Sherry Ortner: Life and Death on Mount Everest, avagy a himalájai hegymászás és a gyarmatosító mentalitás

 Suhajda Szilárd halála kapcsán egyre többen mondanak véleményt a magashegyi hegymászásról pro vagy kontra. Vannak, akik szerint a hegymászók éppúgy hősök, mint a többi élsportoló (vagy éppúgy nem), mások a hegymászás környezeti hatásaira (pl. az Everesten felhalmozódott szemétre) hívják fel a figyelmet. Én egy másik szempontra fogok koncentrálni, de előrebocsátom: mindez semmilyen szempontból nem Suhajda Szilárd, Erőss Zsolt vagy mások személye ellen irányul, inkább a himalájai csúcsok "meghódításához" kapcsolódó gondolkodásmód kritikája.

 Én magam is túrázó vagyok, tehát természetesen nem elítélendő, hanem nagyon is klassz dolognak tartom, ha valaki felmászik egy hegyre azért, mert onnan szép a kilátás és/vagy érdekes növények/állatok/ásványok/régészeti vagy történeti emlékek vannak ott és/vagy klassz közös élmény a barátokkal és/vagy ezzel akarja tesztelni fizikai erőnlétét. Biztos a Himalája csúcsaira is van, aki ilyen céllal mászik (leszámítva az érdekes növényeket és a régészeti emlékeket), de azok a hegymászók, akik bekerülnek a hírekbe, vélhetően nem elsősorban. Ez sokkal inkább egyfajta verseny: a magyar hegymászóknál különösen érzem azt a törekvést, hogy ő legyen az első magyar, aki megmászta/arról az oldalról mászta meg/oxigén nélkül mászta meg/egyedül mászta meg/megmászta és vissza is jött stb. Ez nekem inkább hasonlít a nagy földrajzi felfedezések korához, amikor pl. Scott és Amundsen versenyeztek, hogy ki éri el előbb a sarkot, ez pedig egyben nemzetek közötti versengés is volt: egy csomószor azok gyarmatosíthattak egy területet, akik elsőként értek oda. Az Everestet nyilván nem fogja gyarmatosítani senki, de azért ha egy adott nemzet zászlaja ott lebeg rajta, az a nemzet legalább szimbolikusan jogot formálhat a meghódítás dicsőségének egy részére. (És a "meghódítás" szó használata is elég árulkodó.) Mindezekhez a magyaroknál még egy adott nemzeten belüli versengés is hozzájárult, hiszen mászták már meg az Everestet oxigén nélkül, de magyar még nem, ezért erre kell gyúrni. És az, hogy valaki nem visz oxigénpótlást, vagyis sokkal jobban szenved, Magyarországon még nagyobb hőssé emeli. Sherry Ortner a könyvében idéz egy lengyel szerzőt, aki szerint a lengyelek azért jobb hegymászók, mert országuk többszáz éves elnyomása alatt hozzászoktak a szenvedéshez. Mondjuk ezt az elméletet kicsit furának tartom (ennyi erővel a magyarokat türelemre taníthatta volna az, hogy 150 évbe telt a törököktől és 40 évbe a Szovjetuniótól megszabadulni, mégis kivágják a hisztit, ha 2 percet késik a busz), de az biztos, hogy a szenvedésnek Magyarországon nagyobb az ázsiója, mint a sikernek (ld. még itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2023/05/into-wild.html)

Sherry Ortner könyvének azonban nem a lengyel hegymászók a főszereplői, hanem az őket és más expedíciókat is segítő serpák. Itt elsőként érdemes leszögezni, hogy a serpa ugyan egy népcsoport, ám a himalájai expedíciókat segítő teherhordókra és kisegítő személyzetre is ezt a szót használják, vagyis a népnév és a foglalkozás neve összeforrt, kb. mint a magyar "drótostót" kifejezésben. (Arról, hogy mit szólnak mindehhez a nem szlovák származású drótosok vagy a nem serpa származású teherhordók, talán őket kéne megkérdezni - lehet amúgy, hogy semmit, nem mindenkinek olyan fontos az etnikum, mint a 20-21. századi Európa lakóinak.) A serpák nélkül egyetlen hegymászó sem juthatott volna föl a csúcsra, még azok sem, akik "egyedül" másztak, hiszen a legutolsó táborig valószínűleg vitte valaki a cuccukat, sőt a táborok kiépítését és fenntartását is végezte valaki. Ennek ellenére a hegymászó szahibok - igen, ezt a gyarmati Indiából származó kifejezést használják rájuk - többsége magától értetődőnek veszi a serpák tevékenységét. Az Ortner által idézett beszámolók a serpákat gyakran primitív vademberekként vagy odaadó szolgákként írják le, és az utóbbi jelenik meg abban is, ahogy a Suhajda Szilárd-ügy kapcsán a serpákat méltató bejegyzések szinte kizárólag a "lehozta a hegymászót a hős serpa" narratívát követik. Nem sok szó esik arról, hogy a serpák olykor igenis kiállnak a jogaikért (bár Ortner szerint a 70-es évekig a szahibok többnyire észre se vették ezeket a mikroellenállásokat), a hegymászók gyakran az ő tanácsaikra hagyatkoznak (vagy megszívják, ha nem) és ők is sportteljesítményt nyújtanak, még nagyobbat, mint a jóval kisebb teherrel mászó szahibok. Egy ismerős írta, hogy a himalájai hegymászóstatisztikákban csak azok a serpák szerepelnek, akik valamilyen rekordot tartanak, a többiek nem (tehát pl. a "hány nő mászta meg az Everestet" összesítésben csak szahibok vannak). Nem gyakori az olyan fehér hegymászó, aki elismeri serpa társa érdemeit, a képein egyenrangú haverokként jelennek meg, mint Tenzing és Hillary a wikipedia képén (lent) és utána közös könyvet írnak. (És a szahibok többsége nem szenteli élete hátralevő részét annak, hogy a serpák életkörülményeit javítsa - méghozzá nem a saját romantikus elképzelései alapján, hanem aszerint, ők mit szeretnének - mint Hillary tette.) A serpákhoz való viszonyulás ugyanúgy a gyarmatosítást idézi, mint a hegyek "meghódításának" narratívája.

A magyarok szeretnek azzal érvelni, hogy mivel nekünk nem voltak említésre méltó gyarmataink, ezért minket nem vádolhatnak gyarmatosító attitűdökkel. Pedig annak idején az Osztrák-Magyar Monarchia is bőven részesült nemcsak a gyarmatok áldásaiból - lásd a 20. század elején használatos "gyarmatáru" üzlettípust - mint a rasszista attitűdökből. Budapesten a Két Szerecsen kávézót díszítő századfordulós plakátok szépen illusztrálják ezt, és nem is vagyok biztos benne, hogy a tulajdonosok érzékelnék ezek sértő voltát, ahogyan a gyarmati elnyomással kapcsolatos tudatosság is messze mögötte marad az akár 50 évvel ezelőtti nyugati sztenderdeknek (ld. https://mmreflexiok.blogspot.com/2019/04/david-fanshawe-african-sanctus.html, https://mmreflexiok.blogspot.com/2020/11/kivalo-dolgozok-szeressuk-kung-nepet-de.html). A himalája csúcsait "meghódító" magyar hegymászók sztárolása és az, ahogyan a serpák megjelennek ebben a narratívákban (ha egyáltalán), azt mutatja, hogy Magyarországnak számos egyéb történelmi jelenség mellett a gyarmatosító gondolkodással is szembe kéne néznie.

Into the Wild

 ***SPOILER***

Chris McCandless a 90-as évek elején a szabadságot keresni ment ki az alaszkai vadonba, ami amúgy meg is valósult, csak arra is rá kellett jönnie, hogy a szabadság ennivaló nélkül meglehetősen problémás dolog. Végül éhen halt egy szigeten, amelyről nem tudott visszakeveredni a szárazföldre, mert nem kalkulált a tavaszi áradásokkal. Amikkel egyébként, ha eléggé utánaolvas, kalkulálhatott volna. A közelmúltban olvastam egy cikket arról, hogy Chris egyéb szempontokból sem volt eléggé felkészülve: túl kevés kaját vitt, a térképét és iránytűjét egy kamionban felejtette, amikor még stoppal utazott. Pedig ha ezek nála lettek volna, megtalálhatott volna egy halála helyétől alig 2 km-re fekvő élelmiszerraktárat.

Ezek alapján Christ a felkészületlenség és felelőtlenség mintapéldájaként is emlegethetnénk, ehelyett sokan egyfajta hőst látnak benne, és tömegek zarándokoltak el a Chris utolsó szállását jelentő 142-es buszhoz, amíg azt az alaszkai hatóságok el nem szállították (ez van a képen, amit a wikipédiáról szedtem), sőt azóta is. (Ezen zarándokok közül többen utánahaltak Chrisnek, bár jellemzően nem éhen, hanem a folyóba belefulladva.) Vélhetően mások is nagyon sokan telepednek ki az erdőbe és élnek évekig elzárva a társadalomtól, a természetre hagyatkozva (ellentétben Chrisszel, aki vitt magával valamennyi élelmet, a természetre hagyatkozásból pedig nem jött ki jól, mert sikerült mérgező hatású növényt is ennie, bár a mai álláspont szerint nem ez okozta a halálát). Belőlük mégsem lesznek hősök, csak abból, aki belehalt.

Érzek itt egy párhuzamot azzal, ahogy Magyarországon a Himalájában meghalt hegymászókhoz viszonyulnak. Suhajda Szilárd halála természetesen tragikus, és bár le tudták volna hozni. Ám őt, illetve korábban a szintén a Himalája áldozatául esett Erőss Zsoltot olyan szinten ünneplik, amiről például az Everestet szintén oxigén nélkül majdnem megmászó, ám épségben visszatért Klein Dávid nem is álmodhat. Gyakori üzenet, hogy Szilárd attól élt teljes életet, hogy oxigén nélkül mászott fel majdnem az Everestre, meg hogy ez az igazi elmélyülés, amikor az ember a hegyen egyedül van a gondolataival, így tudja igazán felfedezni önmagát. (Ezek a posztolók valszeg nem olvasták azokat a cikkeket, hogy manapság már tömegturizmus zajlik az Everesten, úgyhogy aki egyedül akar maradni a gondolataival, menjen inkább ki egy téli estén a Hajógyári-szigetre. Ott legalább az oxigénhiány se fogja totál leszívni az agyát, és effektíve érzékeli majd a gondolatokat, amelyekkel egyedül akart maradni.) Persze ott van a "minekmentoda" oldal is, meg hogy ne már ennyi pénzt beleöljenek egy emberélet megmentésébe, ami ismét szép látlelet az emberi élet értékéről a magyar társadalomban. De azért az a gyanúm, hogy Suhajda Szilárdnak ugyanúgy kopjafát és emléktáblát állítanak majd, mint Erőss Zsoltnak tették.

Az egy teljesen független kérdés, hogy dicséretre méltó cselekedetnek tartom-e a magas hegyek megmászását (igen), és ugyanezt oxigénpótlás nélkül (nem). Suhajda Szilárd történetének ez a része nem rám tartozik, hanem csakis rá, és amúgy sem tehetünk már semmit ezzel kapcsolatban. De azt esetleg átgondolhatjuk, miért mindig a mártírokat ünnepeljük az életben maradt hősök helyett, és miért a halált tekintjük értékesebbnek a teljesítménynél.

Terry Pratchett: Men at Arms - a farkaslelkű kutya és a racka juh

 Angua, a szerző több könyvében is megjelenő csinos vérfarkaslány átváltozása után egy kóbor kutyafalkába botlik, akik természetesen őt is kutyának nézik. Big Fido és bandája "szabad kutyáknak" tartják magukat, akik nem szolgálják az embert és nem engedelmeskednek neki, sőt halál vár a banda azon tagjaira, akik simogatás, étel vagy játék reményében barátkoznak az emberrel. A farkasokat istenítik, és legendákat mesélnek hősiességükről. Angua, aki korábban farkasfalkákkal is járt, döbbenten hallgatja a teljesen légből kapott meséket. "De hát ez egyáltalán nem így van!" - jegyzi meg olykor barátjának, Gaspode-nak. Hiszen ő tisztában van a farkasok valódi tulajdonságaival (és mellesleg az író, Terry Pratchett is, ugyanis megcáfolja az emberek körében is terjengő sztereotípiákat: nem, a farkasok nem "egymásnak farkasai", hanem éppenséggel támogatják a gyengébbeket, a falka vezetője pedig nem parancsol, csak irányít). Big Fidónak és társainak azonban ezt hiába mondaná: ők ragaszkodnak ahhoz a grandiózus képhez, ami bennük él.

Többször írtam már arról, hogy a nemzetinek kikiáltott kultúra szimbólumainak kikiáltott dolgok és szokások a valóságban jellemzően egyáltalán nem olyanok, mint a nemzeti mitológiában, alkalmasint nem is feltétlenül kizárólag az adott népcsoporthoz kapcsolódnak: https://mmreflexiok.blogspot.com/2021/01/buso-kapitoliumban-avagy-ne-higgyuk-mar.html. Az Atlétika VB kabalaállata nem azért lett egy racka juh - mint páran feltételezik - mert a magyar birka nép, hanem mert egy "eredeti magyar" állatot kívántak megjeleníteni. Pedig csak annyi biztos, hogy a racka juhok a népvándorlás idején kerültek a Kárpát-medencébe, azt nem tudjuk, hogy melyik népcsoporttal, és valószínűleg nem is igazán lehet rekonstruálni. Az még csak plusz csavar, hogy a racka juhot külföldön nem sokan ismerik (és akik igen, azok se fogják a bénán rajzolt kabalaállat alapján beazonosítani), a szánalmas "juhú!" szóvicc meg nyilván csak magyarul működik. Szerintem több értelme lett volna a Lánchíd oroszlánjait megtenni kabalaállatnak, azokról mindenki Budapestre asszociált, aki valaha járt ott. De nem, nekünk mindenképp valami olyan kell, ami ősi magyar. Csakhogy ha valami időutazással idekeveredne valaki a hét törzsből (vagy mi keverednénk oda), jól meglepődnénk, hogy egész másképp élnek, mint ahogy elképzeltük. Ámbár lehet, hogy akkor is inkább a nemzeti mitológiánknak hinnénk, mint a szemünknek.

(A képet a wikipédiáról vettem, a rajta látható juhok ironikus módon Mekszikópusztán legelnek.

Inkompetens tanárok a Roxfortban és magyar attitűdök az oktatással kapcsolatban

 A számtalan Harry Potter fanpage egyikén megjelent egy lista azokról a tanároktól, akiket nagyon nem kellett volna felvenni a Roxfortba. Most eltekintve az olyan nyilvánvaló fiaskóktól, mint Mógus vagy Barty Kupor esete, ott van az igazságtalan és ok nélkül kegyetlenkedő Piton, az alkesz kókler Trelawney vagy Hagrid, aki óráján szó szerint életveszélybe sodorja a diákokat - és aki mellesleg úgy kapott tanári katedrát, hogy be sem fejezte a középiskolát, hiszen másodikban eltanácsolták. (Remélem, ezekhez nem kéne kitennem a spoilerveszély táblát.) A cikk arra jut, hogy Dumbledore-nak vagy jobban meg kellett volna fontolnia a döntéseit, vagy felvennie egy kompetens HR-est. (Illusztrációnak itt egy kis Trelawney a Pinterestről.)

A kommentek megoszlottak az egyetértők és a felháborodók között, ám a legérdekesebb egy (neve alapján egyértelműen) magyar nő reakciója volt. Ő azzal indított, hogy Dumbledore-nak nem volt túl nagy választási lehetősége, hiszen a tanári munka szar és alulfizetett, nehéz lehetett akkora balekokat találni, akik elvállalják. Ráadásul kell, hogy az embernek rossz tanárai legyenek, hiszen az életben se csupa jó fogja érni, tessék erre felkészülni, nem pedig empatikus hozzáállást és diákjogokat várni el. Elvégre az iskola nem a gyerekekért van!

Ez a komment többnyire röhögő fejeket kapott, nyilván sokan szarkazmusnak vélték. Hiszen az oldal nemzetközi közönsége valószínűleg nem sejti, hogy Magyarországon tényleg alulfizetettek a tanárok - a kommentelő meg láthatóan nem látott még olyan összehasonlításokat, amelyekből kiderül, hogy ez egyáltalán nem uniós szintű jelenség (ezen az oldalon a grafikonokból kiderül, hogy még a régión belül is jócskán le vagyunk maradva: https://g7.hu/kozelet/20220310/szinte-peldatlanul-alacsonyak-a-magyar-tanarberek-europaban/). Míg ez a megnyilvánulás csak tudatlanságot tükröz a kommentelő részéről, a poszt vége számomra jól illusztrálja az oktatáshoz való attitűdöt Magyarországon. A gyerekek jólléte, fejlődése és jogai másodlagosak, az iskola nem értük van (az mondjuk nem derül ki, hogy akkor kikért). Ez a fajta attitűd nemcsak ahhoz vezet, hogy az állam a végtelenségig ellehetetlenítheti az oktatást és könnygázzal lövethet a diákokra, ha azok a maguk és tanáraik jogaiért tüntetnek, hanem azt is megmagyarázza, miért nincs még teljes országos sztrájk és tömegtüntetések sorozata az oktatás állapota miatt. Az "engem is így neveltek, mégis rendes ember lettem" érveken felül (amelyekről bővebben pl. itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2021/09/masszinhaz-apak-fiai.html) az átlagemberek nagy része úgy véli, a gyerek érdeke és véleménye nem számít. A Harry Potter egy olyan iskolai közeget mutat be, ahol ugyan bőven vannak inkompetens tanárok, de ez legalább nevesítve van problémaként - Magyarországon viszont kialakult egy olyan társadalmi közeg, amely nemcsak leértékeli az iskola szerepét kb. a gyerekmegőrzésre, de sem a tanárokat, sem a diákokat nem tekinti teljes jogú polgároknak.

Mi cuerpo es mío - A testem az enyém

 Ez egy gyerekkönyv, ennek megfelelő stílusban és rajzokkal. A főszereplő kislány arról beszél, hogy mennyire fontos az érintés, mennyire szereti, ha szülei és barátai megölelik-megpuszilják. De vannak olyan érintések, amelyeket nem szeret, és ilyenkor megmondja az illetőnek, hogy ne érintse meg, mert ő ezt nem akarja. 

Ezzel a könyvvel itt, a kisvárosunk könyvfesztiválján találkoztam a gyerekkönyv-standon, olyan más kötetekkel körülvéve, mint a "Mesék bátor és okos lányokról", "A lányok bármik lehetnek, amik akarnak" vagy a "Nekünk két anyukánk van". Utóbb megtudtam azonban, hogy ingyenesen is letölthető mint a szexuális zaklatás megelőzésére szolgáló kiadvány. Öt éves kortól ajánlják.

Magyarországon feminista és gyerekvédő szervezetek rendszeresen tesznek közzé olyan történeteket vagy oktató jellegű posztokat, amelyek elsősorban a felnőtteket edukálják arra, hogyan kéne tiszteletben tartani a gyerek testi önrendelkezését. Ez persze nagyon fontos, de Spanyolország már továbblépett: itt már az óvodások megtanulják, hogy mondhatnak nemet a felnőttek érintésére. Ami egyrészt azért fontos, mert anyu-apu nem lesz mindig ott a gyerek mellett, amikor azt egy felnőtt akarata ellenére meg akarja érinteni. Másrészt mi még nem ebben szocializálódtunk, és olykor bizony emlékeztetni kell magunkat, hogy bizonyos dolgokat, amit velünk csináltak vagy nekünk mondtak, nem kéne megcsinálnunk a gyerekekkel vagy mondanunk nekik. Ám amit óvodáskorban megtanulunk, az nagyon belénk tud rögzülni. Ha a magyar kormány ahelyett, hogy a gyerekek "születési nemükhöz való jogát" védi (ami ordas nagy marhaság, hiszen ha egy gyerek nem vallja magát transznak, senki se kényszeríti, hogy az legyen) a testi önrendelkezésre tanítaná őket, sokkal jobb lenne Magyarországon felnőni.

Nürnberg

 

A film emlékezetes mellékszereplője a pszichológus, aki hosszasan beszélget a rabokkal, mert meg akarja érteni, hogyan történhettek meg mindazok a kegyetlenségek, amelyek miatt azok most bíróság előtt állnak. A per vége felé beszámol Jackson főügyésznek, melyek azok a kulcstényezők, amelyek szerinte lehetővé tették a német háborús bűnöket, a holokausztot is beleértve. Az egyik a feltétel nélküli engedelmesség; a porosz nevelési módszernél a gyerek mind otthon, mind az iskolában köteles mindenben engedelmeskedni, önálló véleménye és döntése nem lehet. A másik pedig a propaganda, amely elárasztotta az országot, és amely miatt németek milliói teljesen elhitték, hogy a zsidók népük ellenségei és a túlélés egyetlen záloga, ha megszabadulnak tőlük.

Közhely, hogy Magyarországon is mindent behálóz az állami propaganda; akik nem tudnak vagy akarnak az internetről tájékozódni, csak azt kapják orrba-szájba, de a számítógéppel jól bánó embereknek is alapos kutatómunkára és/vagy magas szintű nyelvtudásra van szükségük, hogy más szempontokkal találkozzanak. A most benyújtott státusztörvény-javaslat pedig gondoskodna róla, hogy az iskolában se hallhassanak mást a gyerekek, hiszen a tanároknak megtiltják az önálló véleménynyilvánítást - és feltehetően ez elsősorban nem azokra az esetekre vonatkozik, amikor a tanár 100%-ban egyetért Orbán Viktorral. Ráadásul a tanárok magánemberként sem nyilváníthatnak véleményt, amivel egyrészt egy csomó gondolkodó, tájékozott, összefüggéseket átlátó embernek befogják a száját, másrészt a fiatalok még nehezebben szakadhatnak el a kormánypropagandától, hiszen egy átlag tizenévesnek a családtagjain kívül maximum a tanárai az egyedüli személyes felnőtt ismerősei a közösségi oldalakon. Vagyis a státusztörvény eléri, hogy a gyerekek egy átlagos tanítási nap 8 órájában, plusz utána a közösségi oldalakon is, kizárólag a kormány szempontjaival találkozzanak.

A státusztörvény kapcsán a legtöbb komment azon kesereg, hogy jaj, a tanároknak most már egy szivárványzászlós fotót se lesz szabad feltölteniük az Instára. Persze ez is gáz, de sokkal veszélyesebbnek találom, hogy a jövő nemzedékei ilyen közegben fognak felnőni. Ez pedig nemcsak a diktatúra bebetonozódását teszi lehetővé, hanem akár olyan szörnyűségeket is, mint amelyek a náci Németországban történtek. Ne feledjük: Orbán már most annyi ideje van hatalmon, mint ameddig Hitler uralma összesen tartott. Tény, hogy a különböző védő tényezők (például az EU) miatt csak lassabban tud haladni, de ha elég időt kap, még messzire eljuthat. A mentalitásbeli feltételeket mindenesetre egyre inkább megteremti.

Kolodko Mihály és Rejtő Jenő, avagy kultúrsznobok a köztéri giccsről

 Kolodko Mihály szobrai rendkívül népszerűek, vannak ismerőseim, akik sportot csinálnak abból, hogy körbejárják a várost és fotózzák őket. A magyar kultúrsznobok számára viszont minden gyanús, amit az átlagember is ért és szeret, ezért borítékolható volt, hogy megjelenik majd egy kritikus cikk a témában. Meg is jelent.

https://amu.hvg.hu/2022/11/30/a-kozteri-giccs-otven-arnyalata-kolodko-mihaly-szobrairol/?fbclid=IwAR1GejCM1vmhz0GLX3UWq7rqNPvCSxvqgqFWQY9EtGkCzjNe2d_uEs6j3do

A cikk jónéhány megállapításával van problémám, itt most csak egy messze nem teljes válogatást adok. Például az, hogy "Kolodko ezen munkái nem azért hatnak, mert mély konceptuális átgondoltságuk és professzionális kivitelezésük magas esztétikai élményben részesíti a közönségét", azt sugallja, hogy a köztéri szobornak esztétikusnak és egyben elgondolkodtatónak kell lennie. Az utóbbi egyrészt nem funkciója, másrészt én Kolodko Szenes Hanna-szobrát elgondolkodtatóbbnak találom, mint a budapesti monumentális lovasszobrokat (ezek közül engem csak Savoyai Jenőé szokott elgondolkodtatni, mégpedig arról, mégis milyen modell alapján dolgozhatott az alkotó, hogy így elcseszte az arányokat). Olyasmit, hogy "Nehezen tudom elképzelni, hogy a Skála kópé, a Rubik kocka, a felhúzható Trabant érzelmi reakciót váltson ki a nézőből" csak olyasvalaki írhat, aki nem élt a szocializmusban és/vagy halvány fogalma sincs a nosztalgiáról (jó kérdés, miért ír akkor cikket egy olyan szobrászról, aki épp a nosztalgia erejét használja fel). Ugyanez a cikkíró (nevezzük is meg: Benedek Kata) láthatóan a magyar történelemmel és emlékezetpolitikával sincs igazán tisztában, mikor megkérdőjelezi Kolodko azon állítását, hogy Magyarországon diszkurzív hiány jelenik meg az államszocialista időszak feldolgozását illetően. Az, hogy 30 éve folyamatosan a szocializmus rémtetteiről folyik a szó, nem feldolgozás, hiszen még az ügynökaktákat se tették nyilvánossá nemhogy a nagyközönség, de még a történészek számára sem. Kérdezzen meg pár történészt Ungváry Krisztiántól Pető Andreáig, mesélnek majd neki a diszkurzív hiányról.

A legproblémásabb azonban az a megállapítása, hogy tiszteletlenség a holokauszt áldozatainak vicces miniszobrokat állítani. Egyrészt ezen miniszobrok nem mindegyike vicces pusztán attól, mert kicsik és mert Kolodko művészetének jellegzetes elemeit hordozzák (kis test, nagy fej stb.) - ilyen alapon Picassót is nevezhetnénk viccesnek, amiért szögletes embereket festett. Benedek Kata hozzáteszi: gerillaakcióként ez még rendben volna, akkor a hivatalos emlékezetpolitika hiányára hívnák fel a figyelmet a szobrok, de hát ezeket az önkormányzat rendelte - mintegy sugallva, hogy akkor igazán rendelhetett volna nagyobbakat is. Mondjuk aki ismeri a VII. kerületet, nehezen tudja elképzelni, hogy a nagyobb szobrok mégis hova kerültek volna, a hivatalos emlékezetpolitikát pedig (pl. hogy a történelemórán tanuljanak a gyerekek ezekről az emberekről) az önkormányzat csak korlátozott módon tudja befolyásolni. Azt is gondolom, hogy az emberek sokkal közelebb éreznek magukhoz egy lámpaoszlopra feltett, kerékpáros Herzl Tivadart, mint egy monumentális köztéri szobrot. 

A cikk azonban ott követte el a legnagyobb hibát, hogy ugyanezt a tiszteletlenséget Rejtő Jenővel kapcsolatban is felrótta Kolodkónak, akinek a 14 karátos autója a Rejtő Jenő utcánál áll. 

(kép: szallas.hu)

Az, hogy a magyar humor nagymesterére, aki a legenda szerint a haláltáborban még utoljára megnevettette társait, miért lenne gáz vicces szoborral emlékezni, csak az egyik kérdés. De ráadásul Rejtőt ugyanúgy fikázta a "magas művészet" hosszú ideig, mint Benedek Kata ebben a cikkben Kolodkót. Gyerekkoromban Rejtőt ócska ponyvának tartották, tanáraim és kultúrsznob ismerőseim felháborodtak azon, hogy ilyesmit olvasok, az pedig, hogy utcát nevezzenek el róla, fel sem merülhetett. Talán később sem merült volna föl, ha holokauszt-áldozat volta nem legitimálta volna ezt a lépést - ma pedig már olyan hangok is megjelennek, hogy kötelező olvasmánnyá kellene tenni az iskolában. Ezért kifejezetten találónak érzem, hogy egy olyan szobrász állítson neki emléket, aki maga is a humoráról ismert, és akit a kultúrsznobok lefikáznak, az átlagemberek pedig szeretnek. 

A magyarországi elitizmus nemcsak a kultúra területén gáz (ld. https://mmreflexiok.blogspot.com/2021/03/a-dallas-dinasztia-es-jakab-peter.html), de a csak a kiválasztott kevesek számára érthető "magasművészet" piedesztálra emelése és a népszerű alkotások giccsnek minősítése tovább növeli a társadalmi szakadékot. Ami engem illet, elég egyértelmű, melyik oldalra állok - elég annyi, hogy most is épp Rejtőt olvasok.