Sanna Marin a rockfesztiválon, Novák Katalin a mezőn

 

Napok óta ezen pörög az internet: Sanna Marin finn miniszterelnököt lefotózták egy rockfesztiválon. Azon a vitán túl, hogy a női test tárgyiasításának minősül-e, ha valakit nyár közepén rövidnadrágban lefényképeznek (amiből kb. csak az derül ki, hogy egyesek át akarják venni a feminista retorikát, de a lényegét nem értik), a magyarok másik népszerű reakciója, hogy egymás mellé teszik ezt a képet Novák Katalin szénakazalnak támaszkodó fotójával. Az ellenzékiek ehhez a "tessék választani!" üzenetet teszik hozzá, mások viszont úgy vélik, mindkét kép beállított repifotó, így nincs különbség.

Szerintem azon filózni, hogy beállított képekről van-e szó, abszolút nem fogja meg a lényeget. Számomra az az érdekes, mi az, amit fontosnak találnak közvetíteni vezető politikusukról a két ország médiamunkásai, illetve maga a vezetés - hiszen ha lesifotóról van is szó, Sanna Marin nem engedélyezte volna a közzétételét akár ismert netes oldalakon, ha zavarta volna. Nyilván adja magát a közeg: mező kontra rockfesztivál. A finnek mondjuk metálzenei nagyhatalom, egy rockfesztiválra járó miniszterelnök képe éppúgy a nemzeti érzésre játszik, mint egy magyar politikai vezetőt a szántóföldön fotózni. Ugyanakkor az is látható ebből, hogy a finn nemzeti érzésnek fontos eleme a modernitás és a jövő, míg a magyar vezetés egyfajta nosztalgikus paraszti múltat idéz meg (miközben persze nem tesznek megfelelő intézkedéseket a klímaválság ellen, amely pont ezt a földműves kultúrát veszélyezteti egyre erősebben). Novák Katalin szántóföldi képeiről nem tudok nem asszociálni a kalászokat szaglászó Rákosi Mátyás fotójára (nem, egyiket se fogom ide föltenni), ahogyan a FIDESZ jelenlegi kurzusa is az államszocialista berendezkedést próbálja egyre inkább megvalósítani, csak ugye nem mondják ki. Az sem mindegy, hogy Sanna Marin teljesen a helyzetnek megfelelően van felöltözve, míg Novák Katalin tangapapucsban áll a szúrós tarlón (roppantul nem praktikus viselet, érdemes elgondolkozni, a magyar népviseletnek miért része a rámás csizma) és öltözékéről egyértelmű, hogy semmilyen munkát nem végzett és nem is tervez végezni a mezőn. Nem résztvevője egy eseménynek, hanem ő a szeretett(?) vezér, aki kegyesen letekint alattvalóira (régebben voltak olyan képek is róla, amelyeken kezében egy kosár cseresznyével pózol hófehér, makulátlanul tiszta blúzban, vagy rácsodálkozik a kanaláról ráfolyó mézre). A finn miniszterelnök egy közülünk, a magyar köztársasági elnök pedig egy másik világban él, amiről a többség csak álmodozik (https://mmreflexiok.blogspot.com/2021/03/a-dallas-dinasztia-es-jakab-peter.html), de néha nagy kegyesen leereszkedik közénk. Na ez a különbség a két kép között.

Miért nem kivételez Katar az európai szurkolókkal?

 https://noizz.hu/most/7-ev-bortont-is-kaphatnak-egy-egyejszakas-kalandert-a-katari-vebere-utazo/qm828t4

A FIFA tulajdonképpen beszopta: szervezett egy focivébét Katarba, aztán szembesülnie kellett azzal, hogy az arab ország az odalátogató szurkolókra és focistákra is saját törvényeit tervezi alkalmazni a szexuális viselkedésekkel kapcsolatban. Ez kevéssé fér össze a FIFA elköteleződésével az emberi jogok iránt, amint azt a pride-hónapot bejelentő tweetjükre adott válaszok nem felejtették el megemlíteni: https://v4na.com/nagyvilag/kiakadtak-a-szurkolok-a-fifa-kepmutatasan-79816/ Ezek a kommentek egyértelműen arra céloznak, hogy a FIFÁ-t kizárólag a pénz érdekelte a történetben. Nem vitatom, hogy ez így lehet (bár ezzel a húzással nemcsak a szurkolóktól, hanem néhány liberálisabb államtól származó bevételtől is eleshetnek, szóval lehet, hogy bakot lőttek), bár persze nincs kizárva, hogy ténylegesen nyitni akartak ezzel az arab világ konzervatívabb része felé, gondolván, ellenségnek elég Oroszország. Inkább azt próbálom most megérteni, mi lehet Katar motivációja. Hiszen mondhatta volna annó simán azt, hogy náluk ugyan nem lesz focivébé, hogy aztán az európai szurkolók megrontsák a rendes katari muszlimok erkölcseit - vagy kivételt tehetett volna a külföldiekkel. Ez egyáltalán nem annyira ritka a muszlim országokban, mint gondolnánk. Marokkóban például 3-5 év börtön jár a homoszexualitásért, ugyanakkor Yves Saint Laurent házát, amelyben férfi párjával élt együtt, turistalátványosságként mutogatják. Szaúdi-Arábiában pedig külön városok épültek az ott dolgozó európaiak számára, ahol nyugodtan hódolhatnak az európai öltözködésnek, hobbiknak és szokásoknak, miközben az ország többi lakójára a Saría szigorú törvényei vonatkoznak. 

Katar azonban más utat választott. Miután a FIFA már lefixálta, hogy ott lesz a vébé, jól megragadta az alkalmat, hogy megmutassa, milyen kemény gyerek. Katar ugye pici ország, és nem is nagyon ismert másról, mint arról, hogy baromi gazdag. Valószínűleg épp a gazdagsága miatt érezte úgy, hogy megengedheti magának a keménykedést (szemben mondjuk Marokkóval, ami szegény ország, és kapva kapott a lehetőségen, hogy egy újabb turistalátványosságot mutogathat). Ráadásul ezzel a húzással hirtelen felkerül a térképre nemcsak a focikedvelők körében, hanem azok körében is, akik harcosan kiállnak az LMBTQ+ jogok mellett vagy ellen (szerintem ők többen vannak), és büszkélkedhet a többi muszlim ország felé, hogy lám, neki volt elég vér a pucájában ellenállni a nyugati befolyásnak. Ha pedig érvényesül az akarata, vagyis a FIFA és minden focista és szurkoló elfogadja a feltételeit, azt úgy állíthatja be, hogy győzelmet aratott a dekadens Nyugat fölött. Ez még jobban erősítheti a szakadékot a muszlim és a nyugati országok között, és felbátoríthat más muszlim országokat is, hogy korlátozzák az LMBTQ+ emberek jogait.

De még elkerülhető az iszlám-emberi jogok: 1-0 eredmény, és ez az átlagembereken is múlik. Azt gondolom, ha elég sok sportoló és szurkoló kijelenti, hogy bojkottálják az eseményt, az nyomást gyakorol a FIFÁ-ra mindenképpen, talán Katarra is. Nem tudom, milyen megoldás lehet azon felül, hogy törlik az egész vébét, de semmiképp sem tartom ideálisnak, hogy az egész Nyugat totál aláfeküdjön Katarnak csak azért, mert az elvállalta egy sportesemény megrendezését.

(A képen egy katari mecset látható, forrása: wikipedia)

Barbara Tizard és Ann Phoenix: Black, White or Mixed Race, avagy a térdeplő focistát kifütyülő roma gyerek esete

 Ez a kutatás olyan brit fiatalok tapasztalatait és identitását vizsgálta, akiknek egyik szülője fehér, a másik afrikai vagy karibi. Meglepő eredmény volt, hogy a családok többségében nem esett szó a rasszizmusról - sem azokban, ahol a gyerek a fehér szülőjével élt, se azokban, ahol a feketével. Pedig maguk a fiatalok nagyon is sokszor szembesültek faji előítéletekkel a mindennapokban, csak éppen a szüleikkel ez nem volt téma.

Az interneten kering egy anyuka bejegyzése, aki döbbenten szembesült azzal, hogy két kisfia közül az egyik aktívan részt vett a szombati focimeccsen a térdeplő angol válogatott kifütyülésében (https://www.facebook.com/photo?fbid=5234459913267395&set=a.579455675434532). Mindezt annak ellenére, hogy a gyerek, cigány lévén, maga is tapasztalt már rasszizmust, noha a szót magát nem ismerte. Az anyuka megpróbálja elmagyarázni neki, miről is van szó, majd egy darabig szörnyülködik azon, milyen rettenetesen rasszista a magyar közvélemény és a magyar politika.

Ez utóbbi nekem nem újdonság, ami megdöbbentett: hogy az anyuka ezek szerint még sose beszélt erről a témáról a roma gyerekével, az a rasszizmus szót sem ismerte, pedig őt magát is érte faji megkülönböztetés. Egy ismerősöm szerint itt valószínűleg örökbe fogadott gyerekről van szó, tehát a szülő gádzsó - csakhogy ez még inkább indokolná, hogy ha roma gyereket fogad örökbe (és Magyarországon ezt nem lehet nem tudni előre: https://mmreflexiok.blogspot.com/2015/12/achat-dangor-bitter-fruit.html), felkészül és őt is felkészíti a társadalom előítéletességére. Lehet persze, hogy úgy állt hozzá: ne szembesítsük a kicsit ilyen szörnyűségekkel, neveljük egy szerető, színvak burokban. Ám ez a burok legkésőbb azon a napon szertefoszlott, amikor a kisfiút nem engedték be pisilni, míg a fehér gyereket igen. Ha korábban nem, ezen a ponton le kellett volna ülni vele beszélgetni erről a jelenségről. Azt gondolom, ha egy gyerek elég idős ahhoz, hogy szülői felügyelet nélkül elengedjék egy focimeccsre, ahhoz is elég idős, hogy a rasszizmusról beszéljenek vele. Ha ráadásul meg is tapasztalta a rasszizmust a saját bőrén, a szülőnek kötelessége beszélni vele erről. És ha annyira focirajongók a gyerekek, biztos láttak már a tévében nemzetközi meccset, ami előtt letérdeltek a játékosok, tehát erről is simán lehetett volna beszélgetni velük (és ez jó alkalom lett volna a rasszizmus témáját is felhozni).

Lehet azon keseregni, hogy milyen előítéletes a magyar (osztrák stb.) közvélemény. Csakhogy ezt a közvéleményt mi magunk is alakítjuk, és olykor sokkal nagyobb mértékben, mint a pártpolitika (pl.: https://mmreflexiok.blogspot.com/2017/01/brutalis-tortenelem.html). Egy előítéletes politikai közegben még inkább a szülők felelőssége, hogy tudatos, elfogadó embereket neveljenek a gyerekeikből. Ám ez nem fog sikerülni, ha csak a politikát és a társadalmat hibáztatják, ők maguk pedig semmit sem tesznek. Csaxólok.

(kép: inews.co.uk)

Johnny és Amber, avagy van-e az erőszaknak neme?

 Precedens értékű ítélettel ért véget Amber Heard és Johnny Depp pere: a bíró úgy ítélte meg, hogy mindketten követtek el erőszakot a másikkal szemben, így Amber hamisan vádolta meg Johnnyt bántalmazással. A #metoo mozgalommal annak idején szkeptikus férfiak (és nők) rögtön fellelkesültek: lám, igazuk volt, egy férfi is lehet áldozat, az erőszaknak nincs neme! De eltekintve attól a kérdéstől, beszélhetünk-e áldozatról akkor, ha két ember kölcsönösen próbálja kicsinálni egymást, egyéb szempontból sem jó ötlet Johnny és Amber történetét egy kalap alá venni a bántalmazó kapcsolatokkal.

Az alapvető probléma az, hogy az emberek gyakran nem tesznek különbséget erőszak és bántalmazás között. Ebben gyakran a feminista szervezetek is ludasak egyébként, akik szinonímaként használják a két szót, és például a NANE "Jól működő párkapcsolat" című szórólapja (https://nane.hu/wp-content/uploads/jolmukodo_2020_netre.pdf) gyakorlatilag két csoportra osztja a kapcsolatokat, jól működőekre és bántalmazókra, mintha az egyoldalú, ciklikus bántalmazás hiánya automatikusan jól működővé tenne egy kapcsolatot. (Valahogy úgy érzem, Johnny Depp ezzel nem értene egyet.) Szóval nem, nem ugyanaz a kettő. Mint a NANE szórólapjából (és más kiadványaiból) kiderül, a bántalmazás jellemzője, hogy az egyik fél hatalmában tartja, ledominálja a másikat, aki fokozatosan elveszíti önbecsülését, külső kapcsolatait és végül a bántalmazónak kiszolgáltatva, tőle rettegve éli a mindennapjait.

Persze egy ilyen elnyomó viszony leginkább akkor alakulhat ki, ha az egyik félnek eleve több hatalma van, mint a másiknak. Hogy egy másik színészes példát említsek: Szilágyi István, akit fia éveken át tartó bántalmazás után végül megölt, nincstelen idős ember volt, fizikailag és anyagilag is kiszolgáltatva a bántalmazónak (erről az ügyről bővebben itt írtam: https://mmreflexiok.blogspot.com/2020/05/lopici-gaspar-halala-avagy-hogyan-ne.html). Igen, ez egy olyan ügy, ahol az áldozat férfi volt és tényleg, bizonyíthatóan bántalmazás történt (ellentétben sok olyan esettel, amit férfiak "lelki bántalmazásnak" élnek meg, pedig valakinek folyamatosan rágja a fülét a felesége, hogy vegye ki a részét a házimunkából, az _nem_ bántalmazás). Párkapcsolati viszonyok között viszont sokkal gyakoribb, hogy a férfi bántalmazza a nőt. Egyszerűen azért, mert a nők társadalmi és biológiai okokból könnyebben válnak áldozattá: eleve általában kevesebb a fizikai erejük; a terhesség, illetve a kicsi gyerek megnehezíti, hogy elmeneküljenek; eleve kevesebbet keresnek, így könnyen kerülhetnek anyagi függésbe a másiktól; általában ők maradnak GYES-en, ami még rosszabb anyagi helyzethez, illetve a társas kapcsolatok és menekülési útvonalak csökkenéséhez vezet, stb. Mindehhez Magyarországon hozzá jönnek a társadalmi attitűdök is. Egy olyan országban, ahol (mint Gregor Anikó, Nyúl Boglárka és mások kutatásai szépen megmutatták) még diplomás, művelt emberek is megbocsáthatónak tartják a nemi erőszakot és az áldozatot hibáztatják, vagy ahol a politikusok a magzatot közkincsnek tekintik, a nők számára pedig fő feladatként a szülést jelölik ki, nőnek lenni önmagában hátrányt jelent. Johnny és Amber nagyon nem ilyen közegben élnek, ráadásul mindketten híresek és gazdagok, így ha akarta volna se tudta volna valamelyikük olyan szinten ledominálni a másikat, ahogy a partnerbántalmazás egyes magyarországi eseteiben láttuk.

Vagyis mondhatjuk azt, hogy a (családon belüli) erőszaknak nincs neme, de a bántalmazásnak van - neme, vagy életkora, esetleg a partnerek anyagi hátterén, fogyatékosságán stb. alapuló különbsége. A lényeg, hogy észrevegyük a nüanszokat, és Johnny és Amber esetéből ne azt a következtetést vonjuk le, hogy akkor a bántalmazást nem kell gender megközelítésből nézni.

(Direkt olyan képet teszek ki, amin Johnny és Amber tök boldognak látszanak, illusztrálandó azt, hogy az erőszakos kapcsolat kifelé gyakran nem látszik. A kép forrása: nbcnews.com)

Damon Galgut: The Promise

 ***SPOILER***

A 80-as években egy haldokló dél-afrikai asszony megígérteti férjével, hogy hűséges szolgájának, Saloménak adja azt a házat, amiben az fiával lakik. A beszélgetésnek egyetlen tanúja van: legkisebb lányuk, Amor, aki az örökség elosztásakor fel is hozza ezt az ígéretet. A család természetesen hallani sem akar róla, és Amornak szó szerint meg kell várnia, míg az egész család kihal, hogy évtizedekkel később teljesíthesse édesanyja ígéretét.

Persze a 80-as években Dél-Afrikában egy fekete nem birtokolhatott volna házat, vagyis az ígéret ott és akkor nem volt megvalósítható. Az apartheid megszűnése azonban eltörölte ezt az akadályt, a családtagok mégsem tettek lépéseket. Ugyanis az intézményesített rasszizmus eltűnése nem jelenti azt, hogy az emberek gondolkodása is egy csapásra megváltozott. A család tagjai számára (Amor kivételével) a fekete szolga továbbra is láthatatlan, többségük a nevét se tudja, és amikor például kétségbeesve próbálják kideríteni Amor telefonszámát, őt meg se kérdezik, pedig egyedül ő tudja. Salome láthatatlan, és ha egyáltalán észreveszik, akkor sem tekintenek rá teljes értékű emberként, ahogy más feketékre sem. Amor az egyetlen kivétel, aki a történet elején még gyerek, utána pedig elég fiatalon elkerül Londonba, egy másképpen gondolkozó közegbe. Látszólag a többiekben is történik változás, Astrid második férje például egy jól menő fekete vállalkozó - ám egyértelmű, hogy érdekből ment hozzá, és továbbra is feketékben és fehérekben gondolkodik, noha némileg eltérő értékeket társít hozzájuk ("sose hitte volna, hogy egy feketével ilyen jó lehet a szex"). Aki ott maradt a dél-afrikai közegben, az sosem tud teljesen megszabadulni ettől a bináris gondolkodástól.

A mentalitás nemcsak akkor marad meg, akár észrevétlenül is, ha azt korábban intézményes gyakorlatok szankcionálták. Magyarországon soha nem volt apartheid, mégis, akár értelmiségi közegben is beivódtak különböző előítéletek a roma emberekkel szemben. Persze nemcsak az előítéletek, hanem más mentalitásbeli jelenségek szintjén is megjelenik ez - aki benne él a közegben, az észre sem veszi, a külföldi vagy külföldön élt/élő embernek tűnik csak fel, akinek ezek nem automatikusak. Erre jó példa, milyen reakciók jöttek, amikor a Facebookon kritizáltam azt a magyar szokást, hogy igyekszünk mindenen spórolni, akár "trükközés", kisebb csalás vagy hazugság árán is (pl. kicsempésszük a svédasztaltól az ebédre valót, bliccelünk a buszon stb.). Egy felháborodott kommentelő azt állította, hogy ezek csak a szocializmusban voltak jellemzőek; ekkor felhoztam példának a pár éve Prágában megtapasztalt esetet, amikor jól öltözött, értelmiséginek tűnő fiatalemberek azt hazudták egy templomban, hogy imádkozni mennek, hogy megspórolhassák a kb. 3 eurós belépődíjat. A kommentelő válasza: "kötött egy üzletet istennel, na és?" Vagyis nem is érzékelte, hogy a problémám gyökere nem az, hogy fizessünk-e belépti díjat egy működő templomba, hanem az, hogy ezt kamuzással kerülték el. Fel se tűnt neki, hogy ennek a viselkedésnek a tolerálásával (ami egy skandinávot mélyen megdöbbentett volna) ugyanazt a mentalitást mutatja, amit az általa lefikázott 80-as évekbeli magyar turisták. Lehet a jelenség gyökerét a szocializmusban vagy az apartheidben keresni, ám a mentalitás túléli a rendszerváltásokat, és ha nem próbáljuk aktívan megváltoztatni, meg is marad. Emiatt vannak most durva problémák Dél-Afrikában, és állítom, hogy a magyar gazdaság és politika jelenlegi helyzetében is szerepet játszik az "én jöjjek ki jól belőle, a szabály/a másik érdeke nem számít" jellegű mentalitás.

A férfi, aki kockára tette a házasságát egy cicáért

 https://welovecatsandkittens.com/cat-videos/guy-risks-his-marriage-for-a-stray-3-legged-cat/?fbclid=IwAR08cG9s29DtWEUS1wYBYcyJSJnJcst8DNergN5uf-Kx27LJS1ZWWy7GSiM

Megható történet: Mike látott egy képet egy háromlábú cicáról, akire altatás várt, mert a menhelyen már nem volt elég hely. Mike nyolc órát vezetett, hogy elhozza Zorrót, egyelőre ideiglenes befogadóként, de mindenképpen meg akarta tartani. Csakhogy a párja kijelentette: nem lesz harmadik macska. A cikk végén levő videóból azonban úgy tűnik, kezdi ő is megkedvelni Zorrót, így Mike-nak nem kell választania kettőjük között.

A cikkben csak egy utalást találunk arra, hogy Mike párja férfi, a videóban viszont egyértelműen "férjem"-ként hivatkozik rá, sőt látjuk is. Ehhez képest se az eredeti honlapon, se a Facebookon nem jelentek meg homofób hangok; a kommentek két fő iránya a "maga egy jó ember, áldja meg az Isten" és az "én is bármikor a macskámat választanám a férjem helyett". Lehet, hogy néhányaknak nem esett le, hogy meleg párról van szó, mert egy-két megjegyzés Mike "feleségét" említi, ezeket valaki más mindig helyesbíti, hogy Mike-nak férje van, de ennyi. Sehol semmi mocskolódás, buzizás vagy akár jóindulatú győzködés Mike felé, hogy legyen inkább heteró, hiszen a homoszexualitás bűn.

Attól tartok, egy hasonló magyar hírnél a kommentek egy része homofób fröcsögést tartalmazna, és egy idő után kommentháború alakulna ki a homofóbok és a Mike-ot védők között, amelynek során a cica témája teljesen elsikkad. Lehet, hogy a hír amerikai olvasói között is voltak homofóbok, csak ezt nem fejezték ki. Egyrészt azért, mert arrafelé a gyűlöletbeszéd nemcsak törvényileg tilos, hanem társadalmilag is tabu. Elképzelhető, hogy a hagyományosan gondolkozó déli nénikék teázás közben sopánkodnak, hogy jaj, ezek a melegek is mindenhol ott vannak, de van annyi eszük, hogy ezt nem írják meg Facebook-kommentbe. Az viszont, ha az állam vezetőinek a szájából is ömlik a gyűlöletbeszéd, legitimálja azt és más homofóbok sem fogják vissza magukat. A másik, hogy eleve nem arra használják a közösségi oldalakat és a híroldalak komment szekcióját, hogy elégedetlenkedjenek, szemben a magyarországi gyakorlattal. Van olyan magyar ismerősöm, aki szó szerint mindennap posztol a Facebookra valamit, amin fel van háborodva - rendszerint triviális dolgokat: hogy egy kerékpáros szabálytalanul közlekedett, valaki a pékségben deka helyett grammban kérte a pogácsát, a polgármesteri hivatal madarakról posztol ahelyett, hogy a város problémáival foglalkozna. Értem én, hogy stresszes napjainkban az élet (máshol is, bár nem mindig ugyanezekből az okokból), de a stresszoldásnak vannak jól bevált olyan módjai, amelyektől tényleg megnyugszik az ember és nem csak hergeli magát tovább, és nem mellesleg nem bánt meg másokat (a kerékpárosokat, a polgármestert vagy bárkit, aki ezeket védelmébe veszi). Szóval szerintem Magyarországon nemcsak a homofóbia és a mindennapi stressz a több (bár ezeket a jelenlegi politikai rendszer jelentősen megdobja), hanem a kommunikációs deficit is.

Ideteszek még egy képet Zorróról, mert olyan aranyos (a képek a linkelt cikkből származnak).

A létszámhiányos béketüntetés

 

Május 8-án, az Európa-napon a MEASZ (Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége) tüntetést szervezett az ukrán háború ellen. Mint a képen is látható (amely a MEASZ honlapjáról származik, antifasiszta.hu) igen kevesen vettek részt rajta. Amikor az egyik résztvevő ezen szomorkodott egy Facebook-posztban, jöttek a kommentek, hogy az embereknek jobb dolga is van vasárnap délután, meg a "tüntikékkel" amúgy sem lehet elérni semmit.

Az első érvvel kapcsolatban már sokszor írtam, mennyire problémás, ha az emberek nem látnak túl a közvetlen életükön, és a kényelmüket helyezik előtérbe mondjuk a környezetvédelemmel szemben (pl. https://mmreflexiok.blogspot.com/2022/02/david-attenborough-egy-elet-bolygonkon.html). A második érvet szintén sokszor hallani, hiszen Magyarországon sokaknak tapasztalata, hogy a tüntetések hatására nem mond le a kormány, nem vonnak vissza törvényeket vagy intézkedéseket. Mellesleg annak idején a netadóval kapcsolatban ez megtörtént, tehát lehet, hogy csak kritikus tömeg kell hozzá, ami pont azért nincs meg, mert az emberek "úgysincs értelme" alapon állnak hozzá. De oké, fogadjuk el érvnek, hogy mostanra megszilárdult a diktatúra és akármekkora tömeg nyomására sem hallgatnának a politikusok. Érdemes így elmenni tüntetni?

Azt gondolom, hogy igen. A tüntetés ugyanis nemcsak azoknak szól, akik a parlamentben ülnek, hanem mindenkinek. Magyarországon a többségi médiában kevéssé mondhatja el a véleményét az, aki nem ért egyet a kormánnyal (még a választások előtt is csak 5-5 percben). Viszont ha egy nyilvános helyen egy csapat ember kiáll az üzeneteivel, a véletlenül arra járók is értesülhetnek arról, hogy van, aki másképp gondolkozik, vagy akár arról, hogy létezik egy probléma (az utóbbi pl. a nők elleni erőszak témájú tüntetéseknél releváns). Nem azok felé kommunikálunk, akik nem hallgatnak meg, hanem azok felé, akikben van még elegendő nyitottság, hogy meghalljanak egy eddig ismeretlen nézőpontot, és adott esetben magukévá tegyék. Egy úgyszólván ellenzéki média nélküli országban ez lehet a módja annak, hogy létrejöjjön az a kritikus tömeg, ami miatt a netadó kapcsán annó a kormány berezelt és visszakozott, vagy akár ami megdöntheti a kormányt a következő választásokon.