***SPOILER***
Chris McCandless a 90-as évek elején a szabadságot keresni ment ki az alaszkai vadonba, ami amúgy meg is valósult, csak arra is rá kellett jönnie, hogy a szabadság ennivaló nélkül meglehetősen problémás dolog. Végül éhen halt egy szigeten, amelyről nem tudott visszakeveredni a szárazföldre, mert nem kalkulált a tavaszi áradásokkal. Amikkel egyébként, ha eléggé utánaolvas, kalkulálhatott volna. A közelmúltban olvastam egy cikket arról, hogy Chris egyéb szempontokból sem volt eléggé felkészülve: túl kevés kaját vitt, a térképét és iránytűjét egy kamionban felejtette, amikor még stoppal utazott. Pedig ha ezek nála lettek volna, megtalálhatott volna egy halála helyétől alig 2 km-re fekvő élelmiszerraktárat.
Ezek alapján Christ a felkészületlenség és felelőtlenség mintapéldájaként is emlegethetnénk, ehelyett sokan egyfajta hőst látnak benne, és tömegek zarándokoltak el a Chris utolsó szállását jelentő 142-es buszhoz, amíg azt az alaszkai hatóságok el nem szállították (ez van a képen, amit a wikipédiáról szedtem), sőt azóta is. (Ezen zarándokok közül többen utánahaltak Chrisnek, bár jellemzően nem éhen, hanem a folyóba belefulladva.) Vélhetően mások is nagyon sokan telepednek ki az erdőbe és élnek évekig elzárva a társadalomtól, a természetre hagyatkozva (ellentétben Chrisszel, aki vitt magával valamennyi élelmet, a természetre hagyatkozásból pedig nem jött ki jól, mert sikerült mérgező hatású növényt is ennie, bár a mai álláspont szerint nem ez okozta a halálát). Belőlük mégsem lesznek hősök, csak abból, aki belehalt.
Az egy teljesen független kérdés, hogy dicséretre méltó cselekedetnek tartom-e a magas hegyek megmászását (igen), és ugyanezt oxigénpótlás nélkül (nem). Suhajda Szilárd történetének ez a része nem rám tartozik, hanem csakis rá, és amúgy sem tehetünk már semmit ezzel kapcsolatban. De azt esetleg átgondolhatjuk, miért mindig a mártírokat ünnepeljük az életben maradt hősök helyett, és miért a halált tekintjük értékesebbnek a teljesítménynél.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése