Michael Palin Észak-Koreában

Akut Michael Palin-hiányban keresgélve akadtam rá erre az idei dokura. Számítottam rá, hogy olyan lesz, mint minden Michael Palin-doku, de mégis más. Hiszen Észak-Koreában elég esélytelen, hogy az emberek őszintén meg fognak nyílni neki. Nem is teszik, de Michael számít erre. A sorok között olvasva nem azt próbálja kideríteni, mi az igazság Észak-Koreáról, hanem hogy miért mutatnak lakói lelkes szolidaritást egy elnyomó rendszer iránt. És a válasz nem az, hogy mert félnek a megtorlástól vagy mert internet híján semmit sem tudnak a külvilágról (sőt, Michael egészen meglepődik, milyen sokat tudnak). Az ok valami egészen más, és ez általában a diktatúra természetrajzára is jól rávilágít.

Michael idegenvezetője hevesen bizonygatja, hogy ők nem valamiféle agymosás áldozatai. Noha mindenfelé forradalmi plakátok tarkázzák az utcákat és a középületeket, ez az embereket nem zavarja, mert azonosulnak velük. – A vezetőink a mi nemzetünk – magyarázza a fiatal idegenvezetőnő. – Nem kritizálhatjuk őket, mert akkor magunkat kritizálnánk. – Az észak-koreai identitásnak alapvető elemévé vált a Kim dinasztiával való azonosulás, mert az irántuk való lojalitást nem a józan ész, hanem az érzelmek vezérlik. Egy olyan országban, ahol nem létezik vallás és a külvilág minden országa ellenségnek minősül, a Kim dinasztiával azonosított nemzet kínálja az egyetlen érzelmi kötődést. Nincs szükség tehát arra, hogy kényszerítsék a gyerekeket forradalmi jelszavak szajkózására, hiszen az írónak készülő kislány magától is olyan verset ír, amely a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság bölcsőjéhez tett zarándoklatról szól.

Az elmúlt napokban az ellenzék támogatói értetlenül álltak az előtt, hogy a FIDESZ támogatói annak ellenére nem szólalnak fel a rabszolgatörvény ellen, hogy az az ő bőrükre is megy. Nyilván sokan vannak, akik félnek, de valószínűleg még többen, akik úgy érzik: elárulnák a pártjukat, ha kritizálnák. Márpedig az ő nemzeti és személyes identitásukban fontos szerepet játszik az a tény, hogy azonosulnak a FIDESZ politikájával; ha azt megkérdőjeleznék, egész világképük és identitástudatuk rendülne meg. Észérvekkel ezért nem lehet meggyőzni őket. Az egyetlen alternatíva, hogy egy másik identitást kínálunk, amellyel azonosulva lemondanak a rendszer iránti 100%-os lojalitásról és hajlandóak lesznek kritikusan vizsgálni azt. Eddig a magyar ellenzék nem nagyon tudott ilyen alternatív identitást nyújtani azoknak, akik már nem eleve egy európai szellemiségű értelmiségből jönnek. Most talán kicsit változott a helyzet: nemcsak sikerült öt egyszerű pontban megfogalmazniuk a követeléseiket, hanem a Kunigunda utcában történtek során emberi arcukat mutatták, amivel a nézőknek az érzelmeire is tudnak hatni. Az „O1G” valóban nem a legszofisztikáltabb üzenet, de pont az egyszerűsége teszi olyasmivé, amivel könnyű azonosulni (gondoljunk csak arra, hogy a még kevesebb tartalmat hordozó „hajrá, magyarok!” milyen sikert aratott a másik oldalon). Pillanatok alatt beleírható a hóba egy parkoló autó szélvédőjén, és aki olvassa, annak melegség önti el a szívét, mert érzi, hogy nincs egyedül. Ez a fajta alulról jövő közösségérzés pedig fontos alternatívája lehet egy olyan rendszernek, amely felülről, ráadásul kreált ellenségekkel szemben próbál közösséget és identitást rányomni az emberekre.

Jóbarátok 5. évad 9. rész: Chandler gatyája

Talán emlékszünk, ez az az évad, amikor Chandler és Monica titkolják a kapcsolatukat a többiek előtt, sokáig csak Joey tud róluk. Ezáltal mindenféle kínos helyzetbe keverednek: ebben a részben például valaki megtalálja Chandler alsónadrágját Monicáék lakásában a kanapén. Jobb híján azt a magyarázatot adják, hogy a gatya Joey-é, mert ugye Joey esetében senki se kérdőjelez meg egy olyan bizarr cselekedetet, mint mások kanapéján hagyni az alsóneműjét. Rachel oda is dobja neki, Joey meg mélységes undorral igyekszik úgy megfogni, hogy minél kisebb területen kelljen érintenie. Rachel értetlenül meg is jegyzi:
- Most miért nem mered megfogni a saját gatyádat?

Mi tudjuk, hogy nem a saját gatyája, de azért érdekes kérdés: miért is nem meri megfogni? Hiszen ugyanebben a sorozatban például Rachel rendszeresen rábízza a mosnivalóját Monicára, és mivel egyértelműen tudjuk, hogy Rachel visel fehérneműt, a szennyese vélhetően ilyesmit is tartalmaz. De a nők között láthatóan nem jelent problémát egymás fehérneműjének megérintése. A férfiaknál viszont ez a fajta érintkezés is tabu, ahogyan sok más is. Nemrég például egy Melegség és Megismerés órán élő dominót játszottunk: ennek ugye elvileg része, hogy az egymás mellett állók megfogják egymás kezét. A fiúk azonban, bár lelkesen vettek részt a játékban, nem voltak hajlandóak megérinteni egymást; az egyik lány rájuk is kiáltott, hogy fogják már meg egymás kezét, ha egyszer ez a szabály! De ők akkor se.

Ez a fajta kettős mérce sok szempontból okozhat nehézséget a férfiaknak. A melegeknek nyilvánvalóan azért, mert ha heteró férfiak is érhetnének egymáshoz nyilvános térben, egy meleg pár kevésbé lenne látható és sok homofób szóbeli és fizikai erőszakot megúsznának anélkül, hogy folyamatosan kontrollálniuk kéne a viselkedésüket. De a heteróknak is nehezítés, és nemcsak azért, mert így nem sózhatják rá a mosnivalójukat a szobatársukra. Az, hogy nem fejezhetik ki az érzéseiket egymás iránt, nagyon nagy lelki teher lehet. Biztos, hogy sok férfi nagyon egyedül érzi magát, pedig vannak igaz barátai, csak a társadalmi normák miatt ezt sosem mutathatják ki neki. Ráadásul az a norma, hogy az érzelmek kimutatása férfiatlan dolog, más kapcsolatokra is kiterjed; sok férfi a párja vagy a gyerekei felé sem tudja kifejezni a szeretetét, és családján belül is elszigetelődik emiatt.

A jó hír az, hogy a férfiszerep lassan ugyan, de változik. A héten egy Élő Könyvtáron, amikor a melegeket és leszbikusokat érő homofób erőszakról beszéltünk, megemlítettem a fenti normát mint tényezőt, és elmondtam az élő dominós sztorit. Négy heteró fiú beszélgetőtársam közül kettő rögtön megfogta egymás kezét. Remélem, hogy ezt nemcsak ebben a védett helyzetben merik megtenni, és nevelhetik a heteró férfiakat arra, hogy szexualitástól független intimitást megélhessenek férfitársaikkal.

Nemzeti konzultáció: népesedéspolitika

Igyekszem kerülni a nemzeti konzultációkat, nálam jellemzően az újrapapírban végzik. Mégsem lehet tőlük teljesen megszabadulni, hiszen hatalmas óriásplakátokon is hirdetik az egyes kérdéseket (ami tökéletesen fölösleges, hiszen mindenki megkapta; ezzel az erővel valami hasznos dologra is fordíthatnák azt a hirdetőfelületet). Tegnap szembejött velem egy ilyen kék plakát, az alábbi (szokás szerint erősen szuggesztív) kérdéssel: „Egyetért-e Ön azzal, hogy a népességcsökkenést nem bevándorlással, hanem a családok támogatásával kellene ellensúlyozni?” (vagy valami ilyesmi). Nos, erre a válaszom egy igen határozott NEM, mind környezetvédelmi, mind humanitárius, emberi jogi, gazdasági és praktikus szempontból.

A környezeti szempontot nézve: tudjuk, milyen veszélyeket hordoz a Föld túlnépesedése. És bár ezért hajlamosak vagyunk a fogamzásgátlást nem használó harmadik világbeli embereket okolni (akik mellesleg azért nem használnak fogamzásgátlást, mert egyrészt nincs rá pénzük,másrészt a keresztény európai misszionáriusok a fejükbe verték, hogy ez bűn), de ennek ellenére kontinensek szintjén még mindig Európában az egyik legnagyobb a népsűrűség. De ha mégis úgy érezzük, hogy Európa el tudna tartani még párezer embert, sokkal környezetbarátabb megoldás volna befogadni az olyan sűrűn lakott területekről érkezőket, ahol a túlnépesedés helyi ökológiai katasztrófákkal fenyeget.

Humanitárius szempontból: a menedékkérők már megszülettek, tehát elsőbbséget élveznek azokkal szemben, akik még csak tervbe sincsenek véve. Az emberi jogi szempont is ide kapcsolódik, hiszen a menedékkérőknek ugyanúgy joga van a biztonsághoz, az élethez vagy a kínzásmentességhez (ezek mind szerepelnek az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában), mint nekünk. Ugyanakkor a családoknak is joga van eldönteni, hány gyereket szeretnének. Ami persze részben gazdasági szempont is.

A gazdasági szempontot illetően: a gyerekvállalás támogatása elég sokba kerül az államnak (pláne, ha megfelelő ellátást szeretne biztosítani, amit mondjuk most nem látunk, de ez visszaüthet, pl. az egészségügy leromlásával növekedni fog a gyermekhalandóság). Ráadásul a gyerek hosszú távú befektetés: minimum 18 év telik el, amíg haszna lesz belőle az államnak akár a munkáját, akár az adóját tekintve. Ehhez képest sokkal kevesebb beruházást igényel az, hogy az ideérkező, már felnőtt, munkaképes és gyakran szakmával rendelkező menekülteknek pár hónapig szállást biztosítunk és némi segítséget ahhoz, hogy beilleszkedjenek a magyar társadalomba (nyelvoktatás stb.) Az utóbbit ráadásul civil szervezetek is végzik, tehát az államnak csak annyit kéne tennie, hogy hagyja őket működni.

És ide kapcsolódik a praktikus szempont is. Mindenki látja, hogy Magyarországon szakemberhiány van: azoknak a szakmák képviselői, akik Nyugaton sokkal több megbecsülést és fizetést kapnának, többnyire elpályáztak külföldre. Magyarországon sose emelkedhetnek meg annyira a fizetések, hogy ezeket az embereket hazacsábítsuk (főleg, hogy a társadalmi megbecsülés és az általános közhangulat és mentalitás szintén fontos szempont számukra). Itt van viszont egy csomó menekült, többségükben szakemberek (hiszen egy egyszerű gyári munkás kicsi eséllyel tudja megfizetni az embercsempészeket), akik szívesen maradnának az országunkban, mert itt még mindig jobb, mint otthon. Tehát ha megnyitjuk a határainkat, nem kell lámpással keresgélni házi ápolót, bádogost vagy villanyszerelőt. A most születendő gyerekekre ebből a szempontból megint nem lehet számítani, mert mire ők szakmát szereznek, már rég elrohadt minden, ami 18-20 éven át várt javításra.

Mások csendje

Franco idején Spanyolországban sokakat börtönbe zártak politikai nézeteik miatt. Az új rezsim úgy oldotta meg a helyzetüket, hogy általános amnesztiát hirdetett. Ezáltal viszont felmentést kaptak azok a háborús bűnösök is, akik a Franco-rezsim nevében kínoztak vagy öltek meg embereket és raboltak el csecsemőket. A film szereplői, túlélők és áldozatok családtagjai, pert indítanak, hogy jóvátételt kapjanak, és ezzel megtörik az elkövetők és politikusok által aktívan fenntartott csendet.

Bár Magyarországon a rendszerváltás után voltak kezdeményezések az ügynökakták nyilvánosságra hozatalára, ez mindmáig nem történt meg. Pedig biztosan élnek még – bár egyre kevesebben – mind a szocializmus, mind a holokauszt idején tevékenykedő elkövetők és áldozataik közül. Nemcsak arról van szó, hogy (mint Spanyolországban is) nagy hatalommal rendelkező politikusok próbálják eltitkolni múltjuk kompromittáló eseményeit. Itt Magyarországon szeretjük úgy feltüntetni, hogy mi mindig jók voltunk, a bűnöket mindig valamely kívülről jött gonoszok (németek, illetve ruszkik) követték el. Ebbe az idealizált képbe szépen bekavarna, ha kiderülne, hány magyar lépett be önszántából a nyilaskeresztes pártba vagy jelentette fel szomszédait valós vagy kitalált rendszerellenes tevékenységükért az ötvenes években. Akkor aztán oda lenne a hírnevünk mint makulátlan, ám a történelem viharainak újra és újra áldozatuk eső nemzeté.

Persze ahogy az érintett generációk sorra kihalnak, felmerül a kérdés: volna-e értelme feltárni, hány honfitársunk követett el kegyetlenségeket vagy aljasságokat egy elnyomó hatalomtól megtámogatva. Én azt gondolom, hogy egy haszna mindenképpen lenne: felborítaná azt a fekete-fehér gondolkodást, amely szerint „mi” (magyarok, fehérek, heteroszexuálisok stb.) 100%-ban jók vagyunk, míg „ők” (migráncsok, romák, buzik) 100%-ban rosszak. Ha elismernénk, hogy emberek minden csoportjában lehetnek gazemberek, akkor talán továbbgondolnánk, hogy ugyanígy minden csoportban lehetnek jó arcok is. És akkor nem az alapján utasítanánk el valakit, hogy milyen csoportba született vagy sodorta az élet (ld. bevándorlók, hajléktalanok), hanem hanem saját egyéni érdemei szerint.

Tünet Együttes: Sóvirág

Két nő - egyikük 94 éves, a másik talán 30 – epizódokat mesél az életéből. Gyerek- és fiatalkorukat sok évtized különbséggel élték, ebből nyilván adódnak különbségek, de az érzelmi élmények (a többünk szerint nagyon nem ideillő és nagyon nem megfelelően felvezetett Holokauszt-történetet leszámítva) nagyon hasonlók. Egy valódi, egyenrangú kommunikáció zajlik a generációk között, olyan, amely a különbségeket és a hasonlóságokat egyaránt felfedezi és értékeli.

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a baráti körömben sok olyan ember akad, aki életkorilag simán a gyerekem lehetne. Szerintem ők ezt talán nem is érzékelik, de semmi esetre sem mutatják, és nem viselkednek velem másképp, mint a saját korosztályukkal. Ez nagyon jó, és azt gondolom, abszolút tudunk a hasonlóságok mentén kommunikálni. Néha mégis hiányzik egy kicsit, hogy Réka, Emil vagy Dávid megkérdezze, milyen volt a szocializmusban felnőni, miben volt más az én gyerekkorom, mint az övék. (Persze talán a szüleik beszéltek nekik ilyesmiről, vagy úgy érzik, a filmekből már ismerik.) Az ilyen beszélgetések mindig rendkívül izgalmasak; emlékszem egy egri vonatútra, amelynek során Dominikával összehasonlítottuk az ő Lengyelországban és az én Magyarországon leélt gyerekkorunkat. Az ilyen személyes kommunikáció segíti a kultúrák és generációk közti megértést. Persze ehhez az kell, hogy a fiatalabbaknak legyenek olyan középkorú vagy idős barátaik, akikkel egyenrangú partnerként tudnak beszélgetni – mert ha az idősebb különleges bánásmódot vár el a kora miatt vagy nem veszi komolyan a fiatalabbat, megette a fene az egészet.

Könyvesbolt a tengerparton

***SPOILER***

Sokan – jómagam is – másfajta befejezést vártunk. Valami olyat, hogy Florence az ellene folytatott áskálódás ellenére a faluban maradhat, például mert a falu egyszerű népe kiáll mellette, vagy mert megörökli öreg barátja házát és berendezi ott új könyvesboltját. De nem ez történik: Florence elhajózik, és csak annyiból van happy end, hogy ellenségei sem tudják rátenni a kezüket a Régi Házra, illetve hogy sok évvel később valaki, akire hatással volt, megvalósítja az álmát. Őszintén szólva azonban a happy endek nem lettek volna reálisak. A falu egyszerű népének nem sok esélye lett volna a hatalmasokkal szemben. Ha pedig Florence átköltözik könyvesboltjával máshová, azzal egyrészt kompromisszumot köt, másrészt csak elodázza a végkifejletet, hiszen esélyes, hogy ellenségei ott sem hagyták volna békén.

A CEU most már igen valószínű, és az OSI már megtörtént távozásával kapcsolatban kétfajta ellenvéleményt hallani: az egyik szerint mindenképpen maradniuk kellene, a másik pedig nem érti, miért nem mentek el már sokkal előbb. Főleg az OSI távozásával kapcsolatban posztolták többen is, hogy „elárulja” Magyarországot és az itteni civil társadalmat. Pedig attól, mert Berlinben van a székhelye, még segíthet a magyar civileknek (most is több olyan OSI program van folyamatban, amely magyarokat is támogat). Csak annyi változott, hogy most több energiát tudnak a civil társadalom támogatására használni, mert nem foglalja le őket, hogy a magyar kormány ellen csatározzanak. (Ha Florence-nek nem kellett volna minden követ megmozgatnia a könyvesboltja fenntartásáért, többet dolgozhatott volna ott és nem kellett volna a „menyét”, de inkább görény Milót alkalmaznia.) A CEU-n ugyanígy fognak magyar diákok is tanulni a jövőben, akik – még ha külföldön élnek is – eljuttathatják volt hazájukba a tudományos eredményeiket és inspirálhatják az új nemzedéket, ahogyan Florence is hatással volt Christine-re. A magyar állam tehát csak veszít, de semmit sem nyer ezeknek az intézményeknek a kiutálásával, ahogyan az angol falu hatalmasai se profitáltak végül semmit Florence távozásából.

És hogy miért nem előbb? Mert, Florence-hez hasonlóan volt egy álmuk, amit meg akartak valósítani, és egy darabig sikerült is. Az OSI és a CEU eredeti célja az volt, hogy segítsék a demokratikus átmenetet Közép-Kelet-Európában, és ezen belül hangsúlyozottan Magyarországon. Csakhogy kiderült: az a bizonyos átmenet Magyarországon egyáltalán nem demokratikus irányba halad. Noha a magyar kormány már több mint egy éve vegzálja a CEU-t, pár tüntetésen felül semmi nem történt az egyetem érdekében, pedig ez lehetett volna a magyar demokrácia Stonewallja, a szikra, amely elindítja a nagyléptékű társadalmi változást. De a kormány elleni fellépés kimerül a „nem hagyjuk” kántálásban, azután pedig hagyjuk. Egy ilyen ország ne csodálkozzon, ha demokratikus intézmények, világszínvonalú egyetemek, valamint számos magánember (és pandaféle) más országba költözik, hogy onnan próbáljon inspirációt nyújtani a jövő Christine-jeinek.

Ámon Kata: Revanchism and Anti-revanchism in Hungary

Ez a cikk egy nemsokára megjelenő kötetben szerepel, és a pár évvel ezelőtti állapotokat tükrözi. Ekkor még nem tiltotta törvény a hajléktalanságot országos szinten, de történtek erre utaló kezdeményezések, amelyek részben az államon belüli, de az emberi jogok szempontjait érvényesítő intézmények (ombudsman, Alkotmánybíróság) hatására buktak el. Ma már ilyen ellenállást nem tapasztalhatunk, kimondhatjuk tehát, hogy ezek alatt az évek alatt a diktatúra totálisabbá vált. Ezen a látleleten felül azonban Kata arra is rámutat, milyen érveket hoztak fel azok, akik ezt a törvényt és előzményeit keresztülvitték.

Egyrészt itt van a jól ismert individualizáció: a hajléktalan maga tehet az állapotáról, mert alkoholista lett, elvált és/vagy nem dolgozott, ne csodálkozzon, hogy nincs fedél a feje fölött. Ezzel az érveléssel a felső középosztálybeli feleség – akit második férje tart el (az elsőtől elvált) és maga is a pohár fenekére néz esténként – nyugodt lélekkel hátradől, mert nem kell észrevennie a társadalmi igazságtalanságokat (ezt a végét már nem Kata mondja, hanem én).

De van itt még egy érv, amit más kisebbségekkel kapcsolatban is sűrűn felvetnek, és egyfajta hungarikumnak tekinthető: a többség joga. Tarlós István és Kocsis Máté is többször érvelt azzal, hogy a többségnek „joga van” nem látni/szagolni a hajléktalanokat, „joga van” ahhoz, hogy lakóhelyének városképét ne csúfítsák el utcán élő emberek. Ez a módszer arra épít, hogy az emberi jogi keret a nyugati világban, ezen belül az Európai Unióban is egy domináns megközelítés, viszont ha saját céljainkra használjuk, nemcsak embereket nyerünk meg a nézőpontunknak, hanem kifogjuk a szelet a szintén emberi jogokkal érvelő ellenfeleink vitorlájából. A tudósok és emberi jogi szervezetek ezt a jelenséget csak dokumentálják, hiszen ez a dolguk; a társadalmi problémákkal foglalkozó bloggereknek viszont szerintem az a dolguk, hogy tisztázzák a félreértéseket, így most ezt fogom tenni. Nem azért, mert azt gondolom, hogy bármely olvasóm is egyetért Tarlóssal és társaival, hanem hogy legyenek érveik, ha ebben a témában vitába keverednek valakivel.

Tehát a probléma gyökere egy fogalmi zavar a jog és a privilégium közt. Az, hogy ne kelljen szembesülnöm mások nyomorával és a társadalmi problémákkal és ne kelljen elviselnem azokat, akik különböznek tőlem (bőrszínük, származásuk, anyagi helyzetük stb. szempontjából), nem emberi jog, hanem privilégium. Az emberi jogi megközelítés pont egy olyan társadalmat képzel el, amelyben a sokszínűség elfogadott és érték. (Szeretem idézni Vito Russo meleg filmkritikus azon mondatát, ami magyarul kb. így szól: „Nem kunszt azokat elfogadni, akik olyanok, mint mi. Az az igazi nyitottság, ha azokat is elfogadjuk, akik különböznek tőlünk.”) Ezzel szemben, ha a hajléktalan emberek szeretnének szociálisan támogatott lakhatást, a roma gyerekek a gádzsókkal azonos szintű oktatást vagy az azonos nemű párok házasságot és közös örökbefogadást, ezek nem privilégiumok, hanem emberi jogok; nem kiemelnek valakit a többség fölé, hanem segítenek neki, hogy a többséghez hasonló eséllyel induljon az életben.

Magyarországon nem szeretjük beismerni a privilégiumainkat. Még azok is, akik amúgy elvben a faji/nemi/stb. esélyegyenlőség mellett vannak, felháborodnak, ha felhívjuk a figyelmüket, hogy maguk is profitálnak az elnyomó rendszerből. Pedig ez olyasmi, amiről nem feltétlenül tehetnek és bizonyos helyzetekben meg sem tudják változtatni (elég irreális lenne rákiabálnom az áruházi biztonsági őrre, hogy nekem is figyelje minden mozdulatomat, ahogy a másik soron vásárló roma fiatalokét, és nem is biztos, hogy eredménnyel járna). Pedig nem az a szégyen, ha a többséghez tartozunk; mindenkinek vannak olyan tulajdonságai, amelyek alapján nem kisebbség (mert pl. senki se kisember és nagyon magas növésű egyszerre). Az a szégyen, ha visszaélünk ezzel a helyzetünkkel, például úgy, hogy behunyjuk a szemünket a hátrányos helyzetű emberek problémái előtt. És ha el akarjuk venni tőlük az alapvető jogokat azért, hogy a mi privilégiumaink megmaradjanak.