztény életet folytat egy amerikai kisváros kellős közepén, az ételektől a vallási hagyományokon át egészen addig, hogy lánya számára kizárólag koreai férjet tud elképzelni. Lane viszont amerikai iskolába jár és ezáltal olyan, mint az amerikai tinédzserek: szereti a rockzenét, szeretne bulizni, fehér srácokkal járni vagy ne adj'Isten lilára festeni a haját. Ezért gyakorlatilag kettős életet él: a szobájában kialakított magának egy titkos kis zugot, ahol zenét hallgat és telefonál a barátnőjével, és bonyolult koreográfiákat dolgoz ki arra, hogy biztosan ne fusson össze az édesanyjával, amikor a fiújával sétál. Ugyanúgy titkolnia kell énje egy részét, mint az LMBTQ fiataloknak, ha homofób családban nevelkednek, és ez ugyanúgy megnyomorítja, hiszen szereti az édesanyját, mégis kénytelen folyamatosan hazudni neki. Felnőve azzal is szembesülnie kell, hogy édesanyja túl sikeresen nevelte belé a szexualitás bűnös voltát, és ez a párkapcsolatára is kihatással van. Ahogy anyja előtt a rockzenekart, zenésztársai előtt a családi hagyományait kell titkolnia. A szülő(k) nem eléggé rugalmas hozzáállása tehát azt eredményezi, hogy Lane egyik kultúra elvárásainak se tud maradéktalanul megfelelni, és nem véletlenül pörög állandóan: konstans stressz az élete. 

Nézőként persze jót derülünk Lane manőverein, de azért érdemes belegondolni, különösen a multikulturális családoknak: saját gyerekük számára ilyen életet szeretnének, vagy inkább hajlandók nyitottan hozzáállni az eltérő kulturális közeghez (legyen az akár az LMBTQ szubkultúra) és hagyni, hogy a gyerek önmaga lehessen?