Into the Wild

 ***SPOILER***

Chris McCandless a 90-as évek elején a szabadságot keresni ment ki az alaszkai vadonba, ami amúgy meg is valósult, csak arra is rá kellett jönnie, hogy a szabadság ennivaló nélkül meglehetősen problémás dolog. Végül éhen halt egy szigeten, amelyről nem tudott visszakeveredni a szárazföldre, mert nem kalkulált a tavaszi áradásokkal. Amikkel egyébként, ha eléggé utánaolvas, kalkulálhatott volna. A közelmúltban olvastam egy cikket arról, hogy Chris egyéb szempontokból sem volt eléggé felkészülve: túl kevés kaját vitt, a térképét és iránytűjét egy kamionban felejtette, amikor még stoppal utazott. Pedig ha ezek nála lettek volna, megtalálhatott volna egy halála helyétől alig 2 km-re fekvő élelmiszerraktárat.

Ezek alapján Christ a felkészületlenség és felelőtlenség mintapéldájaként is emlegethetnénk, ehelyett sokan egyfajta hőst látnak benne, és tömegek zarándokoltak el a Chris utolsó szállását jelentő 142-es buszhoz, amíg azt az alaszkai hatóságok el nem szállították (ez van a képen, amit a wikipédiáról szedtem), sőt azóta is. (Ezen zarándokok közül többen utánahaltak Chrisnek, bár jellemzően nem éhen, hanem a folyóba belefulladva.) Vélhetően mások is nagyon sokan telepednek ki az erdőbe és élnek évekig elzárva a társadalomtól, a természetre hagyatkozva (ellentétben Chrisszel, aki vitt magával valamennyi élelmet, a természetre hagyatkozásból pedig nem jött ki jól, mert sikerült mérgező hatású növényt is ennie, bár a mai álláspont szerint nem ez okozta a halálát). Belőlük mégsem lesznek hősök, csak abból, aki belehalt.

Érzek itt egy párhuzamot azzal, ahogy Magyarországon a Himalájában meghalt hegymászókhoz viszonyulnak. Suhajda Szilárd halála természetesen tragikus, és bár le tudták volna hozni. Ám őt, illetve korábban a szintén a Himalája áldozatául esett Erőss Zsoltot olyan szinten ünneplik, amiről például az Everestet szintén oxigén nélkül majdnem megmászó, ám épségben visszatért Klein Dávid nem is álmodhat. Gyakori üzenet, hogy Szilárd attól élt teljes életet, hogy oxigén nélkül mászott fel majdnem az Everestre, meg hogy ez az igazi elmélyülés, amikor az ember a hegyen egyedül van a gondolataival, így tudja igazán felfedezni önmagát. (Ezek a posztolók valszeg nem olvasták azokat a cikkeket, hogy manapság már tömegturizmus zajlik az Everesten, úgyhogy aki egyedül akar maradni a gondolataival, menjen inkább ki egy téli estén a Hajógyári-szigetre. Ott legalább az oxigénhiány se fogja totál leszívni az agyát, és effektíve érzékeli majd a gondolatokat, amelyekkel egyedül akart maradni.) Persze ott van a "minekmentoda" oldal is, meg hogy ne már ennyi pénzt beleöljenek egy emberélet megmentésébe, ami ismét szép látlelet az emberi élet értékéről a magyar társadalomban. De azért az a gyanúm, hogy Suhajda Szilárdnak ugyanúgy kopjafát és emléktáblát állítanak majd, mint Erőss Zsoltnak tették.

Az egy teljesen független kérdés, hogy dicséretre méltó cselekedetnek tartom-e a magas hegyek megmászását (igen), és ugyanezt oxigénpótlás nélkül (nem). Suhajda Szilárd történetének ez a része nem rám tartozik, hanem csakis rá, és amúgy sem tehetünk már semmit ezzel kapcsolatban. De azt esetleg átgondolhatjuk, miért mindig a mártírokat ünnepeljük az életben maradt hősök helyett, és miért a halált tekintjük értékesebbnek a teljesítménynél.